Ori and the Blind Forest teszt

A jobb oldalon látható értékelődoboz láttán talán nem túlzás azt mondani, hogy az Ori and the Blind Forest vitathatatlanul az elmúlt fél év legjobb Xbox One konzol exkluzív játéka (ami egyébként elérhető PC-n is). Ez nem a Moon Studios négy éven át fejlesztett játékának a kritikája, a csapat első alkotása ugyanis annyira tartalmasra, álomszépre, szívszorítóra és majdhogynem tökéletesre sikerült, hogy ezt a titulust akkor is simán elvitte volna az indie cím, ha igazi nagyágyúkkal kellett volna versengenie. Az Ori and the Blind Forest egyértelmű szerelmeslevél a Rayman és a Metroid franchise-hoz, hiszen a játék egyszerre ötvözi a kíméletlen platformer és a szórakoztató, felfedezésre és gyűjtögetésre sarkalló metroidvania-játékmenetet. Nem ismeretlen előttünk ez a hibrid, de a fény és a sötétség harcát ilyen tálalásban még biztosan nem éltük át. Pedig a készítők nem nyúltak korszakalkotó újdonságokhoz, egész egyszerűen csak fogták az ismert paneleket és tökéletesre csiszolták azokat, majd megfűszerezték egy nem túl beszédes, de lényegretörő narrációval, egy szívbemarkoló alaphelyzettel és egy meseszép látványvilággal.

A játék helyszíne a csodálatos Nibel erdeje, ahol az élet fája táplálja éltető energiával a vidéket. Egy hatalmas vihar következtében azonban az egyik falevél leszakad, az orkán erejű szél pedig messzire sodorja. Egy medveszerű, barátságos lény, Naru talál rá, de a fénylő levelet kézbe véve hamar kiderül, sokkal többet rejt a falevél. Egy vakítóan fehér, macskaszerű lényt, Orit, aki az élet fájának oltalmazó lelke. Ezzel kezdetét veszi minden idők egyik leghatásosabb prológusa, amiben megismerkedhetünk a két furcsa szerzet hétköznapjaival, anya-fiú kapcsolatuk kiteljesedésével és elmélyülésével. A sötétség azonban nem alszik, egy váratlan pillanatban ismét felüti a fejét. Az erdő haldoklani kezd, a zölden burjánzó leveleket a száradt faágak, szúrós, tüskés bokrok, indák, a madárcsiripelést pedig sötét, ijesztő hangok váltják fel. Naru eltávozása végül fontos döntésre sarkallja főhősünket, Ori ugyanis a sötétség erejétől meggyengülten, de bátor tettre készül. Veszélyes küldetésre vállalkozik, megpróbálja megmenteni az erdőt, s annak minden lakóját.

A játék kezdetén szerény képességeink birtokában kell ismeretséget kötnünk az alapokkal, de ahogy haladunk előre, és fedezzük fel a helyszín hatalmas térképének minden zegzugát, újabb és újabb képességekre tehetünk majd szert. Ezekre szükségünk is lesz, és nemcsak a túlélésünk érdekében, hanem azért is, mert az új tulajdonságok birtokában a már felfedezett területek addig el nem ért rejtélyeit is felfedezhetjük. Nem kell azonban kétségbe esni, a metroidvania stílus nincs ránk erőszakolva, az inkább csak egyfajta keretet ad a játéknak. Az egyes helyszíneket ugyanis a már meglévő képességek birtokában is alaposan bejárhatjuk, megismerhetjük. A játékmenet magját éppen ezért nem is ez, hanem a kőkemény ügyességi részek adják. Az Ori and the Blind Forest ugyanis inkább egy kíméletlen, 2D-s platformer, ahol a repertoárunkat színesítő képességek, mint például a dupla ugrás, a falon futás vagy a vitorlázás mind-mind szerves részei annak, hogy hatékonyan és magabiztosan mozogjunk ebben a zord, különböző hangulatú területeket felvonultató hálózati rendszerben. A játék során pedig sokszor szembesülünk majd olyan kihívásokkal, amikor ezen képességeket láncba fűzve tudunk csak előrébb jutni.

A képességek egy háromágú képességfán fejleszthetőek, mégpedig tapasztalati pontok gyűjtögetésével, amit az ellenfelekből, vagy sárgán fénylő gömbök gyűjtögetésével tudunk szerezni. A játék során kék és zöld gömböket is gyűjtögethetünk. Utóbbi az életerőcsíkunk tápolására szolgál, előbbi pedig egyrészt a támadásainkhoz vagy kapuk kinyitásához nyújt energiát, illetve segítségével tudunk úgynevezett lélekkapcsokat létrehozni. Ez az újfajta mentési rendszer lényegében a játékos kezébe adja a döntést, így akkor és ott mentünk, ahol mi szeretnénk. A játék kezdetén a megfelelő energia csak szűkösen áll a rendelkezésünkre, így akkor még jól meg kell fontolnunk, hogy mikor élünk a lehetőséggel, később viszont rengeteg olyan játékszakaszba fogunk belebotlani, ahol indokolt, hogy sűrűbben mentsünk, szóval érdemes ügyesen sáfárkodni a készletekkel.

A 8-10 órás játékidő alatt pedig rengeteg ilyen szituációba fogunk belebotlani. Az Ori and the Blind Forest azonban sokszor őrjítő és talán eltúlzott nehézsége ellenére se frusztráló játék. Egyrészt a már említett mentési rendszer lehetővé teszi számunkra, hogy a fix mentési pontok hiányában ne kelljen újra és újra végigverekednünk magunkat nehezebben teljesített szakaszokon az újraéledést követően. Másrészt a játék a könyörtelen kihívásai ellenére abszolút nem hibáztatható, ha elhalálozunk. A Moon Studios ugyanis lehetővé tette, hogy hihetetlenül reszponzívan, könnyedén terelgessük Orit, aki minden apró, kontrolleren végrehajtott mozdulatunkra azonnal reagálni fog. Éppen ezért sokkal inkább a sok gyakorlás, a képességek kiismerése és a pixelpontos ugrabugra tesz majd hatékony játékossá minket. A sokat és sok helyen emlegetett Ginso fás küldetés például kiváló példája annak, mennyire összetett platformer-kihívás elé állít minket a játék, de ha kellően kiismerjük Ori képességeit, akkor frenetikus érzés lesz a kis macskaszerű lelket irányítani.

Ezen a ponton pedig mindössze két dologba lehet belekötni. Harcrendszer, mint olyan, igazából nincs a játékban. A különböző lényeket automatikus célzással, szimpla gombnyomogatással tudjuk kiiktatni, komolyabb kihívás nélkül. Ez csak azért kelt bennem némi csalódottságot, mert a képességfán lehetőségünk van fejleszteni a Seintől kapott képességünket, súlya és jelentősége azonban nem sok van. A gombnyomogatás pedig meglehetősen hamar unalmassá válik. Persze ez a részemről tekinthető szőrszálhasogatásnak, de ha már meg kell küzdenünk a sötét erők különböző teremtményeivel, akkor kicsit több kihívás is belefért volna. A másik probléma, hogy a játék nehézsége meglehetősen hullámzó. Akadnak olyan pályaszakaszok, ahol játszi könnyedséggel tudunk majd előrehaladni, máshol viszont alapos tervezés, sok-sok elhalálozás, némi gondolkodás és a már említett rengeteg gyakorlás lehet csak a siker kulcsa. A játék hangulata és tempója azonban a nehézség lankadásával se tud leülni, köszönhetően a szemkápráztató körítésnek.

A Unity 5 ugyanis könyörtelenül teszi a dolgát. Nibel erdeje szó szerint életre kel, részlet- és színgazdag látvány fogad minket minden egyes helyszínen, amelyek labirintusai egytől egyig kitűnően elkülönülnek egymástól, így könnyedén felismerhetőek az egyes helyszínek. Fantasztikus látni, ahogy a játék előrehaladtával kezd magára találni az erdő, ezzel a színvilág is gazdagabb és színesebb lesz. Ori és az egyes szereplők és ellenfelek animáció tükörsimák, az összképbe talán az piszkít bele, hogy néha drasztikusan lezuhan a framerate, de valamiért ilyennel mindig nyugalmas szakaszokon találkoztam, így a játékélményt nem igazán tudta elcsúfítani. A meseszerű atmoszféra nem lehetne teljes a csodálatos, közel sem hivalkodó, de mindig emlékezetes zenei betétek nélkül. Ritka, hogy egy játék zenei anyagát önállóan is meghallgatom, de az Ori and the Blind Forest esetében ez többször is megtörtént.

Azzal kezdtem a cikket, hogy az Ori and the Blind Forest az elmúlt félév legjobb Xbox-exkluzív játéka. Lehet, hogy "csak" egy indie játékról van szó, de a játék minden egyes mozzanatán érezni, hogy a négy évnyi fejlesztés alatt szívvel-lélekkel, teljes odaadással dolgoztak rajta a készítők. Nincsenek benne elhibázott döntések vagy idegesítő elemek, érezni a játékon, hogy tökéletesre csiszolták a játékmenetet. Nincsenek benne felesleges sallangok, csak a vegytiszta játékélmény, az a fajta, ami akkor is képes magához láncolni, amikor már sokadjára vágsz neki egy újabb és újabb szakasznak. Az Ori and the Blind Forest ugyanis csak akkor büntet, amikor saját hibádból eredően hibázol, akkor viszony súlyos árat kell fizetned ezért. De bánni fogod? Egy percig sem.