A híres-neves Santa Monica Studio alaposan meglepte a játékosokat a tavaly novemberben zajos sikert aratott God of War Ragnarök DLC-jével, a Valhallával. A csodálkozás okát nem is igazán ott kell keresni, hogy extra tartalom érkezett az alapjátékhoz (ugyanis ezt már jó ideje pletykálták), hanem hogy a tárgyalt DLC teljesen ingyenes – és a kiegészítőt elindítva hamar további meglepetések érhetnek minket. Mivel a Valhalla nem egy hagyományos plusz content, inkább egy teljes értékű produktum, amely önmagában is tökéletesen megállja a helyét – és amelyet nem mellesleg egy mély, érdekes történet is övez. Tehát ennyit azokról a prekoncepciókról, miszerint a fejlesztők a free to play vonás miatt egyáltalán nem erőltették meg magukat, és hogy a roguelike stílusra alapozott játékmenet okán annyiban merül ki majd az egész, hogy csupán folyamatosan ránk támadó ellenfelekkel kell harcolni, gyakorlatilag végtelenítve.
Ehhez képest a Valhalla remekül vegyíti a zsáner elemeit a 2018-as God of Warral bevezetett, a narratívára óriási hangsúlyt helyező jellegzetes történetmesélési módjával. Az események a Ragnarök befejezése után játszódnak: a norvég isteneknek bealkonyodott, Kratos fia, Atreus útra kelt, a világ rendje pedig helyreállt, ugyanakkor Kratosnak és társainak még rengeteg a tennivalója, hogy stabilizálják a friss állapotokat, sőt, az egykori spártai harcosra is vár még néhány megvívandó harc, mely ezúttal a múltjával való szembenézésben, illetve a sors által elrendeltetett helyének az elfoglalásában nyilvánul meg.
Ha jól számolom, ez immáron a tizedik alkalom (a spin-off epizódokat is beleértve), hogy a jó öreg vörös tetkós, duplapengés istent terelgethetjük, szóval az eleve képlékeny volt, hogy lassan 20 év és egy zseniális, eposzi magasságokig csúcsosodó soft reboot után van még mit érdemben mesélni a karakterről. De a Santa Monica fejlesztői ismét bebizonyították, hogy bőven vannak még lehámozandó rétegek az agyatlan gyilkológépből megfontolt, bölcs és lelkiismeretes harcossá átlényegült figurán. A sokszínű norvég mitológiát középpontba helyező két játék egyébként is iszonyatosan mélyen boncolgatta Kratos jellemét, életútját, múltbéli és jelenkori tetteinek morális vetületét, és ahogy mindezt az írók prezentálták, az a komplex, minőségi történetmesélés csúcsa, ami nemhogy a videojátékok többségét, de a mozifilmet tetemes részét is csont nélkül leiskolázta. A főhős várva várt, hőn áhított megváltása pedig a Ragnarök végén érkezett el, azonban a felemelkedést követő jutalom még hátravan – és pont erről szól a Valhalla.
A DLC-ben ismét új dimenziókat adnak Kratosnak, természetesen néhány, régi játékoktól ismerős esemény felmelegítésével, amelyek ezúttal nem csupán a dialógusokban kerülnek elő, hanem vizuális formában is megdobogtatják az old school rajongók szívét, akik anno szanaszét játszották a régi epizódokat és betéve tudják már Spárta Szellemiének vérgőzös bosszúhadjáratát. Kőkemény fan service ez, legalábbis az előző két játékhoz képest sokkal töményebb, szándékosabb, ám ennek ellenére is színvonalas formában. A DLC során régi karakterek térnek vissza, eddig betonbiztosnak hitt események és motivációk kapnak teljesen új értelmezést, mi több, az eredeti játékokban néhány másodperces, brutális, hatásvadász pillanatok hánytorgatnak fel, amelyek így minden korábbinál fajsúlyosabb momentumokká válnak, a konklúzió levonásával pedig tényleg magasra tették a lécet az alkotók.
A sztori egyszerűen hajtja előre az embert, és részben emiatt áll elő az a helyzet, hogy a Valhallában simán benne van kb. 10 óra, a rengeteg kihívást rejtő roguelike stílus pedig tökéletesen dolgozik a recept alá. A formula ismerőinek nem lesz nagy meglepetés, hogy a küzdelmek során való elbukásra és az azokból való felegyenesedésre hegyezik ki az egészet, azaz valahol, valamikor biztosan szembe találjuk magunkat egy olyan megmérettetéssel, amely során jól elkenik a szánkat – és elhalálozás esetén természetesen kezdhetjük újra az egészet. Ilyenkor a véglegesen lefejlesztett dolgainkon kívül mindent elvesztünk, és a főhadiszállásunkként funkcionáló Parton készülhetünk fel a következő menetre, valamint az ütközetek közben megszerzett lélek és mesterpecséteket is itt költhetjük el.
A zsáner kedvelőinek nyilván nem lesz problémájuk a nemegyszer szívatós szegmensekkel (van néhány olyan szakasz, ami könnyű fokozaton sem egy leányálom), viszont a laikus gamereket is folyamatosan arra sarkallja a játék, hogy a nehézségek ellenére se adják fel, és a következő körben jól osszák be a tartalékaikat. A Valhalla kiválasztottjainak legyőzése sem lesz könnyű menet, az ezek után következő ellenfelek (akik amúgy a Kratos múltjához köthető figurákból állnak össze) már tényleg komolyan megizzasztják az embert, a végső küzdelemben pedig (amit az elhalálozásoktól függetlenül is többször le kell nyomni) minden alkalommal egyre jobban meg fogunk izzadni. Jól lehet, a Valhalla alapjában véve a könnyebb roguelike-ok sorát gyarapítja, ám még így is keményen kell dolgozni a győzelemért.
Szerencsére a játék ehhez minden segítséget a kezünkbe ad: a fejlesztések tárháza kis túlzással élve kimeríthetetlen, főképességek, komplexebb módosítók, perkek, rúnák, passzív képességek, van itt minden, mint a búcsúban. Ráadásul a pályákon elhelyezett piktogramos ajtóknak hála mi dönthetjük el, hogy milyen buildeket építünk az adott kör alatt, attól függően, hogy melyiken lépünk be, mivel az itt-ott elhelyezett kincsesládákban is ezeknek megfelelő extrákat kapunk. Ami a helyszíneket illeti, ismert terepeket járhatunk be, egy-két meglepetéssel, itt is remekül érvényesül a 2018-as epizóddal open worldösített recept, amely még szórakoztatóbbá, irányvonalasabbá teszi a felfedezést, a harcot és a fejlesztést.
Szóval a Santa Monica alaposan kitett magáért ezzel a DLC-vel. Egyébként sem minden nap fordul elő, hogy egy csapat a roguelike stílusra alapozva ingyen ad ki egy játékot (sőt, ha jobban belegondolok, erre eddig talán még nem is volt példa), de a stílus zseniálisan simul bele az újkori God of War szellemiségébe. Több mint egy év telt el a Ragnarök megjelenése óta, sokan valószínűleg már el is felejtették, hogy milyen nagyszerű, precíz és igényes játékról van szó, azonban a Valhalla szépen feleleveníti az emlékeket, mi több, annak remek harcrendszerét is még jobban kidomborítja. Aminek amúgy is kifejezetten jól áll ez a formula. A fejlesztők megint nem nyúltak mellé – ami azt illeti, a Valhallát akár egy igényesen becsomagolt karácsonyi ajándéknak is fel lehet fogni. Lényeg a lényeg: soha rosszabb DLC-t.
Kapcsolódó cikkek
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.