Üdvözlet kicsiknek és nagyoknak!

   Életem egyik legmeghatározóbb játéka, mely megalkotta a belsőnézetű lopakodós játékok műfaját. Gyökerei egészen a ’90-es évekig nyúlnak vissza, amikor a Looking Glass Studios először indította útjára Garett, a mestertolvaj kalandjait.

   A belső nézetből irányítható főhős új élményeket hozott a gémereknek, már-már testközelből élhették át a hátborzongató ellenfelek közelségét, és a lenyűgöző környezetet, ahol megfodultak. A cselekmény egy olyan világban játszódik, ahol a steampunk keveredik a természetfeletti misztikummal. Hosszú útja során Garett sok veszélyes ellenfélbe botlik, de ő nem az a fajta hős, aki – szakszóval élve – végig Rambózik, hullahegyeket hagyva maga mögött. Ő hangtalanul lopózik árnyéktól árnyékig, és ötletes arzenáljának minden egyes darabját a megfelelő időben és helyen felhasználva, kijátszva mindenkit megteszi azt, amire rendeltetett, és beteljesíti a próféciát – meg persze rengeteg értéket süllyeszt az erszényébe.

   Hangulat terén ez a játék néhány ponton a mai horror névvel jogtalanul illetett játékok fölé emelkedik, máskor akciódús menekülés közben adrenalin bomba robban bennünk, vagy csak imádkozunk, hogy észre ne vegyen az a csúfság, aminek szemétől csak a sűrű sötétség óv bennünket.

   Utunk során rengeteg használati tárgy kerülhet kezünkbe, ezek mellett értékek, melyek a felszerelésünkhöz kellő pénzt biztosítják, valamint számos ellenség, alig egy-két barát, és rengeteg jegyzet, könyv valamint levél terel minket a helyes megoldás felé, vagy ad számunkra mellékes információt komoly summát jelentő vagyontárgyakról.

   És mit kínál az új Thief? Fel tud érni az előd által állított mércéig? Most személyes véleményemet olvashatjátok, úgy tessék hozzáállni.

   Valójában teljesen új játékként kellett volna piacra dobni, bár akkor sem jártunk volna jól, hiszen akkora eltérés nincs a régiekhez képest, így letagadni sem lehetett volna honnan jött az ötlet. Az eddigiek alapján mégsem érzem elég erősnek az őshöz képest. A történet jónak igérkezik. Ennyi. Nem brilliánsnak, nem kiemelkedőnek, csak jónak. Ami egy ilyen nagy sikerű játék folytatásánál hátrány. A trilógia második hatalmas pozitívumát egy az egyben kitörölték. Semmi misztikum, nincsenek természet feletti lények, mind idáig hír sem érkezett a vallási szervezetek esetleges létezéséről. Sőt, ha ez nem lenne elég, minden erővel magyarázni próbálják a részleteket, holott erre a korábbi részekben nem volt semmi szükség. Újragondolás címén reklámozzák, én mégsem érzem a kapcsolatot, csupán a megnevezések pengetik idegeimet ismerős dallamok igéretével.

   A kidolgozottabb játékmechanika sem olyan, mint amilyet hirdettek. Intelligensebb ellenfelek eddig nem mutatták be tudásukat. A fejlesztők szerint okosabban, módszeresen kutatnak majd utánunk, benéznek minden árnyékba stb. Aki emlékszik a korábbi részekre ott is jobban szétnéztek az őrök, különösen magasabb nehézségi fokozatokon. Tehát ez az újítás sem újítás. Ott van még a fókusz. Látni lehet vele a hangokat, interaktív tárgyakat és rejtett dolgokat. Kérdem én mire van akkor az ösztön? Néhányan azzal jönnek, hogy ha nem tetszik ne használd. Miért rakják bele a játékba, ha ne használjam? Valójában ezt a kérdést egy-kettő le lehet zárni. Azért rakják bele ezeket a nevetséges könnyítéseket, hogy nagyobb célközönséget tudjanak elérni. De ismerjük a mondást: Sokat akar a szarka...

   Utószónak még annyit, hogy kezdetben gyanakvó bizakodással, majd még kézzel fogható, illetve szemmel látható eredmények nélkül, csak a szép ígéretek csengését fogadva, őszinte reménnyel vártam a játékot. Amikor megjelentek a játékbeli pillanatokat bemutató felvételek, akkor már-már felháborodással fordítottam el a fejemet, mondván, ilyet nem lehet tenni egy nagy nevű játékkal sem.

   Ennyire futotta csalódott szívem sötét kamrájából.

   Köszönet az olvasóknak.