Enemy Front. City Interactive. Sokak számára már ez az utolsó két szó is elég volt arra, hogy tovább suhanjanak a játékon sz*r jelzővel, holott semmit sem tudnak az adott produktumról. Abban egyet kell értenem bárkivel, hogy lengyel barátaink nem a minőségi játékaikról voltak mindezidáig híresek, azzal viszont már nem békülök ki, hogy emiatt minden egyes újonnan megjelenő terméküket azonnal megbélyegzik. Az utóbbi években mintha valami megváltozott volna a City boszorkánykonyhája körül, végre elkezdtek minőségi játékokkal nyitni a játékospiac felé. Jóllehet, ezek még korántsem képesek felvenni a versenyt olyan AAA-s címekkel szemben, mint például a Battlefield, azonban mégis egy fordulópontot jelentenek a lengyel cég életében.

Hogy miért mondom ezt? Nos azért, mert az Enemy Front egy piszok jó játék. Lévén, hogy már nagyon régóta vártam egy igazi második világháborús frencsájzra, számomra mindennél többet jelentett betenni újonnan vásárolt lemezemet a kis konzolomba.

Ugyan a történetre nem kell túl sok szót fecsérelni, a körítésre annál inkább. A szokásos sablonos témával találjuk szemben magunkat: Robert Hawkins amerikai újságíró az európai fronton ragadt, kemény amerikai mentalitásának hála pedig nem bújkál, hanem fegyvert ragad és küzd a náci Németország elnyomása ellen. Helyszínünkül szolgál többek között Lengyelország, Franciaország és Norvégia is, a változatossággal tehát ilyen szempontból sincs probléma, ráadásul ezen területekre más játékokban sem igazán volt lehetőségünk elbarangolni.

A pályák felépítésére tényleg nem lehet egy fikarcnyi panaszunk sem, mindegyik kellően változatos, szép, és bizony akadnak hatalmas terepek is, melyeken több útvonal közül választhat a játékos. Utóbbi azért is számít óriási pozitívumnak, mert így lehetőségünk nyílik többféle módon borsot törni a németek orra alá. Tulajdonképpen három alternatíva közül választhatunk, ezek a: lopakodás, szabotázs és a jól bevált Rambo üzemmód.

A fentebb említett három módszer közül talán hihetetlenül hangzik, de a legutóbbit érdemes inkább hanyagolni, hiszen ellentétben más City-s játékokkal, itt már nem olyan hülye az AI. Bekerítenek, oldalba támadnak, megkerülnek, esetleg csoportosan lerohannak. A másik ok pedig, amiért ezt a lehetőséget hanyagolnunk kell az az, hogy tetteink hatással vannak a játékmenetre. Ebből kifolyólag, ha például túszok vannak a közelben, mi pedig csak szórjuk a golyókat fegyverünkből, náci barátaink lesznek olyan kedvesek és szép sorban agyonlőnek mindenkit, mielőtt még odaérnénk.

A lopakodás magától értetődő módon működik. Kerüljük a kontaktust az ellenséggel, szépen elsunnyogunk mögöttük, köveket hajigálunk megtévesztés céljából, pisztolyt szorítunk valaki nyakához és a többi és a többi, tehát csak és kizárólag az adott feladatra koncentrálunk. Ez néhol kicsit unalmassá tud válni, ezért személy szerint leginkább a szabotázsra helyezném a hangsúlyt, ami egy fantasztikus elemként dolgozik és működik az Enemy Frontban.

Külön pozitívumként könyveltem el, hogy több esetben is felajánlott számomra a társam kétfajta választási lehetőséget fegyverekre irányulva, melyek közül egyet választanom kellett. Ez azért is jó, mert egyrészt látszik, hogy mennyire odafigyeltek a készítők ilyen apróságokra is, másrészt pedig az adott fegyver illeni fog majd a játékstílusodhoz, legyen az taktikusság vagy hentelés.

A változatossági szféra pedig ezzel még közel sem ért véget, ugyanis a játék több aprósággal is operál, csakhogy teljesen levegyen minket a lábunkról. Ezekből bőven elég kiemelni azt, hogy miközben bizonyos feladatokra koncentrálunk az egyes pályákon, mellékküldetésekkel gazdagít bennünket a játék, melyek nagyrészt élvezetesek, s mindazonáltal még érdekesek is. Hogy példával is szolgáljak, többször kell majd segítenünk tűz alá vett partizánoknak, nyilvános kivégzéseket szabotálunk, járműveket robbantunk fel, avagy próbáljuk elállítani bajtársunk vérzését, mígnem az egyik szanitéc átveszi őt tőlünk. A jutalom természetesen ezek sikeres teljesítése esetén nem marad el. A felkelők jó eséllyel vezetnek el minket olyan helyekre, melyek bővelkednek fegyverekben, lőszerben és egyéb kiegészítő elemekben, mint például a gránát, molotov, stb.

Külön pikantériája a játéknak a Varsói felkelés, mely hihetetlen élménnyel gazdagítja az embert, de fogunk mi még hidakat robbantani, rakéta hadműveleteket meghiúsítani, mindezek mellett pedig kiruccanunk majd Norvégiába is, ahol a gyönyörű zord, havas látványvilágtól virtuális erekcióban lesz majd részünk.

A körítéssel sincs semmiféle gond, remek a zenei aláfestés, a szinkronszínészek előtt le a kalappal, az unalmas töltőképernyők helyett szépen megkomponált átvezetőket kapunk, s még magát a menüt is érdemes kiemelni, mint kreativitástól duzzadó elemet.

A befejezést illetően sem beszélhetünk felületes munkáról, teljesen érződik a fejlesztők erőfeszítése, ennek pedig meg is van az eredménye. Igaz többnyire scriptelt részről beszélünk, viszont ennek drámaiságáról bizony még a Call of Duty is példát vehetne.

Epekedve várom a folytatást, ennél fogva pedig mondjuk ki nyugodtan...

Le a kalappal City Interactive! Az igényes munka diadala ez kérem!

Értékelés: 8/10