Total War: Attila teszt

Az utóbbi időben, ha előkerül a The Creative Assembly neve, akkor a legtöbb játékosnak az Alien: Isolation ugrik be. Ennek ellenére a brit stúdió legsikeresebb és legismertebb műve még mindig a Total War-sorozat, mely az ezredfordulón kezdte meg máig tartó menetelését. A széria esszenciája, hogy remekül vegyíti a nagy térképes, körökre osztott stratégiák összetett játékmenetét az RTS-ek látványos és izgalmas harcaival. A sorozat epizódjai mindig egy-egy viharos történelmi korszakot ölelnek fel, így az utóbbi 15 évben megjárhattuk már a napóleoni háborúkat és a sötét középkort is. A Total War: Attila ezúttal a rettenthetetlen hunokra és a Római Birodalom romjain háborúzó barbár népekre fókuszál.

A Rome II hódításai után ezúttal egy sokkal sötétebb történelmi korban találjuk magunkat: a Római Birodalom két részre szakadt, az Ázsiából Európába vándorló népek pedig rengeteg konfliktust okoznak, így hamar lángba borul a kontinens. A játék remekül szimulálja le a különböző népcsoportok aktuális politikai és gazdasági helyzetét, így ha kicsit is odafigyeltünk a történelem órákon, nagyjából tudhatjuk, mire számíthatunk egy-egy frakció kiválasztása után. A barbár népek kampányaiban főleg a letelepedéssel és a szomszédokhoz való beilleszkedéssel leszünk elfoglalva, míg a Kelet- vagy Nyugatrómai Birodalmat választva fel kell készülni a vereségekre és a rengeteg veszteségre. Természetesen rajtunk múlik, hogyan írjuk át a történelmet, így akár újra összecsatolhatjuk a szétesett Római Birodalmat.

Az előző részekhez hasonlóan ezúttal is főleg a Grand Campaign adja a játék gerincét, de most is elérhető a tutorialként is szolgáló Prológus. Az utóbbi játékmód véleményem szerint az előző részekben eléggé vontatottra sikerült, viszont most úgy tűnt, próbálták a készítők kicsit izgalmasabbra venni a felvezető küldetést. El kell ismerni, hogy tényleg akciódúsabb lett, de a játék továbbra is annyira szárazon hadarja el az alapokat, mintha valamiféle tankönyvet olvasnánk. A monoton hangú tanácsadónk az irányítást például szörnyen túlmagyarázza, míg a bonyolult családfa rendszert elintézi pár mondattal. Ráadásul sokszor kiveszi az irányítást a játékos kezéből, emellett van, hogy fél órán át menteni sem enged, így ha fontos teendőnk akadna - vagy kifagyna a játék, mint ahogy velem is megesett -, kezdhetjük az egészet előröl. Aki érzékeny az ilyesmire, az nyugodtan ugorhat azonnal a kampányra, mivel a tippek formájában ott is kapunk segítséget, és ha saját magunk tapasztaljuk ki az újításokat, talán hamarabb elsajátíthatjuk használatukat.

A kampányt elindítva ezúttal tíz frakció közül választhatunk, melyek különböző nehézségen különféle taktikát és játékmenetet kínálnak. A frankokat választva például egyetlen régióval indítjuk a játékot, ahogy azt a régebbi Total War-játékokban megszokhattuk. Ezzel szemben ha a Nyugatrómai Birodalom irányítása mellett döntünk, egy óriási, fél Európát beterítő nagyhatalom vezetését vehetjük át. A nomád népek szerepeltetésével új játékmechanika is került a repertoárba, hiszen ezek a népcsoportok nem éppen a békés letelepedésükről voltak híresek. Többek között a hunokat vagy a keleti gótokat választva megismerkedhetünk az úgynevezett horda-mechanikával. Lényege ennek az, hogy a frakciónk nem rendelkezik területekkel, hanem törzsekre osztva vándorolhatunk más birodalmak régióiban. Ezek a törzsek mozgás közben úgy működnek, mint más népek seregei - támadhatóak és harcolhatunk is velük. A nomád életmód révén azonban bármikor letelepedhetünk, a törzs pedig ekkor városként funkcionál, így új épületeket húzhatunk fel, vagy bővíthetjük a katonáink létszámát. A mechanika jól működik és remekül passzol a Total War-játékmenetbe, ráadásul ha megunjuk az állandó költözködést, a hunok kivételével bármelyik frakcióval birodalmat alapíthatunk egy régi helyén.

A törzsek a játékmenet más frontjain is csavarnak egyet. A folyamatos mozgás miatt ezekkel a népcsoportokkal nem lehet kereskedni, azonban katonai megállapodást továbbra is köthetünk velük. Horda módban az adózás sem működik, így az egyetlen bevételi forrás más frakciók városainak feldúlása. Bár a taktikázásnak továbbra is fontos szerepe van, a játék így mégis akciódúsabbá válik, hiszen folyamatosan bele vagyunk kényszerítve a harcokba. A hunok kampánya így egészen apokaliptikus hangulatot áraszt, mivel nagyjából feldúljuk és elpusztítjuk egész Európát.

A Nyugat- vagy Keletrómai Birodalmat választva egy ezzel teljesen ellentétes helyzetben találhatjuk magunkat: azonnal rengeteg ellenfelünk van, és bár birodalmunk kiterjedése óriási, provinciáink egy része a lázadás szélén van. Félig-meddig ez a fajta defenzív, politikára és diplomáciára erősen építő játékmenet is újnak számít, mely eddig nem igazán volt jellemző a sorozatra. Számomra egyébként ez utóbbi jobban feküdt, mint a barbár népekkel való kalandozás és káosz, de természetesen ez egyénfüggő. Meg kell azonban hagyni, hogy bármelyiket is választjuk, a kihívás óriási lesz. A Total War: Attila érzéseim szerint valamivel nehezebb, mint az előző epizódok.

A nagy térkép a Rome II után ezúttal is látványos lett, már ha lehet ilyet egy térképre mondani. A diplomácia most is fontos, sőt talán fontosabb mint eddig. A Keletrómai Birodalmat irányítva például rengeteg időt töltöttem azzal, hogy megbékítsem az ellenfeleimet, hogy ne kelljen egyszerre négy háborút finanszírozni. A politizálás ráadásul élvezetesebbé is vált, mivel az előző részekben sokat szidott mesterséges intelligencia is sokat fejlődött. A gép a legváratlanabb - és utólag már természetesen a legegyértelműbb - pillanatokban képes támadást indítani, de szövetségesként képes együttműködni is. Visszatért a családfa rendszer is, melyben ezúttal is beleszólhatunk a frakciónk uralkodó dinasztiájának működésébe. A címadó Attila egyébként a játék ezen részében tűnik majd fel, történetét pedig átvezetőkön keresztül meséli el a játék. Ezúttal kevésbé történet-vezérelt a hun kampány, mint anno a francia volt a Napoleon: Total Warban, de cserébe nagyobb szabadságot is kapunk.

A valós idejű csaták ezúttal is látványosak és továbbra is igaz a mondás, hogy a kevesebb néha több. A Total War harcai mindig is rengeteg meglepetést tartogattak, így most sem ajánlott az automatikus csata gombot nyomogatni, bármennyire is kilátástalan a  helyzet. Változott kicsit az ostromok menete: már nincs szükség arra, hogy magunkkal hurcolásszuk az ostromgépeket; a több körön át tartó ostromok alatt helyben kifejleszthetjük őket, ezzel megspórolva nekünk a mikromenedzsmentet. A városok bevétele a csatatéren is egyszerűsödött: végre nem kell a katonáinkat centiméterről centiméterre küldözgetni, hogy ott másszanak fel a falra, ahol szeretnénk. Látványosan jobb az útkeresés, ezzel pedig sok idegeskedéstől kíméltek meg minket a fejlesztők. A tengeri ütközetek továbbra is kaotikusak a szárazföldi harcokhoz képest, de sajnos muszáj lesz néha tengerre szállni. A hunok például nem éppen hajózó népek, így vízen a legkönnyebb legyőzni őket.

A megjelenés előtt a készítők büszkén hangoztatták, hogy átláthatóbbá tették a kezelőfelületet, így kényelmesebb lesz a birodalom igazgatása. Sajnos ennek ellenére egyáltalán nem lett ergonomikusabb - az ikonok továbbra is rondák és felismerhetetlenek, a rengeteg felirat, gomb és kijelző miatt pedig az egész inkább egy űrhajó irányítópaneljére emlékeztet. Az egységekről és épületekről például jó lenne átláthatóbb formában tájékoztatót kapni, mivel a Total War enciklopédia felbukkanó ablaka és információzuhataga még a legelszántabbakat is elijeszti. A harcok közben kicsit jobb a helyzet, mint a nagy térképen, de a sok felirat még 1080p-ben is van, hogy kitakarja a fél képernyőt. Sajnos a felületet most már nem foltozgatni kellene, hanem az alapokról újjáépíteni. Az egész nagyon maradinak tűnik és a dizájnon is van még mit csiszolni.

Két évvel ezelőtt a Rome II óriási gépigénnyel és szörnyű optimalizálatlansággal borzolta a kedélyeket. Szerencsére ezúttal nem lesz részünk ilyen kellemetlen meglepetésben - ha futott nálad az előző epizód, ezzel sem lesz gond.. A Total War: Attila egy picivel jobban néz ki, mint elődje, de óriási különbségekre azért nem kell számítani. Az eső- és tűzeffektek kicsit látványosabbak és az olyan apróságok is sokat dobnak rajta, hogy most már civileket is láthatunk a csatatéren. A fejlesztők ezúttal sötétebb színeket és effekteket használtak, így a játék hangulata sokkal jobban illeszkedik a történelem ezen korszakához. A zenével ugyancsak betaláltak a készítők - hangulatos, sőt dúdolható dallamok kerültek a repertoárba.

Ahogy fentebb említettem, a tesztelés során nálam a játék kifagyott kétszer is. Egyszer a kampány során, egyszer pedig a prológus alatt - utóbbinál nagyjából egy óra játékidőm veszett oda. A fórumokat böngészve láttam, hogy másnál is előjött a probléma, így nagy eséllyel érkezni fog valamilyen javítás. A másik technikai probléma a játékkal, hogy gép rengeteget gondolkodik a lépésein. A nagy térképen, ha rányomunk a saját körünket lezáró gombra nyugodtan kimehetünk főzni valamit vagy leugorhatunk a boltba, mivel a gép akár több percen keresztül is képes nélkülünk játszani. Emellett az addig tökéletesen futó játék ilyenkor képes akár 10 fps alatti értéket produkálni. Persze tudom, hogy ez a hiba nem új, mindegyik Total War-epizód küzdött eddig ezzel a problémával, de több mint egy évtized elteltével illene már valamit kezdeni vele.

Hozzá kell tennem azt is, hogy bár a Total War: Attila rengeteg játékórát biztosít, mégsem mondhatnám azt, hogy egy teljes értékű folytatás. Az új epizód inkább csak kijavítja a Rome II hibáit és finomít a játékmeneten. A játék ettől függetlenül nem rossz és azért lehúzásnak sem nevezném, de aki eltöltött legalább 40 órát az előző epizódban, annak azért nem lesz annyira friss élmény. Ráadásul az első napi DLC ezúttal sem szimpatikus húzás - a vikingek frakcióját kemény 8 euróért szerezhetjük be a Steamről.

Véleményem szerint a Total War: Attila jobban sikerült, mint a Rome II. Ezt egyrészt köszönheti annak, hogy ezúttal nagyobb technikai problémák nélkül jelent meg a játék, másrészt betudható a rengeteg játékmenetbeli javításnak és finomításnak. Feszesebb és változatosabb lett, a horda-mechanikának köszönhetően pedig egy új oldalát ismerhetjük meg a Total Warnak. A jól sikerült epizód ellenére azonban ideje lenne már kijavítani az évek óta fel-felbukkanó hibákat. A kezelőfelület átláthatatlansága vagy a körök végén lévő várakozási idő elég régóta keseríti már meg a játékosok életét. Ráadásul, ha gonosz lennék, azt is mondhatnám, hogy a Total War: Attila csak egy szép nagy kiegészítő a Rome II-höz. Természetesen egyértelmű, hogy nem ezzel a résszel akarták a fejlesztők megreformálni a sorozatot, de legalább így is került bele elég tartalom, ami a rajongókat hosszú időre lekötheti.