Wanted: Dead teszt

Nem egy véleményt olvastam az interneten, melyek szerint a Wanted: Dead akár az év egyik legkellemesebb meglepetése is lehet. Meg kell hagyni, hogy a furcsa előzeteseket és a látványos akciójeleneteket látva az én megérzéseim is valami jó dolgot sejtettek, de azért azt sem szabad elfelejteni, hogy bőven akadtak gagyi játékra utaló jelek a trailerekben. A rém gyenge grafikus megoldások és az átlag alatti hanghatások nem sok jót sejtettek, de valahogy mégis olyan érzése támadt az játékosnak, hogy valami finomság készül a Soleil boszorkánykonyhájában. A fejlesztők egyébként büszkén hirdetik a játék leírásában a Steamen, valamint más bolti felületeken, hogy a csapatot a Ninja Gaiden és Dead or Alive készítői is erősítik, ami valóban bizakodásra ad okot – kis keresgélés után azonban hamar kiderül, hogy a szörnyű emlékű Devil's Third is hozzájuk köthető. Lehűtöm gyorsan a kedélyeket: nem ez a cím lesz az év meglepetése, és sajnos legjobb részei is éppen csak a közepes szintet ütik meg.

A Wanted: Dead ráadásul nem csak hogy nem egy jó játék, de rosszabb pillanataiban olyan shitshowban lesz részünk, amire egészen ritkán akad példa. A történet kivitelezése például pont ebbe a kategóriába esik: ezzel a disztópikus Hong Kongban játszódó rendőrsztorival még nem is lenne akkora probléma, hiszen a játék világa erősen épít a ’90-es évek sci-fijeinek hangulatára, de az átvezetők és a párbeszédek csapnivalóan gyenge írásról tanúskodnak. A szövegkönyv még japán mércével is hemzseg a bugyuta és rosszul megfogalmazott mondatoktól, az átvezetők pedig hihetetlen módon elmaradottak. A CGI videók kifejezetten rossz minőségűek, a szinkronszínészek pedig éppen csak becsúsznak az elfogadható kategóriába. A főhősnő borzalmas németes akcentusa a korai Schwarzenegger filmeket idézi, a színészek pedig szinte sosem emelik fel a hangjukat, így az akciójelenetekből végtelenül hiányzik a beleélés. A fejlesztők saját bevallása szerint a cím egy szerelmeslevél a hatodik generációs konzolérának, ez azonban nem ad okot arra, hogy ennyire igénytelen módon meséljék el az amúgy néhol kifejezetten érdekes cselekményt.

Ez a nosztalgiára fogott megúszós kivitelezés szinte minden szempontból jellemző amúgy a játékra. A grafika például olyan, mintha valamelyik PS2-es játék átvezető videójába csöppennénk, ami 20 évvel ezelőtt elképesztően menő lett volna, így 2023-ban azonban borzasztóan elnagyolt és ronda. Az az érzése támad az embernek, hogy talán nem is arról van szó, hogy a fejlesztők szerettek volna egy bizonyos konzolérát megidézni ezzel a látvánnyal (mint teszik azt a pixelart címek), hanem inkább csak ennyire futotta pénzből, időből vagy tehetségből. A kedvencem, hogy a pályák elején általában találunk egy magyarázatokkal teli térképet, ami ad egy kis hátteret hol is vagyunk éppen, majd végiglövöldözve magunkat a pályán rájövünk, hogy a dokumentum nélkül meg nem mondtuk volna, hogy éppen egy felújítás alatt álló csodálatos japán kertben, vagy egy ritka madarakkal teli parkban akcióztunk. Kevés, és általában teljesen véletlenszerűen ledobált tereptárgyak övezik utunkat.

Cserébe – gondolhatnánk – legalább jól fut a játék, azonban a megjelenés előtti változat szörnyű teljesítmény problémákkal küszködik. Elvileg a 60 fps lenne a cél, de a sebesség gyakran belassul, ami hihetetlenül nehézkessé teszi az akciót. Teljesen véletlenszerű, hogy mikor tör rá a játékra a szaggathatnék: néha a lövöldözéstől mentes, alig pár NPC-t számláló rendőrségben is szörnyű a teljesítmény, máskor meg a legnagyobb akció közepette is simán tartja a sebességet. Sajnos elég rossz hatással van az élményre ez az akadozás, ugyanis aláássa a Wanted talán legszórakoztatóbb pillanatait.

És ha már a borzasztó látvány szóba került, ki kell emelnem, hogy a hangahatások sem sikerültek túl jól. Alapból gond van már a keveréssel is, ugyanis a háttérzörejek feltűnően hangosabbak, mint a beszédhangok. A lépések vagy az ajtók nyitása néha túlharsogják a szinkront, még nevetségesebbé téve az amúgy is komikumba hajló átvezetőket. Kifejezetten idegesítő volt, hogy akció közben nagyjából két-három hanghatást ismételnek az ellenfeleink, de ami a legjobban kiakasztott az a gránátvető hangja – mintha valaki egy zacskóban tapsolna.

A játékmenet egyébként, ha nem is viszi el a hátán a produktumot, valahogy mégis akad benne elég szórakozás, hogy akár a sztori végéig is kitartsunk. A lövöldözést és az egyszerűcske közelharcot próbálgatva végre hitelesnek tűnik a múltidézés, a sokak által kedvelt 2000-es évek eleji akciójátékok juthatnak az eszünkbe - habár a precíz harcrendszert ennek okán azért nem errefelé érdemes keresni. Itt is van hárítás, visszatámadás, vetődés, ahogy a Batman óta minden valamirevaló bunyós akciójátékban, de a rendszer sokkal pontatlanabb és fapadosabb, cserébe azonban a gombok véletlenszerű nyomogatásával is szép sikereket lehet elérni. A lövöldözés hasonló minőséget képvisel: dobálhatunk gránátokat és fedezékbe is vonulhatunk, az irányítás azonban inkább a Gears of War előtti időket idézi. A kihívás normál fokozaton egészen kellemes, igaz itt-ott belefuthatunk egy-egy nehézségi tüskébe. Bár a kezdésnél nem választható könnyebb fokozat, ha sokat halunk meg ugyanazon a szakaszon, felajánlja a játék ezt a nehézségi szintet is. A harcrendszer itt-ott azért frusztráló helyzetekbe sodorhatja a játékost a pontatlansága miatt, mégis bele lehet feledkezni az ellenfelek darabolásába. Ha kimaradt számodra az éra, amit a játék próbál megidézni, már nem biztos, hogy ennyire megbocsátó leszel vele kapcsolatban. Az elmúlt két évtizedben sokat javult a játékok irányíthatósága, így nehéz visszatérni az idejétmúlt megoldásokhoz.

A TPS-akció mellé úgy érezték a fejlesztők, hogy ilyen-olyan minijátékokkal is megbolondítják a Wantedet, így kapunk a Yakuza-címekből ismerős karaoke-minijátékot, valamint egy hasonló elven működő zenés-kajálós (?) hülyeséget is. Ezek azok a funkciók, amik láttán azért nem csodálkozok, ha egyeseknél végzetes módon kiakad a bugyuta-japán-játékelemek mérő, mivel a cím már az átvezetőkben és a történet során is túltolja ezeket. Nálam is rezgett már a léc, de azt is el tudom képzelni, hogy valaki meg éppen ezért fog befizetni erre a kalandra.

Nem nagyon jut eszembe olyan helyzet, hogy valakinek bátran merném ajánlani a Wanted: Deadet. Ha valaki kellemes nosztalgiával gondol vissza a PS2-es TPS-ekre, és megbékél az átlagnál rosszabb audiovizuális megoldásokkal, és könnyen befogadja maximális fordulatszámon pörgő japán bugyutaságokat, és még mellé szemet huny a teljesítménnyel kapcsolatos problémákon is, na akkor talán érdemes lehet rákukkantania a Wanted: Deadre. A többieknek azonban jobb lesz kivárni egy komolyabb leárazást, valamint egy megjelenésektől kevésbé zsúfolt időszakot, mert jelenleg több friss cím is van a piacon, amire érdemesebb lehet elverni több mint húszezer forintot. De az is lehet, hogy a legpénztárcabarátibb megoldás, ha leporoljátok a szekrényben lapuló PS2-t és a béna múltidézés helyett valóban felültök a nosztalgia vonatra.

A Wanted: Dead PC-re, PS5-re valamint Xbox Seris S/X konzolokra jelent meg, mi Xbox Series X-en teszteltük.