Inkulinati teszt

Az gondolom már a fentiekből kitűnik, hogy a korai hozzáférésből kilépett stratégiai játék egyáltalán nem szégyellős, ha humorról van szó, sőt, olyan mennyiségben kapjuk az arcunkba az abszurd gázokat, amit még a jó öreg Monthy Python Repülő Cirkusza is megirigyelne. Az Inkulinatiban ugyanis semmi sincsen komolyan véve, de hogyan is lehetne, hiszen már az alapfeltevés is egy elmeroggyant marhaság. Eszerint több kódexmásoló szerzetes beleunva a napi robotba, a saját szórakoztatásuk céljából kitalált egy agymunkára sarkalló játékot, amiben különféle elborult lény- és állatsereglet felhasználásával próbálják meg legyőzni egymást. Természetesen békés népség lévén vér helyett főként tinta fog folyni, amiből gazdálkodva kell majd egyre több és több elborult állatot a segítségünkre hívni, miközben néha a saját kezünkkel is belenyúlhatunk az események menetébe.

Kezdjük rögtön a játék legnyilvánvalóbb elemével, a látványvilággal, ami nemcsak, hogy gyönyörű, de eközben letisztult és elképesztően stílusos is. A középkori kódexeket megidéző látképek szabályszerűen elvarázsolják az embert, mindezt pedig tovább tetézi, hogy a lapokon megelevenedő lény- és állatsereglet szintúgy beleillene bármelyik szerzetes által készített könyv hasábjai közé. A különféle egységek, tárgyak és egyéb hatások megjelenése egytől-egyig tökéletes, ráadásul a mozgásuk is teljesen autentikus, legyen szó akár lándzsás kutyáról, íjász nyusziról, esetleg kardot forgató szamárról. Ugyanakkor eközben a játék nem felejti el, hogy itt „csupán” rajzháborúk zajlanak, amit olyan ötletes megoldásokkal juttatnak újra és újra eszünkbe, mint karakterünk hús-vér keze a skiccelések közben, vagy épp a pályaként szolgáló könyv közvetlen környezete, ami rögtön feltűnik, mihelyst kizoomolunk a kamerával.

A tálalás tehát kifogástalan és kezdetben hasonló véleménnyel lehetünk magára a játékmenetre is, sajnos azonban ahogy kiismerjük a fortélyait úgy pukkad ki ez a gyönyörű, de belül meglehetősen üreskés középkori lufi. Az első pár óra viszont még igencsak biztató, hiszen miközben felfedezzük a játék nyújtotta lehetőségeket, eszünkbe sem jut az unalom, sőt, ehelyett sokkal inkább a „csak még egy kör” érzés keríthet minket a hatalmába. Ez leginkább annak köszönhető, hogy az Inkulinati egy kifejezetten jól átgondolt és bőséges taktikai repertoárral rendelkező körökre osztott stratégiai játék, ahol minden egyes lépésünknek következménye van. Korántsem mindegy ugyanis, hogy milyen helyzetben melyik trükkünkhöz, illetve egységünkhöz nyúlunk, hiszen elég egyetlen elhibázott mozdulat és az ellenfél rögvest ki fogja használni a hibánkat. Vagy nem, mivel a nehézségi görbe meglehetősen ingatag, aminek hála az ellenfél egyszer sakkmesteri magasságokból aláz szanaszét, máskor pedig belevezeti a seregét a biztos halálba.

Pontosan emiatt, ha belefutunk egy általunk legyőzhetetlennek hitt akadályba, akkor is érdemes vele próbálkozni, legalábbis, amíg a roguelite ihlette kampányban végérvényesen el nem bukunk, hiszen simán előfordulhat, hogy sokadszorra játszi könnyedséggel lenyomjuk azt, aki korábban többször is porig alázott minket. Ehhez tintára lesz szükségünk, amiből gazdálkodva cselekedhetünk az aktuális körünkben, melyek közé tartozik az egységek lerakása, illetve a különféle varázslatoknak beillő kéztrükkök elsütése. Amint kihasználtuk a lehetőségeinket, az ellenfél következik, majd ismét mi és így tovább egészen addig, míg egyikünk nem győzedelmeskedik. Egyébként a kampány során kétféle küldetésfajtával találkozhatunk majd, melyek közül az egyik egy fix megoldandó szituációt rak elénk, mintha csak egy rejtvénnyel lenne dolgunk, míg a másikban egy ellenséges szerzetes kiradírozása lesz a fő feladatunk.

Bármelyik is jön velünk szembe, a sikerhez egy jól összeállított csapatra lesz szükségünk, amit kezdetben elég szűkös felhozatalból válogathatunk ki, de amint haladunk előre a kampányban és növeljük a hírnevünket úgy nyitjuk ki az újabb és újabb egységeket. Ezek között akadnak majd közel-, illetve távolságharci változatok, illetve mindegyikük rendelkezik pár extra képességgel, amiket kihasználva tovább növelhetjük a hatékonyságukat. Érdemes mindegyiküket kipróbálni, már csak azért is, mert a játék egy unalommérőnek nevezett játékelemmel erre rá is kényszerít minket. Ennek köszönhetően, ha egy egységet több csatán keresztül is berajzolunk a csatatérre, akkor unalmassá válik, ami azzal jár, hogy növekedni fog az ára, amit mellőzéssel tudunk csökkenteni. Ilyenkor ajánlott lehet szétnézni a felhozatalban és berakni helyette valaki mást, bár, ha megtaláltuk a számunkra leginkább fekvő összeállítást, akkor sokszor még ezzel a hátránnyal együtt sem éri meg megbontani a győztes csapatot.

Példának okáért távolsági harcos egyenesen kötelező, hiszen az íjat használó karakterek a pálya szinte minden egyes szegletéből tudnak sebezni. Persze az általuk okozott kár jóval kisebb, mint mondjuk egy lándzsásé, mégis, hatalmas előny a kódex bal széléről átnyilazni a túloldalra, főleg, ha még meg is buffoljuk az ügyeletes Robin Hoodunkat. Bár a játékban számos ponton érzékelhető véletlenszerűség (ami leginkább a szintek felépítésén érhető tetten), a bevitt találatok nem tartoznak közéjük, hiszen ezek mértéke csakis rajtunk múlik. Ha ugyanis megtámadunk egy ellenséges egységet, akkor egy sáv jelenik meg mellette, rajta a kiosztható sebzésekkel, ahol pedig az ezen fel-le mozgó kurzort megállítjuk, az az érték fog becsapódni, így már előre láthatjuk, hogy meghalhat-e egyáltalán az aktuális delikvens, vagy még kell egy kicsit noszogatni. Mondjuk nem árt sietni, mert néhány kör elteltével beindul az apokalipszis, ami különféle hatások képében kezdi el folyamatosan beszűkíteni a pályát, ezáltal sarkallva a rajta tartózkodó szereplőket a hirig gyorsabb lezavarására.

Az egységek mellett, ahogy már fentebb említettem, különféle varázslatoknak álcázott kézmozdulatokat is bevethetünk a csaták során. Ezek között akadnak magától értetődőek, mint például a gyógyítás, vagy a sebzés, de vannak olyanok is, melyek elsőre nem teljesen egyértelműek. Utóbbiakba tartozik a balra és jobbra lökés, ami kifejezetten haszontalannak tűnhet, ugyanakkor jókor használva instant megölhetünk vele bárkit, legyen akármennyi élete. Ha ugyanis sikerül egy ellenséget a mélybe taszítanunk, akkor rögtön kiírásra kerül a történelemből és ebbe bizony beletartozik a sötét oldalon tevékenykedő kódexmásoló is. Ilyen esetekben tudjuk majd kihasználni azt a játékelemet, miszerint egy egység mellé nem állhat másik és a megtaszajtott szerencsétlen addig fog a lökés irányába csúszni, míg üres mezőt, vagy rosszabb esetében szakadékot nem talál. Mint látható tehát, az Inkulinati számos lehetőséget biztosít a taktikázásra (a passzív bónuszokat biztosító talenteket még meg sem említettem), sajnos azonban ahogy kiismerjük ezeket és megtaláljuk a leginkább használható bagázst, a korábbi kihívás szinte teljességgel eltűnik belőle.

Az első pár óra rácsodálkozását ekkor kezdi el megmérgezni az unalom, aminek következtében elkezdünk szétnézni a menü felhozatalában és hát sajnos egyáltalán nem leszünk elragadtatva az ott látottaktól. A roguelite alapokra építkező kampány mellett ugyanis csak egy meglehetősen túlnyújtott tutorialt, valamint egy helyi csetepatéra lehetőséget biztosító Duel módot találunk, ami fájóan kevés. Ennek köszönhetően hiába a gyönyörű tálalás és az ötletes játékmenet, a varázs hamar tovaszáll és onnantól kezdve már nem igazán lesz kedvünk visszatérni a kódexek lapjaira. Persze némileg ellensúlyozhatja ezt az érzést, hogy az Inkulinati nem egy teljes árú produktum, sőt, a GamePass előfizetők számára felár nélkül behúzható, de mégis ott motoszkál az emberben az a furcsa érzés, hogy ebben sokkal több volt. Ettől függetlenül egyáltalán nem egy rossz játék, a taktikázósabb műfaj szerelmeseinek kifejezetten ajánlott, de bárki is vág bele, jobb, ha tisztában van vele, hogy a csodálatos külcsín egy meglehetősen hiányos belbecst rejt magában.

Az Inkulinati február 22-én jelent meg PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra, Xbox Series X-re, Nintendo Switch-re, valamint PC-re. Mi utóbbin teszteltük.