Több mint huszonöt éve már, hogy megjelent A KÉPREGÉNY. Alan Moore és Dave Gibbons olyat alkottak, amiről ennyi év távlatában is csak elismerően és tisztelettel lehet beszélni. Számtalan díj és a belőle készült film is mutatja, hogy a Watchmen nem véletlenül szerzett ekkora hírnevet.

A „képregények” több évszázada jelen vannak az emberiség történelmében. Vegyük akár a középkori kódexek lapjait illusztráló mesés képeket, vagy az ókori kultúrák templomait és dísztárgyait dekoráló műremekeket. Nem újkeletű jelenségről van tehát szó, azonban a mai értelemben vett „hagyományos képregény” csak a XX. században alakult ki. A modernkori képregények - amelyekkel jelen cikk is foglalkozik - 1933-ban jelentek meg, ugyanis ebben az évben adták ki először külön füzetekben a kilencedik művészet részeit - eddig ugyanis csak kis „csíkokban” közölték őket az újságok hasábjain.
Számos híres és kedvelt karakter jelent meg azóta, olyan ikonná vált figurák, mint például Batman, Superman, Amerika Kapitány, vagy épp Pókember. A képregények a popkultúra részévé váltak, mindennapos szereplők lettek az emberek életében, rengetegen szeretik őket, sokan rajongással viseltetnek irántuk. Azonban hiába a több évtizedes jelenlétük, a tömérdek „fan”. A legtöbb ember ugyanis viszonylag érdekes, de semmiképp sem tartalmas és értékeket felvonultató, egy gyengébb könyv színvonalát is elérni képtelen, gyerekes dolognak tartja a képregényeket.
Ez a megítélés azonban legalább annyira téves, mint azt állítani, hogy a nemes penész egy úrias fűszer. Tény, hogy valóban léteznek olyan egyszerű alkotások is, mint a bot, melyeket jobb elkerülni vagy figyelmen kívül hagyni. Ugyanakkor ez nem a kilencedik művészet sajátja.

Viszont ha vannak gyenge, felejthető és lényegtelen alkotások, akkor logikusan következtetve egyértelmű, hogy léteznek igazi mesterművek, unikumok, melyek képesek elkápráztatni még a legelszántabban makacskodókat is. Jelen írás alanya, a tizenkét részes*, a DC Comics berkeiben készült Watchmen pontosan egy ilyen darab. Mindenféle felesleges kertelés nélkül leszögezhetjük, hogy az említett mű a képregények egyik etalonja, valódi ínyencség. Egy olyan kuriózum, mely képes a legmegátalkodottabb képregényelítélőt is „jobb belátásra bírni”, hogy igenis, ez a műfaj is rendelkezik gyöngyszemekkel, melyek annyira addiktívak, hogy senki életéből nem maradhatnak ki.

1985-öt írunk, egy alternatív idősíkbeli Amerikai Egyesült Államokban járunk, ami látszólag teljesen olyan, mint az általunk ismert, azt a tényt leszámítva, hogy a törvény betartására nemcsak a rendőrök törekednek. Ebben a világban ugyanis erősen dívik a „szuperhős-szakma”, a jól ismert jelmezbeöltözős-rosszfiúkat elkapós-a rászorulókat védelmezős. Vagyis csak dívott, amíg a kormány egy rendelettel jó-pár éve törvényen kívülinek nem nyilvánította az e tevékenységet űzőket - természetesen ez a rendelet sem szabott gátat annak, hogy páran továbbra is az utcákat járják maszkban és álruhában, készen arra, hogy bármikor lesújtsanak oda, ahova kell.

 Az Egyesült Államok fejeseinek azonban jelenleg kisebb gondja is nagyobb annál, hogy öntörvényű igazságosztókat hajkurásszon, ugyanis a hidegháború több éve borzolja a kedélyeket, ami nem éppen baráti kapcsolatot jelent a Szovjetunióval. A két szuperhatalom pár lépésre van attól, hogy nukleáris tartalommal töltsék fel egymás légterét és atommal hintsék be a másik földjét, a feszültség szinte kézzel tapintható, az ellentétek parázsként fűtik a két fél számára fojtogatóvá vált levegőt, amit szerintük csak a másik „kiiktatása” tesz újra éltetővé.

Történetünk egészen pontosan 1985. október 12-én veszi kezdetét, mikor Edward Morgan Blake éjszaka vörösre festi a lakása előtti járdát. Sajnos nem saját akaratából és nem is festékkel, hanem a saját vérével, miután egy ismeretlen elkövető jobbnak látta kihajítani az ablakon. A durvaságtól eltekintve nem tűnik túl fontosnak a bűntény, azonban mindjárt érdekesebb lesz a dolog, miután az egyik - még aktív - jelmezes hős, a bűnözők által rettegett és gyűlölt Rorschach még a gyilkosság napján nyomozásba kezd és felfedezi, hogy Blake nem volt más, mint a kormány bérence, a Komédiás nevet viselő maszkos igazságosztó. Pontot tettek tehát a vicc végére, azonban Rorschach tudni szeretné, hogy mi vagy ki áll a háttérben, főleg azért, mert egy, a maszkos igazságosztók ellen irányuló támadást gyanít az eset mögött. Figyelmezteti a többi igazságosztót, Dan „Éji Bagoly” Dreiberget, aki régen társa volt a bűnüldözésben; Adrian „Ozymandias” Veidt-et, a világ legokosabb emberét, aki mentális tudása mellett lenyűgöző erővel és akrobatikával rendelkezik; valamint a fiatal Laurie „Selyemkísértet” Juspeczyket és Dr. Manhattant, aki a világ legnagyobb szuperhőse, emberfeletti képességekkel (az egyetlen igazi "superhero" a képregényben). A többi maszkos hős nem veszi túl komolyan a kissé paranoiás Rorschachfigyelmeztetéseit, azonban nemsokára kiderül, hogy bizony még sincs minden a legnagyobb rendben, valami készülődik, valami, amit csak a szuperhősök állíthatnak meg...

A leírtakból jól látszik, hogy Alan Moore egy igencsak valós alapokon nyugvó történetet írt több mint negyed évszázaddal ezelőtt. A kétpólusú világ megjelenítése a műben nagyban felnagyítja a történéseket, folyton azt érezzük, hogy olyan dologról van szó, ami nem egy várost vagy egy országot érint, hanem az egész világot. Méghozzá egy olyan világot, amely bűnnel, fertővel, az erkölcsök elkorcsosulásával, a normák eltiprásával van teli, ahol bár a fejlődés folyamatos, ezzel szinte egyenesen arányos az emberek jellemének a csorbulása, a gonoszság, a gyűlölet és a széthúzás. A Watchmen világa tehát olyan fenyegető, kegyetlen és már-már félelmetes, mint a kor, melyben játszódik. Ilyen körülmények között kell a maszkos igazságtevőknek, az „Őrzőknek” tevékenykedniük, megmutatniuk, hogy nem minden esett áldozatul a romlottságnak és a bűnnek.

 Azonban a jó és rossz megjelenése a műben korántsem olyan egyértelmű, mint mondjuk egy tündérmesében, ahol a bátor királyfi mindig a megtestesült jóság, a hétfejű sárkány pedig a gonosz. A Watchmenben a karakterek mindegyike rendelkezik pozitív és negatív vonásokkal, ami, ahogy az lenni szokott, szereplőnként eltérő mennyiségben van jelen. A jó és a rossz közti határok nem különülnek el markánsan egymástól, mint ahogy azt a legtöbb történetben megszokhattuk, sokkal inkább homályosak: a becsület útján igyekvő szuperhősök se maradéktalanul makulátlanok, ahogy a romlottság felé hajló ellenségeik se a velejükig gonoszak.

Vegyük például Rorschachot, aki az egyik legegyedibb szereplő a képregényben. Igazi könyörtelen bűnüldöző, aki fekete-fehérben látja a dolgokat: aki a legkisebb bűnt is követi el, lakolnia kell, ezt a nézőpontot vallja és mindent elkövet, hogy nézeteit nyomatékosítsa is, ha kell, egy jól irányzott bordatöréssel, vagy épp gyilkossággal. Harca a rossz ellen követendő példaként van jelen mindenki számára, azonban könyörtelensége és a sokszori indokolatlan testi fenyítései a legtöbb esetben is legalább megkérdőjelezhetőek - főleg egy olyan embertől, aki egy jobb világért harcol. Na igen, a „jobb világ”. Rorschach eléggé pesszimistán és borúlátón látja környezetét: romlottan, vérrel, bűnnel és káosszal telve, ami csak arra vár, hogy ő és a hozzá hasonlók rendbe tegyék, megszabadítsák a „lerakódott mocsoktól”, bármi áron.

Dr. Manhattan már másképp viszonyul a dolgokhoz. Bár segít az embereknek, annyit sem érez irántuk, mint a lábánál futkosó bogarak iránt. Jelenléte kulcsfontosságú: a Szovjetunió egyik fő oka, amiért nem támadta meg Amerikát, az a doktortól való félelem. A volt tudós balesete után - ami emberfelettivé tette - teljesen megváltozott: nem öregszik, szinte halhatatlan és rengeteg mindent ujja egyetlen csettintésével képes létrehozni. Tökéletes szuperhős vált tehát belőle, azonban közel sem annyira, mint azt ezek alapján gondolnánk. Ilyenfajta „elszakadása” a fajtájától, egyedisége és az, hogy ő az időt nem lineárisan érzékeli, mint mások, hogy úgy látja a dolgokat, ahogy a hétköznapi emberek sose fogják szinte érzelmek nélküli „istenné” tették, aki azonban ahelyett, hogy a szívén viselné az „alárendeltek” sorsát, egyre jobban elhatárolódik tőlük és nem számítanak neki jobban, mint egy porszem a kézfején.

A „sötét oldalról” Molochot érdemes felhozni példának, hogy lássuk, az eltévelyedettek sem a papírforma szerint teremtődtek. Bár keveset tudunk meg róla a műben, a volt bűvészből lett drogcsempész elérve az öregkort nem lett több, mint egy beteges, egyszerű életet élő senki. Bár régen folytatta a piszkos ügyleteit, mára már szinte ugyanolyan ember lett, mint bárki más (még ha később bábként is mozgatják). Lehet e teljes szívéből gonosz az, aki az ellenségének a temetésére is elmegy, hogy őszintén búcsúzzon el tőle? Nyilván a régi időkben tett aljasságait nem lehet elfelejteni, azonban képes volt változni. Annyira, hogy mikor feltűnik a műben, csak egy szánnivaló öregember, aki jelentéktelenségével figyelmet sem érdemel.

 Akinél végképp összemosódnak a határok, az a Komédiás. Edward Blake egy kegyetlen, zsoldosként magát a legtöbbet kínálónak eladó, az erkölcsöt sutba vető ember volt. Azonban mégis maszkos igazságosztóként vált híressé. Számtalan „hőstettet" vitt véghez pusztán a fizetség reményében, ezzel lekötelezve országa kormányát. Rengeteg embert ölt meg vagy sebzett meg lelkileg, mégis elmondhatjuk, hogy voltaképp jó ügyért harcolt. Legalábbis a jobbik rossz szerint, Hazáját szolgálta még ha pénzért is üldözte a bűnt, annak ellenére, hogy a módszerei rettentően antipatikusak voltak. Azonban a Komédiás is csak ember volt, olyan aki képes az ellenfele ágyán elsírni magát azon, hogy mennyire kegyetlen az élet, milyen szörnyű tréfát űz velünk. Ugyanis ő tisztán látta a dolgokat, még ha ezt gyakran nyersen és durván is hozta a többiek tudtára. Olyannak látta a világot, amilyen az valójában volt. Rorschach-ot idézve: „Blake értette. Viccként kezelt mindent, de értette. Látta a repedéseket a társadalom szövetén... Látta a huszadik század igazi arcát és úgy döntött, ő lesz a tükörképe, a paródiája. Senki más nem látta a viccet, ezért volt magányos.”

 Változatosság és mélység jellemzi a Watchmen karaktereit. Mindenki megtalálhatja a maga kedvencét, és valószínűleg az olvasó választani is fog, hiszen nehéz pártatlannak maradni. Azonban az sincs kizárva, hogy valaki a szereplőkben lévő szilánkokból egy olyan tükröt rak össze magának, amin keresztül élesen és talán másképp látja majd a világot.
 Ehhez azonban nem csak a jól összerakott jellemábrázolás, kellett hanem azok a fantasztikusan megkomponált szövegek is, amiket Moore alkotott. Ezzel el is értünk a Watchmen legnagyobb erősségéhez. A párbeszédektől kezdve a monológokig majd' minden egyes mondat mestermunka, melyekből süt az átgondoltság, az ötletesség. Gyakran olyan szintű mondatalkotást láthatunk, hogy az embernek kedve támad rögtön újraolvasni, miután befejezte azt. A szövegek hatást gyakorolnak az olvasóra, elgondolkodtatóak, szinte érezni lehet a súlyukat, többségük pedig igen komoly témát érint, legyen az olyan „egyszerű kérdés”, mint a bűnözők elleni harc eszközei, vagy több ezer emberi életet érintő, szívet és lelket próbáló döntéshozás.

  Az írásos rész kiválósága azonban nem lenne elég - mivel képregényről beszélünk -, ha a képi illusztrációk nem lennének megfelelőek. Dave Gibbons rajzoló is tisztában lehetett ezzel, ugyanis a Watchmen képi világa olyan, mintha egyszerre született volna meg a szöveggel, annyira szoros összhangban van azzal. Gibbons törekedett rá, hogy aki rápillant a képekre, egyből tudja, hogy azok a Watchmenből vannak. A kilences felosztást követő oldalak mindegyike remekül illik a hozzájuk tartozó szövegrészhez, a megörökített „jelenetek” ürességtől mentesek, továbbá számtalan apró utalást, eldugott érdekességet tartalmaznak, melyeket elsőre talán észre sem vesz az ember. Rengeteg szimbólum, visszatérő motívum található a műben - például a mosolygó „szmájli” arc -, melyekre jellemző, hogy a legváratlanabb helyeken bukkannak fel.

Meg kell említeni John Higginst is, a sorozat színezőjének a nevét, hiszen ő keltette igazán életre a lapon lévő rajzokat, sikerült valóban hangulatkeltővé tennie a Watchment.

A kötetek egyik egyedisége, hogy tartalmaz egy „képregény a képregényben” részt. „A Fekete hajó meséi” (Tales of the Black Freighter) egy kalóztörténet, amely öt számban jelenik meg. A történet egy szerencsétlen tengerész sorsát mutatja be, miután annak hajóját elpusztította a Fekete Hajó legénysége. Az ifjú a támadás után egyedüli túlélőként mindent elkövet, hogy eljusson a falujába, hogy figyelmeztesse szeretteit a kalózok közeledtéről. Útja során lelki világa rettentő megpróbáltatásokon esik át: halott társai tetemeiből kényszerül tutajt eszkábálni magának, miután pedig megérkezik a faluba, már az őrület biztos jeleit mutatva megöl két szerencsétlen embert, majd nem sok híján rátámad saját feleségére. Elborzadva tetteitől és lelkileg tönkretéve visszatér a tengerpartra, majd miután megpillantja az átkozott kalózhajót, beleveti magát a habokba és a kalózok fedélzetére lép. A Fekete Hajó meséi sok hasonlóságot mutat a mű fő cselekményével, annak szereplőivel.

 A másik nagyon ötletes komponens, hogy a fejezetek végét egy-egy hosszabb írással zárták. Mindegyik másmilyen, van, amelyik egy egyszerű aktát tár elénk, egy másik egy újságkivágás, a harmadik egy tudományos irat... Annyi közös bennük, hogy mindegyik közelebb visz minket az egyes szereplők megismeréséhez, felfed belőlük - általában a múltjukból - egy addig ismeretlen részt.

A Watchmen megannyi szakmai elismeréssel is alátámasztja kiválóságát. Számos rangos díjat nyert a mű, például olyanokat, mint a sci-fi és fantasy művek közt kiosztott Hugo-díj. A Time magazin „A 100 legjobb angol nyelvű regény 1923-tól napjainkig” című listáján egyedüli képregényként szerepel a 91. helyen.

2009-ben filmre is vitték a Watchment. Az adaptáció eléggé megosztotta a nézőket, azonban többnyire kedvező kritikákat kapott. A film képes volt kitörni a képregény-adaptációkat sújtó átok karmaiból, ugyanis maradéktalanul lerázta a hasonszőrű művekre jellemző középszerűség, elbaltázottság és gyengeség béklyóit. A remek színészeket felvonultató film az írott műhöz ragaszkodó cselekményével és komoly mondandót magában rejtő történetével, majd három órás, kimerítő hosszával és számos más pozitívumával példaként áll a műfaj tömérdek lehangoló példánya fölött és a jövőben érkező alkotások előtt.

 Szinte adta magát a játékadaptáció lehetősége, amire a film elkészülte után került sor. A Watchmen: End is Nigh a debütáló darabja a háromrészesre tervezett sorozatnak. Sajnos nem sikerült annyira jól - többségében lehúzó kritikák születtek -, mint azt a rajongók várták, a remek alapot képtelenek voltak jól felhasználni, így egy viszonylag üres és lélektelen játékot dobtak piacra, aminek pozitívumai csak a szép grafika, az ideig-óráig élvezetes harc és a jó történet.

Negyed évszázad hosszú idő, ezt tagadni sem lehet. Nehéz olyat letenni az asztalra, amiről évek múlván is beszélnek. Azonban a Watchmen megmutatta, hogy műfajtól függetlenül is lehet maradandót, példaértékűt és nem utolsó sorban elgondolkodtatót alkotni. Alan Moore és Dave Gibbons művét csak ajánlani lehet mindenkinek, korosztálytól és attól függetlenül, hogy miképp viseltetett a képregények iránt. A Watchmen nem okoz csalódást, remek szórakozást és felejthetetlen perceket fog szerezni annak, aki beleveti magát a szuperhősök eme fiktív, ugyanakkor rendkívül érdekes, komplex és színes világába.

 *Magyarországon 3 különálló füzetben jelent meg a 12 rész, melyek mindegyike 4 fejezetet tartalmaz, az eredeti újságok borítóinak a képeivel kezdve azokat.