Egy unott vasárnap délutánon unottan ültem a szobámba és unatkoztam. Ez rossz. Ugyanis amikor unatkozok, eljönnek az emberiség legsötétebb órái. Agyam legmélyebb, leginkább métellyel és tébollyal fertőzött, legsötétebb és elkeseredettebb bugyrai feltörnek a felszínre. És nem hagynak békén. Nem, amíg formát nem nyernek. Amíg mások nem láthatják őket, hogy őket is őrületbe taszítsák. Sötétbe akarnak mindenkit rántani. Mert a sötétbe senki sem hallja a halálra kínzottak sikolyát, a tovaszökő léleknek elkeseredett sírását. A hús és csontok szakadását. Ahogy a percek előtt még élő testben tartozkodó, vérrel átitatott belsőségek kiszöknek a hasfalból és a hideg kőre zuhannak. Egy szóval kurva sötétek.

Én voltam olyan bolond, hogy hallgattam szavukat. És engedelmeskedtem. Nem tehetek róla, értsétek meg. Ők a bábmestereim. Báboznak velem. Zsínóron rángatnak mint egy marionettet. Nem eresztenek. Nem lágyul szorításuk. Ha nem teszek úgy ahogy akarják, hogy tegyek, elvágják a zsinort. És akkor meghalok. Élettelem testem a földet üti, ahol aztán kiszökik belőlem az éltető lehelet. Ők az én uraim. A parancsolóim. Ők nekem az istenek ilyenkor. Zeusz. Buddha. Allah. Jahve. Mind. Együtt. Hatalmuk végtelen. Szavukat nem lehet megkérdőjelezni. Kik nem engednek a nyomásnak, szétbomlanak. Szánalmas testük, lelkük tokja szétzúzódik, miközben elkeseredetten sikoltoznak.

Kezembe vettem a rajzpadot. És alkottam, mit ők suttogtak a fülembe. Minden vonalat ők diktáltak. A legelsőtől egészen a mű végéig. Én mindet a digitális felületre vetettem. De mikor készen állt, megláttam mi az. És sírva fakadtam. Elkínzottan nyőgtem az asztalra borulva. Hogy lehettem ilyen bolond? Hogy mehettek eddig el? De nem volt nekik elég. Azt akarják, hogy ti is lássátok. Mindannyian. Ámuljatok ezen a sötét festményen. Legyen ez minden gyilkos, minden tébolyultnak a jelképe. Álljon ez fent az emberiség fölött, mint a legbelső kegyetlen gyilkos ösztön, a Homo Sapiens-ben lakozó fenevad mementója. 

Eljött a pillanat, társaim. Íme. AZ.