Jó reggelt, jó mozizást!

  Sok minden van a filmekben amit szeretünk, és úgyanúgy amit nem. Előbbihez rengeteg példát lehetne sorolni, a jó színészi alakítástól kezdve, az izgalmas történetig. Sajnos ez nem lehet jelen minden alkotásban, hiszen mára már annyi filmet stampolnak, hogy a megtekintésükre kerített idő is problémát jelent. A többségük minőségéről nem is beszélve. Szintén egyre gyakoribb a klisétenger, ami egyre nagyobb negatív faktorként vési be magát a filmipar legkíválóbb darabjaiban is. Bár ez korántsem elhanyagolható jelenség az élményrombolás körében, de tenni ellene szintén egyre nehezebb.

 Most gondoljunk bele, mennyi filmet csináltak már! Nagyon nehéz lecke újat mutatni az iparban, hiszen majdhogynem minden részlet ki lett szipolyozva a történetet kialakító, futó, kezdő és végző fázisban. Persze lehetne beválalósnak lenni, de a sikeresség szempontjából ez rizikós ötlet, mert hát mindenki tudja mi kell az embereknek, mi az amire befizetnek a moziban. Például, egy romantikus vígjátéknak mindenképp azzal kell végződnie, hogy a két fél egymásra talál, ergo beteljesül a szerelmük. Egyszóval heppiendre vágyik a közönség.  Most képzeljük el, hogy mondjuk egy ilyen film végén nem a jól megszokott befejezést kapjuk. Például, amikor elcsattan a stáblista előtti nyálas csók, a srác feje hirtelen egy idegen lénnyé alakul át, és megeszi a csajt. Puff neked klisé! Vagy rájuk zuhan egy repülő, esetleg elnyeli őket a föld. Vagy bármi ilyet találjunk ki a végére, az már elrontaná a jól megszokott témakör lezárását. Hiába, az ilyen alkotásokba kell a klisé, na meg a giccses hatásvadász jelenetek, amikor gyakran csalnak ki könnyeket a néző szeméből. :)

 Hasonló példákkal más műfajú filmeket is lehetne illetni, akciófilmek valaki? Mindegy, hogy Jason Statham, Liam Neeson, Bruce Willis, vagy Jackie Chan az, a recept egy könyv szerint készül: megölni, vagy elrabolni szerettüket, ezzel okot adva a bosszúra, meg az egyszemélyes kommandó hadműveletre. A végén pedig elkerülhetetlen ”csattanó” a sikeres befejezés. Karatés Pista bá mindenkit lepörgőrúg, vagy szitává lő, a főgonoszt meg gyakran megszánja az utolsó pillanatban, aki ezt nem nézi jó szemmel, így általában inkább megöli magát. Na szóval így vagy úgy, nehéz lenne meglepetést okozni a nézőnek. Egy apró példa, amikor ez sikerült: a ’90-es években imádtam a Steven Seagal filmeket, így a Tűzparancs ( Executive Decision) óriási, nem várt fordulatot vett. Elhitették a nézővel, hogy Seagal a főszereplő, ő pedig egyszercsak, hirtelen kipurcant, és innen Kurt Russel vette át a stafétát. Én pedig emlékszem a film végéig arra vártam, hogy a latin-amerikai hős mindjárt visszatér. :) No de itt is ez volt az egyetlen ilyen meglepis cucc, a továbbiakban a jól kitaposott ösvényen ment minden. Mellesleg, ha kicsit több a főszereplő/mellékszereplő a szokásosnál, tuti hogy valamelyiket, vagy néhányat megölnek. Ilyenkor mondjuk még van kakaó benne, hiszen ha jól rakják az írók a kártyákat, a néző nem tudja kit fognak eltenni láb alól. Ide sorolnám az olyan mozit, mint A Fűrész, vagy sorozatokból Lost, Game of Thrones. Ugye mennyire másak ezek? 

 A kliséket a minimálisra csökkentve, csavarokkal tarkítják a sztorit, ami gyakran sikerül is, de olykor előfordul, hogy ez sem menti meg a filmet. Szerintem épp ezért csökkent a horror filmek népszerűsége, mert ez egy olyan kategória, amelybe piszkosul nagy kihívás változatosságot vinni. Adott egy szörny/lény/Lagzi Lajcsi, akinek erejét, hatalmát, mindenképp demonstrálni kell. Erre a legmegfelelőbb cél, ha az adott monstrum legyilkol néhány ártatlan embert, és fontos, hogy minél brutálisabban! Ezután már kezdhetünk aggódni a főszereplő ripacsért, aki a végén úgyis felveszi a dög ellen a harcot, és diadalmasan legyőzi azt. Persze ez nem csak a horror filmekre jellemző: Sarah Connor – T800, T800 – T1000, Neo – Smith ügynök, Batman – Joker, Szellemírtók – szellemek, stb, stb, stb. De térjünk vissza a horrorhoz, ahol a szűk lehetőségek végett egyre nehezebb feladat maradandót alkotni. Persze akadnak egész jó darabok, de hol van ezeknek a lenyűgöző erejük a ’70-’80-as évek horrorjaihoz? Jason, Freddy Krueger, Halloween, A Texas-i Lánfűrészes, vagy az Alien. Na hol?

 Sok esetben viszont nem a történet végével, vagy annak általánosságával cseszik el, hanem a részletekben rejlő klisékkel, ami olykor már akkora csalódást okoz, hogy az ember legszívesebben kikapcsolná az adott filmet, de ha nem teszi, másnapra úgyis elfelejti az egészet. Ilyen volt számomra az Elrabolva 3. Szinte minden egyes részletéről, jelenetéről tudható volt, hogy most mi fog történni, hiszen előtte már több tízezerszer láttuk ugyanazt, évtízedeken keresztül. Olyan 15-20 éve százszor nagyobbat ütött volna. Az izgalmas akciójelenetek sem mentették (volna) meg, hiszen azokat is ellőtték már az első kettőben. Pont az ilyen dolgok miatt lesznek az ilyen akciófilm sztárok csak ideiglenesen favoritok. Nézzük meg Jason Statham utóbbi alkotásait! Annyira egy kaptafára épültek, mintha már egy sorozat lenne. Egyik kedvenc színészem volt, de már meg sem nézem a filmjeit. Néha változtatni kell a szerepen, és csak egyeseknek hullik az ölébe ez a lehetőség.

 Brad Pitt, Leonardo DiCaprio, Robert Downey Jr, vagy Tom Hanks, de még sorolhatnám. Ha ilyen színészekkel készült filmről hallok, akkor nem kell előzetest néznem, vagy kritikát olvasnom róla, csak leülni a képernyő (vagy mozivászon) elé, és élvezni. Ahol ők vannak, ott ritkán ér csalódás. Persze akadnak egyéb kategóriák is. Nemrég pótoltam a Match Point című remekművet, ami fogalmam sincs hogyan maradhatott ki az életemből, mert ilyen jó filmet rég láttam már. Annyira klisémentes volt, hogy minden másodpercét izgalomtól adagolva élveztem. Sok hasonló kedvenc létezik: Forrest Gump, Birdman, Hetedik, Ryan Közlegény Megmentése, és még sok-sok más. Az ilyen filmeket egy külön kategóriába sorolnám, mert szerintem a hasonló témakörökben még bőven van fantázia, ami a fentebb említett klisértetiesen egyhangú műfajokra nemigen mondható.

  Ugyancsak vannak kívételek, amikor például a főhős a végén meghal, vagy annak szerelme, de ez leginkább már a drámák keresztje. Na mégegy kategória, amiért nem rajongok, mert ebben szinte minden az érzelmek kíváltására épül, amit gyakran a legvégére tartogatnak, s ennek köszönhetően film közben nem kapunk semmi érdemlegeset. Nagyon ritka amikor akad egy-egy valóban figyelemreméltó darab. Viszont, ha akad, azt szívesen nézem meg. Továbbá ha minimális klisét szeretnénk, a történelmi filmek is jók erre, hiszen ott nem csak a vége, meg miegyéb érdekel a legjobban, mivel már tudjuk mi lesz, hanem maga a megvalósítás, a hitelesség visszaadása. A vígjátékokban meg a humor a lényeg, bár ott is gyakran sütik el a már kismilliószor eljátszott tréfákat, poénokat. Azért olykor akad bőven fogyasztható alkotás is. Fantasy, mese, fantasztikus, sci-fi – na ez is abba a pakliba tartozik, ahol szinte kimeríthetetlen a kreativítás forrása. Arról már nem tehetünk, hogy gyakran a hozzá nem értő személyek próbálkoznak alkotni ezekben a műfajokban. Ide komoly hozzáértés szükséges, ha bizonyítani akarunk! Gyűrűk Ura – magában a könyv még nem lenne elég egy sikeres megvalósításhoz, viszont ha fürge újjak veszik kezelésbe a cuccost, akkor kb azt az eredményt kapjuk, amit kaptunk. Harry Potter, Jurassic Park, Matrix, stb, aki tud, az alkot!

 Úgy néz ki jelenünkben a sorozatok is nagy részt vesznek ki a szórakoztatóiparban. Ez jó hír, ugyanis itt valóban könnyű elkerülni a kliséket, vagy háttérbe szorítani őket, mivel a készítők számára nem csupán szűk másfél, vagy két óra adott a történet kidolgozásához. Sőt, olykor meghosszabbítják azt, ha sikeres a széria. A határ a csillagos ég. Nem mondom, azért vannak itt is gyenge alkotások, ami inkább az unalmas párbeszédeknek, és lassú cselekményeknek tudható be. Ám a minőség ebben a kategóriában is hullámzó! Ha mondjuk összehasonlítom az Arrow és Gotham akciójeleneteit, ég és föld. Előbbiben nagyon gyakran röhejes, már-már gyerekesen egyszerű, ahogyan egy ütéssel ütik ki egymás után a kemény fiúkat. Utóbbi viszont jól tükrözi, hogy senki sem egy akcióhős, és a sikerhez vezető úthoz olykor nem elég az öklünk, vagy pisztolyunk. Hibák halmaza mindenütt van. Akármennyire is bírom a The Walking Dead sorit, elszomorít, hogy olyan könnyedséggel szúrják át még a friss zombik fejét is, mintha nem is lenne koponyájuk. Egyedül a Game of Thrones-ba nem tudok belekötni, az számomra páratlan. Nuku cenzura, szinte semmi klisé, és a részek is hosszabbak, mint más sorozatoknál.

 A témát illetően a legjobban a következő dolgokat utálom már sokadjára látni: a végén a csók; amikor egy gyenge alak edzeni kezd, hogy aztán visszavágjon, és tudod, hogy sikerülni fog neki; a főhős hülye beszólásai a küzdelmek előtt, amelyekkel vicces próbál lenni; az hogy mindenki szép és szexi, legalábbis az esetek 90%-ában; ha valaki edz egy kicsit, mindjárt egszemélyes kommandós lesz belőle, és sem a rendőrség, sem a hadsereg nem állíthatja meg; a rosszat sejtő zenék, amiknek ”hála” tudod, most valami történni fog; a már agyamra ment lassítások, és mozgó kamerák, amelyeket tudni kell hol és mikor alkalmazni, de nagyon sokan csak hadonásznak ezzel a lehetőséggel. Na jó, sok van még, és nem akarok mindet felsorolni, mert az megduplázná a bejegyzést. :D A lényeg, hogy bár rohadt sok a popcorn mozi, és mind teli van klisékkel, csak más-más csomagolásban, azért bőven vannak egyéb alkotások is, úgyhogy senki ne sírjon... annyira. Mondjuk engem már az zavar, hogy beülök a legújabb Bosszúállók mozira, és tudom, hogy úgyis legyőzik a főellenséget, nulla drámaisággal meghintve a végén. Na de az ilyen filmekben nem is ezt élvezem, hanem hogy láthatom kedvenc képregény hőseimet hús-vér megvalósításban, maximális valósághűséggel megcsinálva.

További kellemes napot! Ja igen, nálatok mi csapja ki a biztosítékot, ha kliséről van szó?