Először is, elnézést kérek giga321 kollégától, amiért lenyúlom tőle a reflektorfényt (hogy az ajánló célpontjához illő hasonlattal éljek), ilyen témákban Ő a rangidős tiszt a GK-n. Másodszor meg Üdv.

„Minden fény árnyékot vet.”

Ezzel a mottóval tetszeleg Brent Weeks viszonylag új alkotása (2013), amely nem csak a fizikai valóságra igaz, de a könyv tartalmának egészére is nagyon találónak bizonyul.

A történet a Hét Szatrapia birodalmában játszódik. Eme világ vallásának alapját egy hétköznapi dolog adja, a fény, és annak szétbontott spektruma, a színek. Orholam (a vallás istene) jobbkeze, főpapja, a keresztény világ pápájának megfelelője Gavin Guile, a Prizma, a leghatalmasabb és legerősebb személy a birodalomban. Mára már csak névleges uralkodói státuszban szolgálja a népet, és gyakran kell szembesülnie a hatalmához mért kicsinyes feladatokkal, mint például néhány színmágus tanuló órájának megtartása.

Bezony, ismét egy fantasy regénnyel bővült a már így is mérhetetlenül nagy választék. A mágiára való hajlandóság emberenként eltérő, van aki képtelen rá, és van, aki a teljes spektrumot uralni tudja, ilyen a Prizma is. Az uralkodó elnevezése sem véletlen, teste úgy bontja fel a fehér fényt a szivárvány színeire, mint egy prizma. Amíg a legtöbb színmágus a skála (ultraibolya–kék–zöld–sárga–narancs–piros–infravörös) egyetlen színét képes uralni (monokróm), addig vannak akik kettő, vagy több, általában szomszédos szín erejét birtokolják (polikrómok), és van aki a teljes skálát képes használni. Ahhoz, hogy a varázslatot elő tudják hívni szükség van fényre és a mágus színével azonos felületre, aminek megjelenítését meglehet oldani egy festett szemüveggel.

A varázslat révén luxin jön létre, melynek tulajdonsága színenként eltérő és a lelki állapotot is befolyásolja a szín öntése. Mondjuk a piros luxin ragacsos, míg a kék szilárd, a sárga folyékony. Ugyanígy a hangulatnál is, a zöld a vadság, a kék a nyugalom, a piros a harag, és így tovább. Tehát a szerző nem nagyolta el képességek forrását, és ez a részletesség végig nyomonkövethető. Nem hiába közel nyolcszáz oldalnyi regéről van szó.

Most, hogy lefektettük az alapokat, repüljünk el a Chromériából, a Prizma lakhelyéről, a Hét Szatrapia fővárosából egy távoli apró kis faluba, Rektonba, ahol Kip, egy kövér, nyomorúságos élettel megáldott, tizenöt éves fiú tengeti napjait. Ám a nyomorúság monotonitása nem tart sokáig, elvégre milyen unalmas könyv lenne az ahol egy srác eseménytelen életét követjük figyelemmel. Tehát berobban a káosz Rektonba, amit a helyi Szatrapa, vagyis később király, hoz el. A falut leégetik, a lakosokat lemészárolják, de isteni közbenjárásnak, vagy az egyszerű szerencsének hála Kip megmenekül, és felébred benne a színmágia.

Eközben Gavin, feladatot kap, meg kell ölnie egy színholtat, egy olyan lényt, aki a túlzott mágia használatba őrült bele, és veszélyezteti az embereket. Azért használom szigorúan a „lény” szót, mert az emberi, hús-vér testüket felváltotta a luxin. Közben egy kis kitérőt tesz, mert ex-jegyesét, Karrist, aki most a leghíresebb egység, a Fekete Gárda tagja, el kell vinnie egy bevetésre. Az utazás közben közel kerülnek Rektonhoz, és szemet szúr nekik a faluból felszálló füstoszlop, majd Kipbe is belefutnak, akit már egy kisebb hadsereg vesz körbe.

Gavin megmeni a fiút, akiről kiderül, hogy a Prizma törvénytelen fia, ráadásul abból a korból, amikor még jegyben járt Karris-szal, a Prizmák Háborújának idejéből.

Innen már nincs megállás, titkokon, hazugságokon, véletleneken, véletleneknek tűnő helyzeteken és harcokon keresztül vezet az út, egy véres, de csodálatos történet mentén. Rengeteg fordulattal dobálózik az író, olyan mély cselszövésekkel, amiknek még a legelvetemültebb összeesküvők is csak a felszínét kapargathatják.

A könyv egy négy kötetes sorozat első tagja, ennek ellenére nem kell egy szegényes bevezetőre számítani. Ahogy beindul a történet, úgy válik lassan megállíthatatlan lavinává. Számomra kis csalódás, hogy gyakorlatilag minimális mennyiségű szálat varrt el az író, de a folytatásra örömmel vetem majd rá magam. Valamint hozzáfűzném, hogy a történet egyik ösvényét sem lehet mellékszálnak nevezni, egy nagy gubanc az egész, amit a végére egyenesbe rakunk, és még így is többre vágyunk.

Azoknak, akiknek nagyon jó képzelőerejük van, akkor a könyv olyan vizuális Kánaánt nyújt írott formában, amely a legtöbb írást maga mögé utasítja.

Habár én az Éjangyal trilógiát eddig nem olvastam (giga321 ajánlója itt), de sok jót hallottam róla, egy kritikus így nyilatkozott a Fekete Prizmáról: „Még az Éjangyalnál is sokkal jobb.”

Pont a napokban olvastam itt a GK-n, hogy a mai főhősök és szereplők fekete-fehérek, nem elég összetett jellemekkel népesítik be az elképzelt világot. Hát tessék: itt egy könyv melynek szereplőjéről, több száz oldal után sem tudod, hogy ki áll a jó és rossz oldalon, egyáltalán léteznek-e ezek az oldalak. Rengeteg morális kérdést feszeget az író, és két ilyen kérdés között részletesen bemutatott belezések próbálnak megnyerni egyszerűbb, felszínesebb olvasókat is (nem sértés).

Az író köszönetnyilvánításának utolsó mondatával élve ajánlom a New York Times bestsellerét: „Ezt el kell olvasnod! De, tényleg! Figyelj, térkép is van benne!”