Az interaktív film-féle játékok mindigis tetszettek, s eme szenvedély startja nálam még az Indigo Prophecy-vel (Farenheit) kezdődött. Sok évet kellet várnom arra, hogy egy újabb remekmű érkezzen ebben a kategóriában. Ez a Heavy Rain volt, ami mily meglepő, ismét a Quantic Dream kezei közül pottyant ki. A játék magas pontszámokat ért el, és nem azért, mert a műfajban sovány volt a választék, hanem mert nagyot alkottak, bizonyítva, ebben a zsánerben sokkal több rejlik, mint gondolnánk. Mára ezek a játékok sűrűn előfordulnak, hála a Telltale Games alkotóinak! A recept nem ígényel nagy tudást ahhoz, hogy egy élvezhető mű lásson napvilágot. A lényeg a jó történetben van. Persze ahhoz, hogy ez nyomot is hagyjon az emberben, elengedhetetlen a megfelelő tálalás.

 Lassacskán más studiók is kezdik megcsillogtatni tudásukat ebben a műfajban, legutóbb például a Supermassive Games bizonyított az Until Dawn-al, ami simán jó játék lett, de a grafikán kivül semmivel sem mutatott többet társainál. Előtte pedig a Dontnod Entertainment villantott a Life is Strange című játékával, amihez most nekem is volt szerencsém. Megannyi hasonló game kipörgetése után, érdekfeszítően ültem neki a LiS-nek, hisz tudtam, ez nem a megszokott fejlesztőktől jött. A Dontnod egy nemrégiben megalakult kis csapat, kiknek első játékuk a Remember Me volt, és eléggé megosztó véleményeket/kritikákat kapott. Én is kipörgettem a szóban forgó alkotást, és valósnak bizonyultak eme vélemények. A RM nem nevezhető rossz, vagy nagyon jó játéknak, de egy erős közepesnek viszont igen. Egy ilyen kezdéssel pedig igencsak pozitív reményeket tápláltam a Dontnod-os team felé. Tehát a LiS-be úgy kezdtem bele, hogy minimum az előző játékuk szintjét fogja hozni. Vajon sikerült nekik, vagy még annál is jobb lett?

VIGYÁZATAT, KOMOLY SPOILEREK is előfordulnak!

 Akárcsak a RM, a LiS sem végezte a toppon, de ez nem jelenti azt, hogy rossz játékról beszélünk, hiszen többségben pozitívan nyilatkoztak róla, csak ugye vannak hiányosságok, amelyek fölött nem lehet szemet hunyni, még ha a végeredmény maradandó is. Ennek tudatában voltam, amikor belekezdtem. A játékról nulla gameplay-t láttam azelőtt, mindössze annyi információval rendelkezdtem, hogy van benne valami időmanipulálási dolog. Na nem mintha előtte nem lettem volna kíváncsi a játékra, de van egy igen fontos dolog, ami ezt a műfajt illeti. Pont ezekről a game-ekről nem szabad nézni gameplay videókat! Miért? Mert csöppet sem fognak átadni az élményből, sőt, inkább elvehetik az ember kedvét tőle. Itt ugyanis, más játékokkal ellentétben, a Te válaszaid számítanak, a Te döntéseid a kulcsfontosságú elemek, a Te ízlésvilágod szerint formálódik a történet. Ha pedig elkezded nézni, ahogyan másvalaki játsza, csak egy olyan interaktív mozit látsz, ami dögunalmas. Ahhoz, hogy elvarázsoljon, neked kell irányítanod, neked kell érezned a döntések és válaszok súlyát! Ezek a stuffok nem sima akciójátékok, ahol a lövöldözésen, fedezékbe húzódáson, vagy vezetésen van a hangsúly. Max az összevágott előzeteseket éri meg megpillantani. Tehát vigyázz mit nézel, mert könnyen lemaradhatsz pár jó játékról!

 Főhősünk egy 18-adik évét betöltő leányzó, aki a hírhedt Blackwell nevű akadémián gyarapítja fényképész tehetségét. Max Caulfield egy amolyan magának való csaj. Szerény, csendes és mindig nála van a fényképezőgépe. A főszereplőről, meg tovább haladva, a többi szereplőről is részletesebb leírásokkal gazdagodhatunk, ha belekukkantunk Max noteszába, ahol nem csak erről kaphatunk infókat. A napló mondhatjuk, a mi kis menünk, ahol több érdekesség is van, és hasznos dolog. Egy incidens alkalmából, Max ráébred a benne rejlő erőre, ergo arra, hogy képes visszatekerni az időt. Na nem túl messzire, de mondjuk az adott helyszínen belül, szinte annak legelejére, ám a továbbiakban... Ez még az episode 1 első “perceiben” derül ki, s innen kezdve már komolyabb érdeklődéssel folytatjuk a kalandot. Bizonyos részletekbe most nem mennék bele, mert lejjebb úgyis lesz szó néhányról.

 A játék egyik legszembetűnőbb hátránya, a grafika. Nem mintha ez nagyon elvenne a játékból, hiszen a Telltale alkotások sem remekelnek ezen a téren, mégis elégedettek vagyunk a végeredménnyel. Esetünkben a fejlesztők valami művészi ábrázoláson törhették a fejüket, ami sok helyen sikerült is nekik, főleg a fény-árnyék összjátéka részeknél, de összességében, mikozben nézelődünk, nem egyszer kapjuk magunkat azon, hogy ezt vagy azt miért volt képtelenség emberségesebbre polirozni? Lovagolhatnék még ezen, de mint mondottam, fölösleges, mert nem a látvány az, amivel a képernyőhöz próbálnak láncolni.

 Komoly és komolytalanabb döntéseket, válaszokat és cselekedeteket kellesz végrehajtanunk a játék során, amelyek, ha kihatással lesznek a sztori további eseményeire, egy ikon és amolyan dallamocska jelzi azt. Ilyenkor, ha nem vagyunk megelegédve döntésünkkel, simán alkalmazhatjuk a képességünket, hogy visszatekerjünk egy cseppet, és megváltoztassuk azt. Na ez az egyik izé, amelyről említést kell tegyek. Nehéz megfogalmazni ezt a képességet, ugyanis amennyire klassz és egyedi dolog, annyira hangulatromboló is tud lenni. Eleinte elengedhetetlenül élveztem, hiszen ilyet nem sok játékban tehetünk meg: szinte bármikor megváltoztathatjuk az események alakulását. Ám ahogyan egyre tovább haladtam, arra döbbentem rá, hogy szinte nulla kihívás van a játékban. Mondjuk úgy, hogy hibázni lehetetlen, mert csak egy idővisszatekerés, és máris javítunk. Viszont nem minden választásnál tudhatjuk azt, hogy helyesen döntöttünk-e, mivel ez csak a későbbiekben derül ki, ez pedig kicsit ellensúlyozza ezt a kis “hibát”, ám kihívásnak még így sem tekinthető.

 Számomra a legnagyobb ilyen kihívást, az opcionális fotózgatások jelentették. Ez annyit tesz, hogy minden fejezetben van kb 10 olyan pillanat, amelyet fotó formájában örökíthetünk meg. Ilyen lehet például a tükörképünk, egy mókus a fa mellett, vagy a barátunk, amint épp laptopozik. Ezek fele könnyen elérhető, csak rá kell néznünk, és lekapnunk. Viszont rengeteget kell közülük “megalkotnunk”, ahhoz, hogy lencsevégre kaphassuk. Értsd úgy, hogy meg kell dolgozni érte. A naplónkban fekete-fehéren fel vannak tűntetve ezek a képek, de nem végső formájukban, inkább amolyan súgásként. Ha pedig kimaradt néhány, simán visszamehetünk később collective módba kapcsolva, hogy felkutassuk őket, vagy akár a történetet is módosíthatjuk, ha úgy tartja kedvünk. Az a baj, hogy nekem tényleg ez jelentette a legnagyobb kihívást, nem pedig a történet játékmenete.

 Ennek ellenére, maga a sztori szép részletes, nem ritkán megdöbbentő, elképesztő, és magával ragadó. Nagyon jól eltatlálták, és a szereplőkkel való azonsulást is remekül kivitelezték! A sok-sok párbeszéd gyorsan megszeretetti velünk a LiS világát, a környezet pedig reális betekintést ad a hétköznapi élet gondjaiba, na meg annak világába. A szövegelések igencsak valósághűek, nincs olyan érzésünk, hogy ezt a könyvből olvassák fel. A szlengek, a viselkedések, mind tovább erősítik az összképet. Sok játékban olyan monoton, és tökéletes a párbeszéd, itt viszont tényleg éreztem a hétköznapi, egyszerű, de nagyszerű stílúst. Mint az amcsi emberek, akikkel nap, mint nap dumálok. Tökéletes.

 A történet legvége viszont nagyon elhervasztott. A LiS-nek van mondanivalója, és ez ténylegesen átjön, de ha szigorúan ezt a műfajt képező videójátékotat nézzük, esetünkben csúnyán elhasalt. Mint az kiderül, szinte az összes játék közben meghozott döntésnek, majdhogynem nulla volt az értelme. A végén úgyis egy emberre zúdítják a figyelmet, és arra a bizonyos választásra. Tehát gyakorlatilag kétféle vége lehetséges, s ezt nem befolyásolja az, miként szenvedtük végig az 5 epizódot. Az utolsó választásé a főszerep, ez pedig enyhén szólva csalódottságot ébresztett bennem. Ám a játékba beleölt idő, felhőtlen szórakozást jelentett nekem, mivel a sztori végig fenntartja az érdeklődést. Én inkább szívesebben láttam volna a LiS-et egy hozzáértő emberek által készített tv sorozat formájában, mert szerintem nagy siker lenne.

 Nálam még mindig a Heavy Rain az etalon, ott úgyanis tökéletesen megadtak minden lehetőséget ehhez a zsánerhez! Volt benne remek nyomozás, ügyességet ígénylő részek, amelyeket, ha elrontottál, nem volt checkpoint, hanem meghalt az adott karakter!!! Olyan döntések elé állítottak, hogy komolyan izzadott a tenyerem, és képtelen voltam megnyomni bármely gombot is, legalábbis egyből nem ment, idő kellett hozzá. Na meg az elképesztően megdöbbentő és drámai vég! Plusz a látványra sem panaszkodhattunk. Kár, hogy sokan nem vesznek példát róla, még a Telltale Games sem, bár a srácok így is remek játékokat tesznek le az asztalra (TWD, The Wolf Among Us, Game of Thrones, stb). Én azt mondom, a LiS, főleg a története miatt, nagyon jó játék, de gameplay szempontjából rengeteg a kiaknázatlan lehetőség. Ha nálam ez lett volna az első interaktív film-féle játék, biztosan berosáltam volna, de így, ezt már sokkal minőségibb kivitelezésben is láttam. Az a bizonyos wtf rész, a 3-ik epizód végén, szintén nem nyűgözött le, mert olyan volt, mintha a Pillangóhatás című filmet másolták volna le, így már előre tudtam mi fog történni, amikor Max kezében megrezzent a fénykép. Szóval, ahogyan a cikkben már említettem, a LiS, minden hibája ellenére, a jó játékok világát színesíti, úgyhogy mindenképp pótolja az, aki eddig még nem tette! Aztán remélem a Dontnod következő alkotása már sokkal kevesebb hátránnyal fog jönni, de én azt sem bánom, ha legalább az eddigi két játékuk szintjét tudja hozni. A középkategóriában nagyon nagy a választék, és csak bizonyos címek azok, amelyek képesek kiemelkedően csillogni közülük, a Dontnod Entertainment pedig játszva képes produkálni ezt a csillogást!