Néha az ember egy vita közepén azon kapja magát, hogy a vesztes fél, alternatív témába kezd. Mely bántó és tisztességtelen. Az ilyen vitapartnereket jobb elkerülni.
 
...EGY DOBBANÁS
Holtpont.
Mindazon tetteink válaszideje, miket eddig valaha is elkövettünk, és mindazon tettek megítélése, melyek hatással vannak ránk. A megállított órajárás, rendületlen pontossággal figyel.
 
...EGY REZZENÉS
Holtpont.
Az előrelátás boszorkányművészete. Megállva csodálni beteljesülő álmaink látképét. Büszkén figyelni önmagunk kűzdő, izzadó homlokát, saját céljainkért. Valamint megfigyelni, a kétségek szőtte háló ismeretlen pókjait. Keresni arcukat, hogy kik lehetnek ők, és mikor lépnek majd elénk, hogy belőlünk lakmározzanak?
 
...EGY HANG
Holtpont.
A város járdáján tolongó, monoton tömegben megállni. Lépésünk egyetlen DOBBANÁSA, bőrünk ijedt REZZENÉSE, és a tömeg HANGJÁNAK elmúlása.
Egy belső hang sóhajtása.
Kimeredt tekintettel figyelünk önmagunkra, miként a sereglő tömeg figyelme tapad rá saját magára.
Természetes. Mindenkinek megvan a saját belső világa, mely körül öleli gondolatait. Megalapozza napunk, vagy épp betetőzi azt, és meleg otthonába csalja álmaink, elalvásunk előtt.
 
...EGY VILLANÁS
Holtpont.
Ahogy belénk hasít minden kételyünk. Elindulásunk és érkezésünk között félúton. Talán látjuk is magunk amint testünkből kilépve tovább megyünk.
Ahogy utunk végére érve, a célszalagot aranymarkolatú ollóval vágjuk át.
Mégsem tesszük meg. Mert várunk. Egy jelre kintről, vagy bentről. Hogy megerősítsen abban, ami eleve el volt döntve, mikor útnak indultunk.
Mégis meggondoltuk magunk, és megálltunk. Hogy amit eddig jónak véltünk, valyon követhető-e, ha még többször lépünk, ha még tovább lépdelünk.
Egy fordulatnyira saját bástyánktól, és egy karnyújtásnyira az eljövendőtől.
A tér, az idő, mind elenyészik, ha döntések között ténfergünk és a helyes utat keressük. Olykor meg-meg indulnak, és talán el is veszítjük, mikor álltunk meg és meddig tanakodtunk.
 
...EGY ÉRINTÉS
Holtpont.
Ahonnan csak bizonyosságunk lendíthet tovább. Ahonnan saját békénk követe húz majd ki minket és bátorít utunkon, hogy az elkezdett célokért elkezdett hitünk birtokában a befejezés, vagy a beteljesülés tudatával lendüljünk tovább.
Belső békénk mogorva bástyája. Hangunk és kifejezéseink zeneszerzője.
Vagy oldalunkra pillantva, a homályos képből bukkanva elő egy hívő tekintet láttatja meg velünk, saját hitünk. Elkötelezett női tekintetek, a kétkedő férfi kezéhez érve mosolyodnak el, és nyugtatnak bíztatva. Ahol majd következő lépésünk egyetlen DOBBANÁSA készteti REZZENÉSRE szívünk, egy mosoly lágy HANGJÁNAK lüktetésével, mely bátorságunkból merítve, FEHÉR fénnyel VILLANTJA fel jövönk megoldandó lépéseit...
...mindezt, egy finom női kéz ÉRINTÉSE nyomán.