Deathtrap teszt

Mert a legmenőbb dolog, ami az unalmas tower defense-szel történt az elmúlt években, hogy a harcból mi magunk is aktívan kivehetjük a részünket. A Dungeon Defenders- és az Orcs Must Die-sorozat alkotói jól tudták ezt, ahogyan a budapesti Neocore is, két The Incredible Adventures of Van Helsinggel a hátuk mögött. Ugyanakkor, ha a Deathtrap csak egy sima hack and slash lenne, nem tudna felnőni elődeihez, hiszen esetünkben kevésbé élvezetes történetet tálaltak a fiúk és lányok. Ahogy arra már az alfatesztünkben is kitértünk, a készítők csavartak egyet az recepten, a játék versus módjában a támadó hordákat is irányíthatjuk, borsot törve ezzel a védő játékosok orra alá. Hiába a delejes kampány, az izgalmas fejlődési rendszer, a multiplayer kisujjból learatta a babérokat, így a Deathtrap akár hosszú hetekre képes lekötni.


Ami a Van Helsingekben csupán a monotonitást megtörő, érdekes minijáték volt, az most önálló alkotássá érett. A játékban leegyszerűsítve annyi a teendőnk, hogy a levegőben úszó szigeteket megvédjük a betolakodó szörnyektől. Oké, némi sztori is akad a küldetések között: a Van Helsing-univerzumban járunk, ám a narratíva olyannyira mellékes, hogy nem is érdemes beszélni róla. A játék során különféle védelmi tornyokat és csapdákat kell elhelyeznünk a körök építési szakaszában, melyek szerencsés esetben alaposan megritkítják a szörnyetegek sorait. A hullámok fokozatosan erősödnek, egyre több és veszedelmesebb rémség szeretne épségben eljutni a pálya végébe. Természetesen hősünk nem fog unatkozni, csapdák nélkül a túlerő gyorsan végezne vele, ám némi taktikai érzékkel, kitartó kardforgatással és varázslással sikerrel járhat. Kezdetben gyakorta elhaláloztam, a fejlődés kicsit lassú, noha a térképek nem túl bonyolultak, nem láttam át elsőre, hogy mit kéne tenni. Amint megszereztem néhány erősebb képességet és csapdát, már nem volt gond, ám a tanulóidőszak nehéz, ezt nem árt figyelembe venni.


Persze nem húzhatunk fel ész nélkül a védelmi tornyokat, mindennek borsos ára van. A meccsek elején még nagyon kevés kreditből gazdálkodhatunk, ám az ellenségek megölése után „eszenciákat” kapunk, amikből új csapdákat nyithatunk meg, vagy a meglévőket fejleszthetjük. Szinte soha nem leszünk anyagilag eleresztve, így folyton mérlegelnünk kell, hogy melyik csapda éri meg nekünk. Az is előfordul, hogy egy bizonyos elementáris sebzésre képes torony támadása erőtlenül pattan le az ellenségről, mert a hullám előtt rosszul választottunk. Egyetlen, de ordas nagy negatívum, hogy a csapdákat csak a pályák kijelölt pontjaira lehet felhúzni, amely stratégiai szempontból nem szerencsés. Mondjuk az sem, hogy ha a pálya végpontjait phalanx módjára körbeépítenénk, nekünk csak kényelmesen hátra kéne dőlnünk, végignézve az eseményeket. Mindig bennem volt az apró bizonytalanság, féltem attól, hogy rossz helyre építkeztem, vagy éppen a pozíció rendben van, csak épp a csapda típusa nem megfelelő, mert nem sebzik az adott lényt.


Ami a karakterosztályokat illeti, túl nagy egyediség nem szorult a Deathtrap hőseibe, igaz, tökéletesen lefedik a különböző játékstílusokat. A zsoldos, a máguscsaj és lövész közül csak az első alkalmas a közelharcra, a többiek távolról hatékonyak. Az egyensúly úgy van belőve a játékban, hogy a lusta hősökkel esélyünk sem lesz túlélni még a legenyhébb hordát sem, így aztán ide-oda rohangálunk a pályákon, rendszerint ott csapunk le, ahol már a védelmi eszközök nem képesek tartani az ellenséget. Előfordul, hogy egyszerre tucatnyi rémséget kell feltartóztatnunk egyedül, nem beszélve a nevesített bossokról sem. Utóbbiak olykor megbénítják a csapdáinkat, vagy csak akkor sebződnek, ha a talpnyalóit mind egy szálig likvidáljuk. A Deathtrap legnagyobb erénye, hogy soha nem válik kiismerhetővé, ha egy ideig-óráig működő stratégiát elsajátítunk, csak jön egy főellenség, és az egészet felrúgja. A győzelemhez kísérleteznünk kell, úgy csapdákat bevetni, új képességeket használni, s ennél jobb ösztönző erőt nem is kívánhatnánk.


A csaták élvezetesek, az irányítás könnyen tanulható. A kezelőfelület csak elsőre tűnt zsúfoltnak, pár perc játék után már könnyedén cserélgettem az aktív és passzív skilleket, fegyvereket. Ha a kihívást lassacskán könnyűnek érezzük, csak feljebb kell tolni a nehézségi szintet, rá kell gyúrnunk a mellékes célokra és reménykednünk, hogy túléljük az ostromot. A nem túl változatos másodlagos feladatok során egy adott lényt kell megölnünk, vagy egy elveszett kincsek után kutakodnunk, távol a csaták zajától. Nem mindig sikerül megosztani a figyelmünket, a kritikus pontok megkövetelik a játékos közbenjárását, de szerencsére a pályákon a teleportkapuk segítségével gyorsan közlekedhetünk. Előbb-utóbb viszont rengeteg egység lesz jelen a képernyőn (az utolsó pályákon akár több százan), hatalmas zűrzavart eredményezve. Olykor csak egy nagyadag szerencsével tudtam megfékezni az ellenséget, máskor viszont olyan érzésem volt, hogy direkt szívat a program. A kérdéses pályát újrajátszva, új kunsztokkal felvértezve viszont kiderült, hogy a megérzésem nem volt helytálló, csak a korábbi taktikám nem működött. Ha a tower defense műfajában eddig csak olyan casual címeket próbáltál, mint a Plants vs. Zombies, akkor a Deathtrap elsőre nagyon szokatlan lesz. Itt nem kapsz pénzért megvásárolható power-upokat, a sikert önerőből kell elérned. 


A fejlődési rendszer lehetővé teszi, hogy karaktereink egy idő után specializálódjanak, így tényleg olyan hőst készíthetünk, amilyen az ízlésünknek megfelelő. Ráadásul háromféle irányba fejlődhetünk, nem csupán azért gyúrunk a harci képességekre, hogy nagyobb sebzést érjünk el, hanem különféle alap és speciális támadásokat választhatunk magunknak. A csapdák fejlesztése nagyobb hatékonyságot eredményez, míg a world skillek nagyobb buffot biztosítanak a játékosnak és ideiglenes hátránnyal sújtják az ellenséget. A küldetések végén kutatási pontokat kapunk, amiket a megnyitott csapdák tökéletesítésére fordíthatunk, illetve a lootolás során szerzett aranyból új elemeket, fegyvereket és páncélokat vásárolhatunk hősünknek, amire szükség is van, hiszen a kampány későbbi szakaszában táposabb cuccok nélkül semmire sem megyünk. Ha az előre felkínált felhozatal nem lenne elég, craftolhatunk is magunknak motyót, ha a szükséges nyersanyagokra már korábban szert tettünk. 


Az online kooperatív mód is igazi csemege, ahol a kihívást érezhetően négy játékosra lőtték be. Itt már muszáj összedolgozni a sikerért, hiszen a magányos farkasok könnyen lemorzsolódnak. A játék legnagyobb ütőkártyája azonban a PvP, ahol az ellenség seregeit is egy hús-vér játékos irányítja, a rusnyaságoknak egyedi képességeik vannak, ráadásul mindegyik egységet manuálisan is irányíthatjuk. Ha az alap térképfelhozatal nem lenne elég, a Deathtrapben egy relatíve könnyen kezelhető szerkesztőfelületet is találunk, ahol pár perc alatt összerakhatunk egy egyszerű pályát a meglévő stíluselemeket hasznosítva. Persze az igazán nagyszerű darabokat a Steam Workshopon keresztül érhetjük el.


Grafikai szempontból a Deathtrap a The Incredible Adventures of Van Helsing hű lenyomata, ugyanaz az engine dolgozik alatta, ugyanazt a steampunk beütésű gótikus fantasy stílust követi, igaz, ezúttal sokkal sötétebb az összkép. Oké, a NeoCore játéka nem fogja megváltani a világot, azonban így is az esztétikusabb produktumokhoz tartozik, ráadásul a gépigénye is baráti. A zenei betétek elsőre hangulatosnak tűnnek, ám hosszútávon durván ismétlődőek. Két markánsan eltérő műfaj házasítása nem mindig sül el jól, azonban a NeoCore megmutatja, hogy kell ezt profin kivitelezni. A Deathtrap egy tartalmas és komplex akció-RPG-be oltott tower defense, olyan PvP-vel amely sokáig a képernyő elé szegez. Nyilván vannak hibái, néhol kompromisszumokat köt, de attól még szavatos szórakozásnak bizonyul, ami nem mindig sikerül korunk spin-offjainak.

Kapcsolódó cikkek

• Interjú a NeocoreGames-szel
• Deathtrap alfateszt