Előszó: Először is üdvözlök minden kedves olvasót. Másodszor mivel ez az első blogbejegyzésem, így nem igazán tudom mivel is kell indítani, szóval pár szót hintek ide az írásomról. Ez egy akció/kaland történet, ami később egy enyhe sci-fi vérrel is meg lesz fertőzve. Tehát szeretném megosztani veletek a sok történetem egyikét, melyek a fejemben raktározódnak, és örülnék ha megtisztelnétek némi bátorítással illetve kritikával. Nem is szaporítanám tovább a szót. Íme:                                                                             

– Üdv Yamato! – üdvözölte hangosan a csapost Mureda, amint belépett a kocsmába.

– Szevasz kölyök. Mára vége? – kérdezte a fiútól Yamato, míg az helyet foglalt a pultnál.

– Ja. – vetette oda Mureda. – Semmi értelmeset nem tanítanak abban az átkozott iskolában. Bár már elkezdtem volna dolgozni és hagytam volna a fenébe a középsulit.

– Ne morogj. A háború óta még a legegyszerűbb fizikai munkához is iskolázott embereket vesznek csak fel. – magyarázta az öreg csapos.

– Hagyjuk a politikát. – mondta komoly arccal a fiú. – Inkább tölts egy töményet!

– Igenis. – mosolyodott el Yamato, miközben ásványvizet töltött egy pohárba. – Belőled sem fogok meggazdagodni.

– Ahogy elnézem másból sem. – válaszolt Mureda, miközben végignézett a kocsmán.

     Muredával és az öreg Yamatoval összesen négyen voltak. A sarkot körülölelő íves sank mellett ült egy bárszéken a diák, a terem két sarkában pedig a másik két vendég. Yamato pedig újságot olvasott a pulton belül.

– Az embereknek egyre kevesebb a pénzük. A háború óta sok minden megváltozott japánban. Egyre gyakoribb a bűnözés is. És a gazdasági fejlettségünket is utolérte a többi ország. – mondta elgondolkodva az öreg.

– Amíg ez rám nincs hatással, addig nem érdekel. – szólalt meg közömbösen Mureda, és belekortyolt a vízbe.

– Újabb emberek tűntek el. – olvasta fel hangosan az egyik cikk címét Yamato. – Nem csak japánból, de már külföldről is.

– Amint mondtam, amíg rám nincs hatással, nem érdekel. – ezután nem beszélgettek.

     Mureda árva volt. Pár hónapos korában hagyták az egyik árvaház ajtajában. Senkiben sem tudott megbízni, talán Yamatoban egy kicsit. Már évek óta járt a kocsmájába, de mindig csak vizet kért. Szinte minden este betért tanítás után. Barátai nem voltak, szabadidejében a várost rótta. A többi tizenéves, aki nem tud mit kezdeni a szabadidejével, drog ügyletekbe keveredik, vagy más törvényellenes módon próbál érvényesülni. Mureda nem ilyen volt. Nem dohányzott, nem ivott alkoholt, sőt, az ő szavaival élve „üdítőnek csúfolt színezett löttyöt” sem fogyasztott. Egyetlen komoly egészségkárosító szokása a verekedés volt. Viszont ezt sem művelte gyakran. Nem erőltette a kapcsolatteremtést másokkal, de volt egy-két alak, akik a zárkózottsága miatt kötöttek belé.

– Azt hiszem lassan hazamegyek. – jelentette ki, a csendet megtörve Mureda, lassan felállt, és megindult kifelé.

– Gyere holnap is, és igyál valami komolyabbat. – szólt utána Yamato.

– A többi ital nem ér annyit, mint a víz. – mondta az ajtóból a fiú, és otthagyta a kocsmát.

     A kis épület egy zsákutca végén volt, aminek a másik vége a főtérre nyílt. Régen igen nagy volt erre a forgalom, de a háború óta igencsak megcsappant a vendégek száma. Mureda az északi szélén lakott Kerio városnak. Így a központból több mint három kilómétert kellett gyalogolnia. Ilyen későn már buszok sem jártak, a vállalatok nem merték megkockáztatni, hogy a bűnözők esetleg kárt tegyenek a buszokban, vagy elrabolják azokat. Nagyon veszélyessé vált a környék, ezért nem sokan mertek az utcán tartózkodni éjszaka.

     Mureda egyenesen tartott északnak. Átment a főtéren, melynek egyik fele parkosítva volt, de a városvezetés hanyagsága miatt annyira benőtte a gaz, hogy alig lehetett volna behatolni a fák és bokrok közé. Éjjel pedig tanácsos volt messziről elkerülni, mert több rablógyilkosságot is elkövettek, a növényzet rejtekéből lecsapva. Az esetről csak hetekkel később szereztek tudomást, amikor a hullának már szaga volt és zavarta az arrajáró embereket. Muredát ez láthatóan nem érdekelte, a gyalogút jobb szélén sétált, ami fél méternyire sem volt a park bozótos szegélyétől. Bízott a képességeiben, és az élethez sem ragaszkodott úgy, ahogy az átlagemberek. Azon az éjjelen senki sem terrorizálta a járókelőket.

    A fiúnak a főutcán vezetett az útja. Az épületek az európai kisvárosokat idézték. Alacsony, legfeljebb kétszintes téglaházak sorakoztak, mint a római testudo alakzat pajzsai, levegőt sem engedve az utcáknak. Az utat szegélyező lámpák külön egyéniséggel rendelkeztek. Némelyik pajkosan kacsintgatott, mások lustán, lehunyt szemmel szunyókáltak, mit sem törődve a munkájukkal. Megint mások fátyolos tekintettel, mint a részeg ember, bámulták az aszfalton lévő repedéseket. Csak egy-kettő őrizte éberen, éles fénnyel az éjjeli vándorok útját.

     Továbbra is ugyanabban a tempóban haladt az északi városrész felé. Nem sietett, hosszú lépései lassan váltották egymást. Cipője koppanására a falak válaszoltak visszhanggal. Már egy óra felé járt az idő. Ilyen sokáig ő sem szokott a városban kószálni, de úgy érezte, ma egy kicsit másképp jár az idő. Azon gondolkodott, hogy fogja kifizetni a múlt havi lakbért. El volt maradva, de pénze és munkája sem volt. Csak két hónapot kellene leperkálnia, és utána itt a nyáriszünet. Valami munkát úgyis talál. Esetleg kisegítőként beáll valahova, ahol más nem szivesen dolgozna.

     A főutca elkanyarodott balra, pár sarokkal odébb ismét északnak fordul, de Mureda továbbra is egyenesen ment. Egy szűk sikátorba ért. A házak szirtként borultak fölé jobbról is, és balról is. A szűk kisutcába csak a főutcán világító lámpák fénye hatolt be, és a fiú árnyéka vágta ketté ezt a delejesen hullámzó fényt.

– Most bosszút állok Mureda! – szólt egy hang a sötétből.

– Ismerős a hangod. – mondta teljes nyugalommal Mureda.

– Hát persze hogy ismerős. – lépett elő az árnyékból egy fiatal férfi.

     Az arcán sebtapaszok, a szeme alatt monokli. Rövid, sötétbarna haja egyik oldalt lefésülve, másikon tüskék módjára meredten állt. Muredáéhoz hasonló, iskolai egyenruhát viselt.

– Most mindent visszafizetek!

– Ugyan. Nem tartozol semmivel. – mondta Mureda, és tovább indult.

– Ne szórakozz velem! – kiáltotta az útonálló.

– Visszavágót akarsz? Egy az egy ellen? Még fel sem gyógyultál. – mondta Mureda.

– Nem. – mosolyodott el Kazuhiro.

     Kazuhiro, ugyanabba az iskolába járt, mint Mureda. Ő volt a szomszédos osztály legkeményeb arca. Csak rá kellett nézni, és látszott rajta az a tipikus gengszter jellem. Nemrégiben belekötött Muredába, és az jól ellátta a baját. Ez, persze elég rendesen betett az őt övező tiszteletnek, és azóta forralja a bosszút.

– Nem. Egyedül semmi esélyem ellened, ez már bebizonyosodott. – ekkor előlépett Kazuhiro négy embere, és körbevették Muredát. – Innen nem távozol élve. Csináljátok ki!

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Sajnálatos módon szerzői jogsértések történnek eme csúf világban, így mostantól álljon minden blogom végén egy figyelmeztető:

A szerzői josértést a törvény bünteti, ezért kérlek tüntesd fel a mű eredeti szerzőjét, de legelőször kérdezd meg, hogy felhasználhatod-e munkáját.