Az
agyevő szörnyek, a földönkívüli kreatúrák, és az unottan csoszogó zombik hiába is
próbálnák próbára tenni az idegeinket, nem fog menni. Az igazi romlottság az
emberekben rejtőzik, a homo sapiens egy halálra ítélt faj, zsarnokságunk és
beteges hajlamunk minden élőlénynél ösztönösebb. Gerinctelen, élősködő állatok
vagyunk, úgy, hogy talán nem vesszük észre. S mikor saját embertársunkat úgy
látjuk, hogy saját fekáliájában fetrengve kaparja a falat, jobb esetben feltesszük
maguknak a kérdést: mégis, hogy a fenébe jutottunk idáig? Rosszabb esetben
elsétálunk mellette. A szélsőségesen őrült viselkedés talán a legmarkánsabb
félelemforrás, s ebből bőven kijut nekünk az Outlastben, hiszen a biztonságos
miliőnknek annyi. Olyan sérültekkel kerülünk szembe, akik a könyörület legcsekélyebb
szikrája nélkül élve felfalnának, bestiális kegyetlenséggel vernének agyon.
Betegek – mondhatnánk, de ha csapdába esnénk egy zárt intézetben, ahol nem
éppen kitörő örömmel fogadnak minket, biztosan nem babusgatnánk és ápolnánk a
szegény elesetteket. A játék vegytiszta horrorélményt kínál, se többet, se
kevesebbet. Precíz műgonddal adagolt feszültség, hatásos ijesztgetés és
groteszk képi hatások jellemzik. Régóta vártunk már rá, s sokáig emlékezni
fogunk rá.
A
patinás kiadók korszakalkotónak beígért játékait és japán sorozatok (Resident
Evilt 6, Silent Hill: Downpour) modern darabjait úgy kényszeríti térdre az
Outlast, hogy különösen nem is erőlteti meg magát. Furcsa ezt mondani, de olyan
ötleteket sem tartalmaz, amit ne láttunk volna korábban. Csak a meglévő
hozzávalókat kellett összegyúrni - nem kell ide kísérletezgetés, nem kell itt
azt hangoztatni, hogy az én játékom mindenen túltesz, egyszerűen csak a
játékosokat kell a bevált recepttel elhalmozni. Ha egyszer paprikás krumplit
szeretnénk enni, nem kell bele tárkonyos bizbasz, meg cheddar sajt. Ha nekem erre az ételre fáj a fogam, akkor a megszokott ízeket szeretem, s abba
adjon bele apait-anyait, aki készíti. Minden egyes kanál ugyanolyan ízletes
legyen! A Red Barrels bár egy frissen alakult stúdió, mégis olyan veteránok
alkotják, akik korábban a Splinter Celleken, a Prince of Persián, vagy éppen az
Uncharteden dolgoztak. Szóval nem egy zöldfülű indie társaság, akik különféle
kiállításokon pattanásos arccal és hipszter szemüveggel az orrukon nagyképűen
azt nyilatkozzák, hogy ők majd megmutatják a műfaj jövőjét. A montreali csapat
csak egy tökéletesre csiszolt túlélőhorrort szeretett volna leprogramozni,
kötött narratívával, s egészen a végéig tetten érhető nyomasztó hangulattal. Kisujjból kirázták.
A
kezdésnél nincsenek felesleges sallangok: mélabúsan autózunk Colorado távoli
hegyei közé a Mount Massive elmegyógyintézethez. Főhősünk Miles Upshur, foglalkozását
tekintve újságíró, aki egy belső forrástól fülest kap, hogy az intézmény falai
között különös dolgok történnek. Az épület sokáig elhagyatott volt, ám nemrég
újranyílt kutatási céllal, a nemzetközi megavállalat, a Murkoff Corporation
jóvoltából. Mikor a kapuhoz érünk még minden csendes, nincs térerő, ezért a
tettek mezejére lépünk. Egy ponton a kerítés fel van szakítva, mi pedig némi
kitérővel a falak között találjuk magunkat. Egy rossz döntés az életünket
változtatja meg.
Az eseményeket belső nézetből követhetjük, ha lepillantunk a
földre, láthatjuk a testünket, a sarkokba megkapaszkodunk, ahogy kitekintünk
mögülük, a mozgás élethű. Egy riporter legnagyobb fegyvere a kamerája, amit az
egér jobb gombjával hívhatunk elő, s van éjjellátó és zoom-funkciója is.
Mindkettőt sűrűn bevetjük majd a játék során. A hangulat baljóslatú, minden
kihalt, ám odabent nagy a felfordulás. A berendezéseket felfogatták, nagy a
sötétség, mi pedig vérnyomokat követünk a padlón. Bevallom férfiasan, nem ma
kezdtem a szakmát, de az első ijesztésnél akkorát ugrottam a székben, hogy az
nem kerülte el oldalbordám figyelmét sem. A maximális beleélés véget célszerű
egyedül, éjszaka nekivágni az Outlastnek, egy fülessel a buksin, garantált a
szívritmuszavar.
Hamar
rádöbbenünk, hogy mindenütt jó, de a legjobb máshol. Lemészárolt, fellógatott,
lefejezett, kibelezett, vagy épp karóba húzott holtestek hevernek mindenfelé, a
biztonsági szolgálat csődöt mondott, a betegek szabadon kóricálnak a
folyosókon. Alapvetően kétféle páciens létezik: az egyik békés - nem bánt, ha
elhaladsz mellette, vagy legalábbis nem elsőre, a második már bármikor agyonver
egy doronggal, amint lehetősége adódik rá, s ennek hangot is ad: kéjes örömmel
újságolja nekünk, hogy mi tenne velünk. Lassan ölne meg, kizsigerelne, majd a
tetemedet használná aberrált vágyainak csillapítására. Bizony, az Outlast nem
cicózik, ha obszcén ingerekről van szó: a kifordult belek csillognak, ha
vértócsába lépünk sokáig láthatjuk nyomainkat a padlón, nem ritka egy-egy
pénisz ábrázolása sem, de tanúi lehetünk egy nekrofil aktusnak is.
Mégsem
a trancsírozós jelenetek miatt borzaszt el a játék, hanem annak, hogy tudjuk,
milyen védtelenek is vagyunk egy csapat őrülttel bezárva. A velük való
találkozást pedig egytől-egyig hidegrázós pillanatokkal kecsegtet. A történet
saját naplónk bogarászásával, illetve a megtalált dokumentumokat olvasgatva
kerekedik ki előttünk. Van itt titok bőven: főleg, hogy az itt folytatott
kísérletek cseppet sem békés szándékúak, s nemigen szolgálják a betegek érdekeit,
másrészt ennél sokkal nagyívűbb dolog lappang a háttérben. Van egy ütődött
főmufti, aki egyfajta kultuszt teremtett az intézményen belül, ő a helyi
kiskirály – náci orvos és pap is egyben -, akit még véletlenül sem lehet
elkapni, hiszen kezdetben jól kupán vág, mielőtt egyáltalán felfognánk, hogy
ott van. Bár egy nálánál is erősebb, természetfeletti hatalom is ott rejtőzik a
folyosókon, lehet, hogy mégiscsak van valami a debil zsoltárokban?
A
legnagyobb feszültséget a hirtelen ijesztgetéseken felül az jelenti, hogy soha
nem tudhatjuk előre, hogy a bentlakók hogyan reagálnak a társaságunkra.
Néhányan csak magukban motyognak összefüggéstelenül, mások a fejüket verik a
falba, netán csak spontán őrjöngnek vagy meredten nézik az adás nélküli TV-t. A
kísérletek nyomai azonban mindegyiküket elcsúfítja: múmiává aszott
torzszülöttek, testükön ezernyi sebhely éktelenkedik, bőrüket mintha cipzárral
foltozták volna össze, legtöbbjük mocskos alsónadrágban, vagy anélkül rohangál.
Vannak persze higgadtabb lelkek is, akik egyfajta szerzetesfélék és sűrűn
találkozunk nagydarab mészárosokkal is, akik egy kézzel kapják el a nyakunkat
és hajítanak át a karzaton. Az Outlast igazi ízét a váratlan helyzetek adják,
miközben a rideg hangulattal sem áll hadilábon. A zárt térből szinte mindent
kihoztak amit lehetett: valaha szebb napokat látott kórtermek, sikolyokkal teli
folyosók, felforgatott irodák, baljós pincék, börtönhöz hasonlító gumiszobák,
és nagyobb kórtermek várnak ránk. A legtöbb ajtót zárva találjuk, sokszor kell
falhoz simulva leküzdeni a beomlott padlójú pontokat, netán a szellőzőkben utat
keresni.
Ha
minden kötél szakad, akkor viszont menekülnünk kell. Le kell ráznunk az
elmebetegeket, lehetőleg úgy, hogy egy asztal, vagy ágy alá, netán egy
szekrényben kell elrejtőznünk, bár ez sem jelenti a garantált megmenekülést.
Mivel fegyverünk nincs, így csak a lopakodás segít, és a sarkok mögül való
kitekintés. Ez a kiszolgáltatott helyzet nagyban segíti a beleélést, főhősünk
idegei nem a legjobbak: már a legapróbb vérfolttól is úgy zihál rémületében,
mintha most futotta volna le a maratont. Az őrültek gyorsak, nehéz őket
lerázni, jó pont viszont, hogy a futás és a kihajolás egyidejű lenyomásával
hátrapillanthatunk az üldözőnk felé, így rögtön tudjuk, hogy mikor érdemes
elbújnunk. Az Outlast nagy részében vaksötétben botorkálunk, a tájékozódást
videokameránk éjjellátó funkciója segíti. Az akkumulátor viszont gyorsan
lemerül, ezért nem használhatjuk pazarlóan, s folyton elemek után kell
kutatnunk, amikből szerencsére akad elég. Nem egyszer megállt bennünk az ütő,
amikor a korom sötétben kellett akksit cserélnünk, s mikor újra volt kép a
kamerán, hirtelen egy izzó szempár meredt ránk fenyegetően. Mondanunk sem kell,
rögtön összecsokiztuk magunkat.
Lassan
haladunk előre, a kameránk telített, zöldes képet közvetít, lépteink
visszhangoznak, minden zajtól meghűl az ereinkben a vér, idegességünknek a
végletekig fokozódik, érezzük, hogy nem vagyunk egyedül. Vagy lehet, hogy csak
képzelődünk? A játék szinte teljesen kötött és lineáris, s főként scriptelt
jelenetekből áll, s így második nekifutásra már nem nyújtja ugyanazt az
élményt, főleg úgy, hogy még nehézségi szintet sem választhatunk. A szabadság
sem az igazi, adva van egy elsőre tágas szárny, de az igazság az, hogy csak
egyetlen kiút létezik, de akadályból, zárt ajtóból már annál több van. A
mechanika pofonegyszerű: szimplán végig kell mennünk rajta, harc az nincs,
lopakodni és menekülni viszont annál többet kell, de ebben még több
feszültséget rejtőzik. Nem ártott volna az, ha hősünk néha okosabban védekezik,
de spongyát rá – vannak nyámnyila alakok. A fejtörők meg sem közelítik az
Amnesia: The Dark Descent összetettségét. Néha belépőkártyát kell keresnünk,
máskor egy-két kart húzunk meg a továbbjutáshoz, de ennyi, gondolkodnunk
nemigen kell.
A
látvánnyal elégedettek lehetünk, az Unreal Engine 3 még egy őrültekházához is
kiváló motor, bár a mutáns torzszülöttek némelyike nem elég makulátlan
megvalósítást kapott, de a fény-árnyékhatások, a vérbe fagyott torzók és a
remek pályatervezés elviszi a hátán az egészet, s a tetejébe még gyors és
stabil framerate-et is produkált. Az igazi terror viszont a füleinket éri:
hanghatások kitűnőek, a váratlan jeleneteknél asszisztáló húsbavágó zenéktől
még jobban megemelkedik a pulzus, de a viszonylag nyugodtan percekben duruzsoló
darabok sem engedik lankadni a figyelmet. A mutáns elmebetegek hörgései és
ordításai sokáig visszhangoznak majd a fülünkben, kiszámíthatatlanságba
taszítva minket, a szinkron szintén a pozitívumok sorát erősíti, legyen szó
látszólag összefüggéstelen motyogásról, vagy szidalmakról – a vereséget
szenvedett emberi elme változatos kórképének lehetünk tanúi.
Felvéshetjük
a Red Barrels nevét a jegyzettömbünkbe, elvégre a nyakunkat tennénk rá, hogy
hallunk még a srácok felől. Az Outlast egy megbízható, stabil pilléreken álló
túlélőhorror, egyetlen hibája, hogy szűk négy óra játékidővel bír, ám az alatt egy tömény, végletekig polírozott borzongás vár ránk. Néha ugyan kiszámítható,
sőt a játék kétharmadánál olyan fordulat következik, amellyel nem biztos, hogy
mindenki megbarátkozik, s kicsit csorbul a hihetősége is. A kézikamerás filmek
kedvelői imádni fogják a hasonló narratívával megáldott produktumot, ami pont a
legnagyobb hibája is, mindent beáldoz a mesének. Az új Amnesiának alaposan fel
kell kötnie az alsóneműt, ha az Outlast mellett labdába szeretne rúgni. Reméljük,
ők nagyobb sikerrel járnak, mint mi, akiknek sűrűn kellett pelust cserélni –
tényleg kegyetlenebb, mint az átlag, ezt nem árt figyelembe venni. Egyelőre az
idei év legparásabb horrorjátékával van dolgunk, amelyet kenyérre kenhetünk, s
merész és újszerű ízeket kapunk – jövőre PlayStation 4-en is! Szinte robbanni
fog, ha már beleuntál a sok unalmas, fejlődésre képtelen folytatásba, viszont
az Outast második részére már most igent mondanánk.
Magunknak keressük a bajt. Veszélyes sportokat űzünk, kockára tesszük az életünket, s olyan helyre merészkedünk, ahová nem lenne szabad. Az Outlast főhőse is így tett, bánhatja, hogy nem fordult sarkon a tébolyda kapujánál.
az mit jelent ha valakinek szoros a fasza?
fitymaszűkület ?
Lessétek meg ezt a videót egy kis részletért a játékból! Szerintem elég kívánnivalót hagy maga után! :)
Ha végig iylen lesz, lesz pár kellemetlen percem, aminek csak örülhetek :D.
és azt hitték hogy ha meghalok akkor nem lesz uralmam alatt a Walrider?
minek kellett ezért lelőni?nem csináltam semmi rosszat "Walrider"-ként...
miért nem porladt el a német legenda alapján élő szellem ha Billy-t likvidáltuk a Life Support segítségével?
Igen, te lettél az új gazdatest Billy "szellemének", ezért kellett lelőjenek.
Valaki eltudná nekem mondani mi lett a vége?
Végigvittem,de miért lőttek le?Én lettem a Walrider?Mindenki meghalt?
Mi lett a Walrider-rel amikor kikapcsoltam a generátort?
Maximum Chuck Norris menne be fütyörészve.
Sokkal gázabb az, hogy egyes mostani FPS-ekben a F.E.A.R. szinjét messze nem érik el az ellenfelek, ami már alap lenne - és így marha gáz ez a komponense a gameknek.
Ahányszor az az óriás izé megjelent, még a szar is belém fagyott:D
Volt, hogy csak rohantam, de azt sem tudtam merre megyek, nem egyszer kerültem zsákutcába, mert annyira össze voltam zavarodva az izgatottságtól, hogy nem tudtam mit csinálok XD
A Metronak köze sincs ehhez... Ez nem FPS a metró meg az... (FPS: First Person Shooter; belső nézetes lövölde) ez meg csak simán belső nèzetes túlélőhorror (FPSH; First Person Survival Horror)
Azért mondok pozitívumot, hiszen én sem 1 pontot adtam rá...
Hangulatos, átérezhető a kiszolgáltatottság érzete, a kilátástalanságé, meg ilyesmik... Ez azért jól elvolt találva. Ide sorolnám még az irányítást is, tetszett, hogy átlehetett siklani a tárgyakon.
SPOILER:
És pozitívumnak sorolnám még azt is, hogy nem happy and lett a vége.
SPOILER VÉGE
Az én értékelésem erre a játékra hosszú gondolkodás, számolgatások, variációk után: 6.5
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.