Láncreakció

A tükör előtt állt, még egy kicsit igazított a rúzson. Nem akarta túl kihívóra húzni. Ujjával belőtte a hajánűt. Érezte, hogy a melltartó kissé szorítja. Ez már kinőtt darab volt, de szerette. Valamint nem volt benne biztos, hogy a nagyobb tartóban nem lapulnának-e túlságosan el a mellei… megrázta a fejét. Lesz, ami lesz, végül is csak egy randi.
Felvette a kulcsait, még az ajtóból hátra köszönt a nappaliban TV-t néző családnak, és becsukta az ajtót.

Eközben én?

Talán az ajtó csapás pont abban a pillanatban lehetett amikor a számítógép elé huppantam. Kissé másnaposan, fáradtan, szétcsúszott fejjel nyúltam a kapcsolóhoz, és erős fintor ült az arcomra miközben felzúgtak a gép hűtői.
Rá néztem az órámra: 16:00.
-BAZZ!!!
…csak ennyit kiáltottam magam elé. Fél 5-re beszéltem meg randit Judittal, akit előző héten az egyik szórakozó helyen ismertem meg. Bár nagyon egymásra mozdultunk, a legnagyobb meglepetésemre, sem ő, sem én nem akartuk egy éjszakával elintézni egymást. Másnap kissé bántam, de aztán nem sokkal dél előtt egy aggódó sms-t kaptam tőle, hogy épségben hazaértem-e…
És ez a végtelenül aranyosnak tűnő lány, most valószínű hogy nagyon ideges lesz. Mert esélytelen hogy oda érjek. Az előző este a haverokkal elfogyasztott alkohol mennyiség kimosta a fejemből, hogy mit beszéltünk meg.
Mire az előbbi felkiáltásom hangja elhagyta a számat már rohantam a fürdőbe. Nem szórakoztam sokat, csak kissé megmostam az arcom, felvettem az első ruhát ami a kezembe akadt, és zsebre vágtam mindent. A hajamra száradt előző napi zselét csak felfrissítettem, a borostás arcomról kerengő gondolataimat pedig inkább messzire elkergettem. „Nem ez számít, inkább siess!”

16:07…
Erősen megcsúsztam amikor a kapun kiállva, tövig tapostam a féket. Gyorsan becsuktam magam után és tűztem is. Anyámékkal menet közben közöltem telefonon hogy randim lesz, csak elfelejtettem…

Fehérvár 30 perc volt autóval. 17 perc alatt letudtam a távot, és imádkoztam hogy:
1: senkit nem ijesztettem halálra
2: sehol nem volt traffipax

5 perc késéssel értem a randi helyszínére. Leállítottam a kocsit, kiszálltam, a szívem az agyamat próbálta kiütni olyan erősen vert, de ennek ellenére mikor körülnéztem földbe gyökerezett a lábam. Megláttam Juditot, aki már várt. Mindig szoktam ilyet mondani, de most valóban úgy éreztem: szebb volt mint emlékeimben. Pedig nem öltözött kihívóan, és még sminket sem használt. Én persze természetességből felülmúltam, borostás arcommal, és kissé borzolt, kétszer zselézett hajammal. Igyekeztem természetes maradni, és semmiképpen sem akartam felfedni hogy alig élek.
Ahogy lépdeltem felé, utólag úgy érzem mintha lassított felvétel lett volna. Nem értettem és azóta sem tudom mi az a varázs, ami így megfogott, de már abban a pillanatban beleszerettem.
-Sziaa –köszönt rám, még mielőtt oda értem.
Én csak finoman mosolyogva megcsókoltam és utána követtem meg szóban.
-Szia neked is.
Közel egy órán át sétáltunk és csak beszéltünk, mint akik évek óta ismerik egymást, viszont hónapok óta nem találkoztak és annyi meg annyi mondanivalójuk van. Be nem állt a szánk.

Erősen sötétedni kezdett, így egy padra ültünk. Rögvest hozzám bújt, és úgy néztük az égbolt lilába hajló alkony képét. Vagyis néztük volna, de én inkább csak arra vágytam, hogy az ajkaimmal morzsolhassam az ő édes száját. Hosszasan csókoltuk egymást miközben a kezem a derekát masszírozta és irányíthatatlanul csúszott kissé felfele, mígnem a hüvelykujjam végével a melltartó alsó részét kezdtem cirógatni, amitől erősebben szorított magához.
Egy pillanatra abbahagytam, hogy újra a szemébe nézhessek, és mondjak valami szépet, de ő továbbra is szorított, és csak annyit suttogott érzékien:
- ne engedj el! Ma ne!
- Jó! Akkor ezt máshol folytassuk.
Megcsókolt mielőtt még mondott volna bármit is, majd bólogatva engedte el a számat.
- Oké. Hol?
- Gyere mutatok egy helyet…

Visszasétáltunk a kocsimhoz, és bepattantunk. Az akkori munkahelyemre vittem. Az irodába, ahol minden nap szerződéseket és kiadványokat másoltam. Papírok sercegésétől és a nyomtatók zúgásától visszhangzott a fejem minden éjjel, viszont soha senki nem gondolta volna, hogy éjszaka mennyire csendes és nyugodt hely.

Behúztam magunk mögött az ajtót és visszazártam. Pár gombnyomással kiiktattam a riasztót, és fogva a kezét, az íróasztalomhoz vittem. Belemarkoltam a derekába és feltettem a kissé megviselt bútorra. Itt már nem figyelt a lámpák fénye, és nem mászkáltak mellettünk esti kocogók sem. Csak mi voltunk ketten és ennek át is adtuk magunkat. Nem érdekelt a másnap, sem az erkölcs, sem hogy mi lesz ezután. Csak érezni akartam őt. Minden mozdulatát, minden apró izmának rándulását. Vadul csókoltuk egymást, miközben a kezeim már a ruhája alatt jártak. Kissé még simogattam a derekát, de aztán gyorsan le kaptam róla a felsőjét és úgy ahogy volt a melleinek estem… egyik kezemmel őt fogtam, a számmal a két domb között úszkáltam, míg a másik kezemmel megpróbáltam egy mozdulattal kikapcsolni a melltartót…
…aztán egy második mozdulattal… egy harmadikkal, még végül felemeltem a fejem és értetlenül ránéztem. Ő pedig a hajamba túrva megcsókolt és a másik szabad kezével egy mozdulattal megoldotta a dolgot.
Egy pillanatra az életkedvem is elment, de éreztem hogy őt most nem érdeklik az ilyen malőrök.
A dolgok innentől maguktól folytak. A tudatom kikapcsolt, és csupán az ösztöneim vezettek. Két válláról levettem a pántokat, és a forgó székembe dobtam ezt a fölösleges ruhadarabot. Magammal nem törődtem, minden érzékem csak rá figyelt, de ő nem hagyta ennyiben, és gyors mozdulatokkal felhúzta a pulóverem a pólóval együtt, mintha csak össze lettek volna varrva. Én átemeltem a fejemen, de addigra már az övcsatomat nyitotta. A nadrágom, mintha 4 számmal nagyobb lenne, gyorsan a földre rogyott. Kissé élveztem a helyzetet, így hagytam had dolgozzon kedvére, de hamar visszavettem az irányítást, és megragadva hanyatt döntöttem az asztalon. Egy rövid csók után rögvest elindultam a számmal lefele. A két kezem valahogy sosem volt képes együtt dolgozni. Még ebben a pillanatban is, az egyik a jobb mellét masszírozta, míg másikkal egyre lejjebb haladtam, és a szűk farmerén keresztül simogattam ott, ahol úgy láttam erre a legérzékenyebb. A számmal ütemesen haladtam lefele, kissé elidőztem a két dús keblén, amiket azonnal megszerettem az első látásra. Majd tovább haladtam lefele. Köldök mentén csiklandósnak tűnt, de nem is álltam meg. Kigomboltam a farmerét és nagy szenvedés árán de sikerült lehúznom. Hiába, a szűk ruhák széppé teszik a nőket, viszont vannak pillanatok, mikor megkeserítik a férfiak életét. Megrándulva felült, a fejemet mindkét kezével megragadta és vadul csókolt miközben azt ismételgette „gyere!”
Nem szerettem volna ellenállást tanúsítani, így követtem a kérését. Az első szeretkezésünk, első pillanatától úgy öleltük egymást mintha a bőrünkön át forrtunk volna eggyé. Minden mozdulatban együtt haladtunk a másikkal. Egymás ajkát harapva élveztük minden mozzanatát, ennek a földön túli extázisnak.
Nem tudom meddig tartott ez az állapot, mikor ért véget, de mikor újra felnyitottam szemem, ő ott feküdt alattam, és csak nézett. A szemében láttam, hogy olyan érzés kerítette hatalmába, amit ő sem ért, és ezt azért láttam mert magam sem tudtam megmagyarázni mit érzek, de nem bírtam kérdés nélkül. Még kissé kifulladva, elmosolyodtam:
- Mit látsz?
- Nem tudom… vagyis. Egy dolog van a nyelvemen és ki mondom:
Hol voltál eddig?!
Elnevettem magam egyetlen levegővétel erejéig, aztán mielőtt bármit tudtam volna mondani, éreztem hogy könnyek gyűlnek a szemembe, de nem vártam meg hogy észre vegye. Inkább megcsókoltam.

Egy délután alatt megvolt minden csók amit csak ismerek. Az „emlékeztető”, amit találkozáskor adtam, és eszembe juttatta, az első csókot amit előtte héten kaptam búcsúzáskor.  A „vágyakozó” amit a padon ülve kezdtem átélni és az íróasztal élvezettel teli csendes együttlétéig éreztem. Minden csókig, minden testrész mentén. Végül megállíthatatlanul az utolsó is megtalált. A „szerelmes”. Ami nem foglalkozik sem múlttal, sem jövővel. Nincs benne sem tudatosság, sem ösztön. Csak a hit, hogy a nőt akit kezemben tartok a sors küldte hozzám, és nekem nincs más dolgom csak megtartani, hogy boldog legyek.

Persze ez nem az én életem lenne, ha minden az úgynevezett nagykönyv szerint történt volna.

-részlet, Sorfordulók című következő regényemből-