Nintendo Wii U teszt

Őszinte leszek. Időnként, mikor próbálom megfejteni magamban a játékpiacot, nem mindig hiszem el, hogy a Nintendo teljesen tudatosan csinálja azt, amit csinál. Olyan érzésem van, mintha belelőne valamit a nagyvilágba, hogy majd jó lesz, és bár tényleg jó, önkéntelenül is arra gondolok, hogy még Kiotóban sem remélték, hogy ennyire. Persze az is lehet, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon, lehet, hogy a Nintendónak más a ritmusa: pénzügyi mutatók mentén gondosan kiszámolt processzormagok és gigahertzek helyett máshogy képzeli el a videojátékok jövőjét, amiben mégiscsak van valami fantasztikus. Hogy miért meséltem el mindezt? Mert ilyen a Wii U is: itt van a GamePad kezemben, és bár nem hüledezem, meggyőződésem, hogy a Nintendo megint kitalált valami jót. Megint valami mást.

A Wii U két különböző kiszerelésben kapható, a Gamekapocs az olcsóbbik Basic csomagot kapta meg tesztelésre. A Deluxe változathoz képest lényeges különbség, hogy a Basic-modell fehér festésű, és nem fekete, valamint a névleges belső memóriája is 8 GB mindössze, nem pedig 32. A kiegészítők között csak a legfontosabb alaptartozékokat találjuk meg: természetesen magát a GamePadet, illetve a konzol és a tabletkontroller saját töltőjét, egy, a Wii-tulajok számára már ismerős szenzort a vezeték nélküli kapcsolathoz, valamint egy HDMI-kábelt. A Deluxe-vásárlók mindennek a tetejébe egy-egy állványt kapnak a Wii U-hoz és a GamePadhez, továbbá utóbbihoz töltőállomást is csomagolt a gyártó egy Nintendo Land játék társaságában.

Ha szeretted a Wii-t a kis mérete miatt, a Wii U is bejön majd. A Nintendo új gépe sem sokkal nagyobb, igaz, alapjáraton fektetve használhatjuk, és csak a Deluxe-csomag egyik állványával állíthatjuk az oldalára. A lekerekített oldalú téglatest fényes, műanyag borítást kapott - a tisztaságmániások nem is nagyon fogják szeretni -, elől etethetjük meg a Wii U saját optikai lemezeivel. Összesen négy darab USB-portot, illetve egy SD-kártya olvasót találunk a gépen, a konzol memóriája ugyanis bővíthető, és erre bizony előbb-utóbb szükség is lehet: a belső memória mindkét modell esetében viszonylag szűkös, így Wii U-módban 2 TB-ig bővíthetünk USB-n, Wii-módban pedig 32 GB-ig SD-kártyával. A konzol egyébként a Wii-hez hasonlóan igen halk, jóformán csak az optikai meghajtó kattogása hallatszik, és tapasztalataink szerint nem is melegszik fel túlzottan a háza, ilyen szempontból tehát kiválóan vizsgázik a Wii U.

Viszont ezen a ponton elérkezünk az egyik legkellemetlenebb kérdéshez: milyen a Wii U hardvere? Nos, ne fárasszuk egymást számokkal és videokártya-típusokkal, nézzünk rá inkább a játékokra! Világos, hogy a Wii U inkább a PlayStation 3 és az Xbox 360 teljesítményszintjét hozza, és bár hivatalos infók még egyáltalán nincsenek róluk, az is valószínűsíthető, hogy a Sony és a Microsoft next-gen gépei alaposan elhúznak majd mellette. A Wii U hardvere nem tűnik túl jövőállónak, kétségtelen viszont, hogy a kiotóiak remekül kártyáztak, mikor tavaly karácsonykor piacra dobták a konzolt, hiszen a gép így nem csak megelőzte a riválisokat, de lesz vagy másfél éve, amíg tudja tartani a versenyt ilyen szempontból is. Nem hiszem, hogy a Wii U meggyőzi majd a Sony- és a Microsoft-hívőket (és ez valószínűleg nem is célja), a Nintendo-rajongók viszont biztosan megkapják azt, amire vágytak: egy új és valamivel erősebb platformot, ami új játékélménnyel kecsegtet, és amire jöhetnek bőséggel a Nintendo first-party címei. Igen, végre HD-ben.

Az ember könnyen abba a hibába eshet, hogy megpróbálja elbagatellizálni az új kontroller, a GamePad jelentőségét, pedig a tabletszerű kütyüben jóval több potenciál rejtőzik, mint elsőre gondolnád. A tabletek népszerűségét felesleges ecsetelni: a táblagépek eladásai felülmúlják a notebookokét, olyan világot élünk, hogy az emberek tévézés közben is inkább tableteznek, mintsem hogy maximálisan a Barátok köztre koncentráljanak. Mindez persze a Wii U sikeréhez édeskevés, a GamePadben is inkább az érdekes, hogy annyi inputlehetőséget ad a játékosok és a játékfejlesztők kezébe, amit eddig egyetlen kontroller vagy beviteli eszköz sem tudott. Nem állítom persze, hogy a hardcore játékok egytől-egyig kihasználják majd ezeket a funkciókat, viszont első blikkre kétségkívül jól hangzik, hogy a szokásos analóg karok és gombok mellé kapunk egy érintőkijelzőt, mozgásérzékelőt és gyorsulásmérőt, mikrofont, kamerát, sőt még NFC-t is – igaz, a jelenleg kapható játékok ez utóbbit még nem támogatják.

A GamePad minden várakozásomat felülmúlta. Igen, kissé nagy, elsőre furcsának tűnhet a marokkontrollerek után, viszont egyáltalán nem nehéz és kényelmetlen, több órás játék után sem tűnt fárasztónak a használata. Mérsékelten melegszik, ez speciel zavart, ráadásul kinézetre is kacatnak tűnik; rázás közben viccesen zörög, főleg ha bent hagyod a helyén az érintőképernyő stylusát. A 6,2 hüvelykes érintőkijelzőre alapvetően nem panaszkodhatok, jóllehet a rezisztív képernyő adhatna okot aggodalomra. Láttam már ugyan szebb képet érintőkijelzőtől, és bizonyos helyzetekben a multitouch is hiányzik, viszont általában gyors és pontos minden. A virtuális QWERTY-billentyűzeten még ujjbeggyel is bakizás nélkül lehet gépelni, és a nyomásérzékenység is áldásosan érezteti hatását. Megmerem kockáztatni azt is, hogy a Wii U profiljának talán jobban megfelel ez a technológia.

Technikai értelemben kiválóan működik a két képernyős játék, szemmel látható késés nincs a tévén és a kontrolleren történtek közt, és ha az adott játék támogatja, az Off TV Play (mikor tévé nélkül, a kontrolleren is többé-kevésbé maximális valójában élvezheted az anyagot) is szépen muzsikál. Alapvetően viszont számolj korlátokkal: a GamePad 5,2 GHz-es protokollon keresztül kommunikál a Wii U-val, ami gyors kapcsolatot eredményez, de egyúttal csökkenti a hatótávolságot, és az akadálymentesítésen is sok múlik. A 40 négyzetméteres lakásomban ezt nehéz volt tesztelni, de ha nagyon akartam, el tudtam veszíteni a jelet; igaz, ehhez be kellett mennem a fürdőbe, magamra kellett zárni az ajtót, be kellet másznom a fürdőkádba, majd befordulnom a sarokba – viccet félretéve, mondhatjuk tehát, hogy ésszerű keretek között tökéletesen működik a dolog.

Bár eleinte nehéz megszokni, hogy melyik kijelzőt figyeld (vannak címek, ahol mindkét képernyőn ugyanaz történik), magát a játékélményt kiválóan fokozza a második képernyő. Valahol puszta kiegészítő szerepet tölt be, máshol teljes értékű játékok épülnek rá, bizonyos esetekben pedig a multiplayert teszi színesebbé. Természetesen a játékfejlesztőkön múlik majd, hogy mit hoznak ki a GamePadből, lesz is megdöbbenés, ebben biztos vagyok, ugyanakkor könnyen lehet hibás dizájnt is építeni a kütyüre – én például a Nintendo Land egyik-másik játékában kifejezetten zavarónak találtam, ha végig a GamePad képernyőjét kellett bámulnom. A GamePad legnagyobb hátránya viszont, hogy a vaskos technika miatt hamar lemerül, egy egész estés játék után biztosan töltőre kell dugni a kütyüt, hogy két óra alatt újra feltöltődjön - kábellel együtt is használható marad természetesen.

Különösen jó hír, hogy a Wii U nem csak hardveres, hanem szoftveres és szolgáltatásbeli szintlépést is jelent. Noha a konzol operációs rendszere külsőre még mindig vérszegény csöppet, az általa kínált funkciók és a különböző szolgáltatások kárpótolnak majd. A Wii U-ra úgy tölthetünk le játékokat, demókat és alkalmazásokat a Nintendo eShopból, mint a többi rendszerre, ezeknek az ikonjait a mobileszközökhöz hasonlóan sorolja fel a rendszer a nyitóképernyőn. A letöltött tartalmakat bármelyik felhasználói fiókkal és Mii-vel elérhetjük, viszont ettől függetlenül a profilrendszer teljesen megkülönbözteti az eredményeinket, sőt a Wii U belső statisztikai rendszere azt is méri, hogy a konzolon játszók külön-külön mennyit használták az adott címeket és programokat. A Wii U saját chattel és böngészővel rendelkezik; utóbbit külön is meg kell dicsérni, hiszen meglepően gyors és könnyen kezelhető, ráadásul bizonyos elemeket, például az űrlapokat vagy a YouTube-videókat a saját felületéhez igazítja a flott használat érdekében.

Újdonság még a Miiverse is, ami a Nintendo saját online közösségi gyűjtőhelye. Itt minden játék megkaphatja a maga kibeszélő helyét, fórumát, a játékosok nem csak barátkozhatnak, de elmondhatják egymásnak a véleményüket, segítséget kérhetnek, ha elakadnak valahol. A Miiverse-be ráadásul a játékokon belül is posztolhatunk, sőt fejlesztőtől függően játékspecifikus funkciókra is számíthatunk. A játékokat megállítva egyébként a barátlistánkhoz, a letöltéseinkhez és a böngészőnkhöz is hozzáférhetünk: nincs akadálya, hogy végigjátszás után kutass, miközben a háttérben ugyanúgy fut tovább a játék, sőt a digitális manualt is átlapozgathatod, ha úgy tetszik. A Wii U ráadásul nagyon jó visszafelé kompatibilitásban: a rendszeren belül átválthatunk Wii-módra, így gyakorlatilag teljes értékű Wii-ként használhatjuk a konzolt (Wii Remote-ot használni ér), hamarosan pedig elindul a Virtual Console szolgáltatás, ahol további klasszikusokat vásárolhatunk meg. Rendben a GameCube-támogatás megszűnt, de fogadni mernék, hogy letölthető formában előbb-utóbb a Wii U-n is összefuthatunk a kedvenceinkkel. Még egy apróság: a GamePad a tévé távirányítójaként is használható, rövid kalibráció után akár úgyis szörfölhetünk a csatornák között az érintőkijelző segítségével, hogy magát a konzolt be sem kell kapcsolnunk.

Viszont hiába minden érdekesség, sajnos a Wii U szoftveres szemszögből erősen félkész állapotban leledzik még így, két hónappal a megjelenése után is. Szerencsére a hírhedt frissítési procedúrán nem kellett átesnem a tesztgéppel, viszont épp elég bosszúságot okozott, hogy indításkor rengeteget töltenek az alkalmazások és a játékok, kilépéskor pedig csakugyan várni kell, hogy folytathassam tovább a bogarászást a menüben. A játék közbeni böngészés lehetősége jól hangzik, viszont óva intenék mindenkit attól, hogy túlságosan elkalandozzon, mert az már sok lesz a gépnek, akár le is fagyhat a folyamat közben. Tök jó, hogy van eShop, de egyelőre kong az ürességtől, a letölthető játékokból ugyan van bőven, viszont demót alig találtam, és a különböző alkalmazásokból sincs sok – ráadásul azokból is csak egy-kettő, például a YouTube használható itthon. (Hozzáteszem, nyilvánvaló, hogy a Hulu Plus és a Netflix semmilyen platformon nem elérhető a magyarok számára, viszont nem feltétlenül kellene megállnia az appkínálatnak ezen a ponton.) Achievementek a korábbi várakozásokkal ellentétben nincsenek, és hiába dughatunk pendrive-ot a konzolra, azon csak adatot tárolhatunk, zene- és filmlejátszás nincs.

A nyitójátékok kínálata nem tűnik rossznak, persze miután a többség multiplatform címek kibővített átirata, túl sok meglepetést sem fog okozni. Ettől függetlenül érdekes, hogy a Wii U-n jelen pillanatban viszonylag sok hardcore és, ami még fontosabb, third party cím érhető el, amiknek a hiányára sokan panaszkodtak a Wii idején. Hogy ez a tendencia meddig marad így, az a jövő zenéje, ám mint említettem, a következő másfél-két évben semmi akadálya elméletileg annak, hogy a legfontosabb multiplatform címek a Wii U-n is tiszteletüket tegyék. Hogy mi történik majd exkluzív-fronton, azt már nehezebb megmondani, az viszont biztos, hogy a Nintendónak a közelgő riválisok miatt kötelező jelleggel kell szállítania a saját sikercímeinek folytatásait. Nem véletlen, hogy már most be van ígérve egy új 3D-s Mario, egy Mario Kart, egy Zelda, egy Super Smash Bros. és egy Yoshi is. Third-party exkluzívok is lesznek, nem is akármilyenek: a Rayman Legends már a demója alapján zseniálisnak tűnik, és ugye ott van még például a Bayonetta 2, ami abszolút meglepetéscímnek számít a platformon.

Függetlenül a hardver jövőbeli esélyeitől azt gondolom, hogy a Wii U egy jó konzol. Megvannak a maga hibái, viszont mégis remek lehetőségek vannak benne: a GamePad és az általa nyújtott második képernyő valóban új szintre emelheti a játékélményt, ráadásul végre olyan online szolgáltatást kaptak a Nintendo-rajongók, ami hiánytalanul kiszolgálhatja őket a jövőben. Ugyanakkor azt érzem, hogy a Nintendo túlzottan az időnyerésre koncentrált, kapkodott, és ezért bizonyos funkciók és szolgáltatások, hiányosak vagy nem úgy működnek, ahogy kellene. Igen, ez mind javítható, és a Nintendo több ízben is megerősítette, hogy fejlesztésekkel készül; legyen is így, tökéletesedjen a platform, maradjon egészséges a játékkínálat, és semmi akadálya nem lesz annak, hogy a Wii U vidáman elevickéljen. Teljesen felesleges a Wii sikeréből kiindulni, a Wii U tényleg más gép, és az is világosan látszik, hogy a Nintendo a célcsoportján is keményítene: nos, a saját rajongóit biztosan meggyőzi majd vele, a többiek szerintem inkább várják meg, mi sül ki belőle.

Kapcsolódó cikkek

• Nintendo Post E3 Tour élménybeszámoló
• Nintendo Wii U - exkluzív teszt