Eiyuden Chronicle: Hundred Heroes teszt

Amikor a régi játékok előtti tisztelgés keveredik egy szép múltú sorozat szellem folytatásának szándékával, mindig felmerül a kérdés, hogy mennyire sikerül a két, látszólag egyező, mégis különböző célt elérnie az adott játéknak. Az Eiyuden Chronicle: Hundred Heroes ügyesen lavíroz a kettő között úgy, hogy közben az inspirációs forrásoktól elvonatkoztatva is remek kikapcsolódást nyújt.

Az Eiyuden Chronicle: Hundred Heroesról addig nem beszélhetünk, amíg nem szólunk pár szót a Suikoden-sorozatról, ami 1995 és 2012 között futott. A játékok visszatérő eleme volt a politikai tematika, a mitikus, varázserővel bíró kristályok és a több mint száz játszható karakter. Bár a sorozat első két részének felújított változata még az idénre várható a Konamitól, a Suikoden-játékok atyja, Yoshitaka Murayama évekkel ezelőtt saját stúdiót alapított, ami most beelőzte a japán kiadót, és nemcsak megszerezte a közönség támogatását a szellemi örökös elkészítésére, de a játékkészítő elhalálozásának ellenére le is szállították azt a remasterek előtt.

De az Eiyuden Chronicle: Hundred Heroes nem egyszerűen egy reskinelt Suikoden, hanem egyben egy szerelmes levél a 90-es évek második felében készült JRPG-knek is. Ilyenkor persze a játék megítélése sokkal nehezebbé válik, hisz nemcsak önjogán kell egy szórakoztató, érdekes, sőt lebilincselő alkotásnak lennie, hanem fel kell érnie a rajongók rózsaszín szemüvegen keresztül belőtt elvárásaihoz is. Bár ez utóbbit nehezebb megbecsülni, véleményem szerint ha már az első szempontrendszer elvárásaihoz felér egy ilyen szellemi folytatás, akkor már jól jártunk.

Ahol a legtöbb hasonlóságot lehet felfedezni a mostani játék és az előd között, az a történet. A kaland akkor veszi kezdetét, amikor Nowa, a kedves és segítőkész falusi kölyök csatlakozik a helyi őrséghez, akiket még aznap beszerveznek egy közös expedícióba a szomszédos birodalom tisztjeivel. A varázserejű ereklye felkutatása ugyan sikeresen zárul, viszont Seign, a birodalmi tiszt jóslata valóra válik, és fél év múlva már acsarkodva áll egymással szembe a két ország. A puskaporos levegőben aztán valaki tüzet kér, amikor is a határ menti falvakat érő atrocitásokkal Nowa-t és csapatát kezdi el vádolni a birodalom. A nemzetközi helyzet fokozódik, és már egy teljes körű invázióval kell szembe néznünk. A valódi kaland valahol itt veszi kezdetét, itt nyílik ki jobban a világ, bekerül a bázisépítés is a képbe, no meg persze az az egész játékon átívelő feladatot is ekkor kapjuk meg, hogy toborozzunk egy hadsereget.

A történet ugyanannyira politikai dráma, mint bajtárs-kaland vagy fantasy, az írók pedig igyekeztek úgy lavírozni, hogy egyik se kapjon túl nagy teret a másik kettő kárára, de mégis legyen alapja úgy a főszereplők barátságának, mint a szemben álló felek motivációinak. Külön tetszett, hogy az ellenségként kezelt nemzetre nem húzták rá a kollektív bűnösség toposzát. Egy-két negatív karakter így is olyan mértékben náci, hogy valószínűleg csak kereskedelmi okokból hagyták ki a játékból a karlendítést. Cserébe kapunk több olyan szereplőt is, akik ugyan az ellenséges birodalomhoz tartoznak, kifejezetten erényesek, sőt szerethetők is, így pedig még jobban árnyalódik a politikai helyzet, ahol egy ember ambícióinak esik áldozatul nem csak a leigázott nép, de saját nemzetének megítélése is.

A kiterjedt, de csak érintőlegesen taglalt lore, a változatos helyszínek, a ténylegesen sokszínű népek és a kicsit kétdimenziós, de emlékezetes és végső soron kedvelhető karakterek teszik az Eiyuden Chronicle: Hundred Heroes világát szerethetővé, és érik el, hogy minél több időt akarjunk a felfedezésével tölteni. Erre épít a játékmenet is, csapatunkkal a történet szerint éppen elérhető régiót szabadon bejárhatjuk, bár felfedezni valót inkább csak a városokban és a különböző dungeonokban fogunk csak lelni. Gyűjthetünk nyersanyagokat, nyitogathatunk ládákat, és rengeteg (de tényleg rengeteg) NPC-vel futhatunk össze, akiknek java részét betoborozhatjuk. Van, aki magától csatlakozik hozzánk a fő történet mentén, de akad olyan is, akinek vagy egy küldetést kell teljesítenünk, vagy kiállnunk egy próbát, esetleg eleget kell tennünk egy kihívásnak.

A rengeteg lehetséges karakter adja a játék alcímét is, a száz egyedi szereplő igenis valós szám, és mivel egy teljes seregre lesz szükségünk, mindenféle figurával találkozunk majd. Nemcsak harcosokat, de a boltost, a céhvezetőt, a grófkisasszonyt vagy akár a fogadós milf elfet is csapatunkba fogadhatjuk. Egyikük sem spam karakter, akár aktív, akár passzív módon, de seregünk hasznos tagjai lesznek. A nem kifejezetten harcos karakterek támogató szerepkörben fognak tudni brillírozni, például a favágó lány megnöveli a begyűjthető faanyag mennyiségét, a fogadós pedig lehetővé teszi, hogy ne csak az erre kijelölt helyeken, hanem akármelyik mentési pontnál változtathassunk csapatunk összetételén.

Ugyanis ezen a téren egy rendkívül old school játékot kapunk. Van ugyan automata mentés a pályákba való belépéskor, de manuálisan csak fogadókban és mentési pontokon menthetünk, a csapatunkat pedig egyes küldetések leszámítva csak az erre kijelölt helyeken és a fogadókban módosíthatjuk. Szintén egy klasszikus dizájnmegoldás, hogy nem kapunk a lehetséges mellékküldetésekről még egy lábjegyzetet sem, a fő küldetéseken kívül semmit nem jelöl a térkép, sőt egyes főbb missziók is kimerülnek abban, hogy gyarapítsuk seregünket új tagokkal, tessék, lehet menni felfedezni. Szerencsére, mivel a továbbhaladáshoz adott számú új karaktert kell toboroznunk, ezért kicsi az esély rá, hogy lecsúszunk valakiről. És természetesen régi szokás szerint a városokon kívül bármikor harcba keveredhetünk a random encounter rendszer miatt. Ugyan ezt nem tudjuk kikapcsolni, adott az automata harc lehetősége, ráadásul előre beállíthatjuk, hogy mit csináljanak karaktereink, de akár megpróbálhatunk elmenekülni is a harc elől (vagy ha túlszinteztük csapatunkat, akkor az ellenséget hagyhatjuk futni).

A játék régi vágású megoldásaira érdemes felkészülnie a műfajjal ismerkedőknek. Félreértés ne essék, a fent felsorolt a mechanikákat jól implementálták a készítők, viszont ezzel együtt is nagyon fárasztó lesz 10-15 óra után, amikor egy puzzle megoldása közben lépten-nyomon harcba bonyolódunk. Az is megdobja a játékidőt, hogy nagyjából a történet feléig csak az apostolok lován közlekedhetünk, gyors utazásra nincs lehetőség, a toborzós küldetéseknél pedig a játék csak széles gesztussal mutat a térképre, hogy „tessék!”. Ezekkel együtt is élvezetes a játék, sőt megtanultam értékelni ezeket a megoldásokat, Ugyanakkor nem célja a játéknak a játékos szívatása, a legtöbb boss előtt menthetünk, így ha kudarcot is vallunk, nem kell az adott pálya legelejéről újrakezdenünk. Az állandó random harcok és a testre szabható auto módnak hála rendkívül könnyű túlszinteznünk a karaktereinket, de a főellenségek még így is izzasztók lesznek.

Ezekre az összecsapásokra muszáj felkészülnünk, mivel érezhetően komolyabbak, mint bármi más, amit elénk dob a játék. A rendszerint több fázisból álló harcok gyakran tartalmaznak valamilyen extrát, például elbújhatnak hőseink a törmelék mögött, vagy használhatják a közeli tank ágyúját. Ami viszont nem nyűgözött le, azok az ostromok és csaták. A maguk módján ezek is bossharcok, viszont ilyenkor hőseink parancsnokká válnak, és egy négyzetrácsos harctéren mérkőzhetnek meg az ellenséggel gyalogsági vagy lovassági csapatokat vezetve. Kellemes felüdülés a megszokott harcrendszerhez képest, viszont annyira esetlegesnek tűnt sokadik alkalommal is egy-egy ilyen csata kimenetele, hogy inkább csak igyekeztem gyorsan letudni és visszatérni az egyébkénti harchoz.

A körökre osztott összecsapások klasszikus sémát követnek, a csavar a dologban, hogy utasításokat csak a körök elején tudunk adni harcosainknak. A két sorban elhelyezkedő hat karakterünk adott sorrendben követi egymás a kezdeményezőkészségüktől és a választott akciótól függően, és ebbe a sorba csatlakozik be az ellenfél is. Csapatunk összetétele, helyezkedése önmagában egy feladat, minden karakter esetében feltünteti az adatlap, hogy rövid, közepes vagy nagy hatótávolságú egységről van szó, az elhelyezkedést is eszerint érdemes megszervezni. Egyes hőseink képesek közös kombókra is, ezért is érdemes kísérletezni a csapatösszetétellel. Nem az Eiyuden Chronicle: Hundred Heroes találta fel a meleg vizet a harcrendszer terén, viszont a csaták feszes tempója és átláthatósága révén jó móka a harc, még ha kicsit túl sokszor is kell csatáznunk.

A harcon és a felfedezésen túl várunk építésével és bővítésével, horgászással és főzéssel üthetjük el az időt. A menedékből főhadiszállássá vált rom helyrepofozása érezhetően fontos elem nemcsak narratív, de játékmeneti szempontból, viszont annyira nem érződik a hatása az egyes fejlesztéseknek, hogy a teszt írásakor is csak a jegyzeteim miatt jutott eszembe, hogy ja igen, van ilyen is. A pályákon összeszedhető nyersanyagokon túl egyes fejlesztéseknél egy hozzáértő karakterre is szükségünk lesz, így ha még nem találtuk meg az adott szereplőt, addig bizony nem tudjuk például a boltosok épületét felhúzni. A horgászás is inkább csak időtöltés, semmint az előrehaladást megkönnyítő hobbi, ahogy a főzés is, de ez egyik tevékenység élvezeti értékét sem csökkenti.

A játék alapvetően közepes nehézségen nem túl izzasztó, de igényel egy kis körültekintést a harc, és szükségünk lesz egy alapfokú felkészülésre is egy-egy kalandozás előtt. Érezhető, hogy nem célja a Eiyuden Chronicle: Hundred Heroesnak, hogy frusztrálja a játékost, de ha valakinek vannak ilyen irányú igényei, az bekapcsolhat olyan nehezítéseket is, mint például a tárgyak harc közben letiltása, így pedig még nagyobb hangsúlyt kap a taktikázás, a képességek és a varázslatok okos használata.

A zene igazán magával ragadó, a kellemes, kalandozó dallamok és a harc közben megszólaló, dinamikus futamok rendkívül jól állnak a játéknak, és igazán emelik az élményt. A látvány viszont keményebb dió. Első ránézésre rendkívül kellemes, viszont minél tovább nézzük, annál zavaróbb lesz. Ennek oka, hogy a környezet minden egyes eleme 3D-s modell, akár a városokat, akár a szabad, nyílt világot nézzük, minden térbeli alakzatokból áll, még ha kicsit stilizáltan is. A humanoid karakterek viszont 2D-s sprite-ok, ráadásul nem is bántóan nagy felbontásúak, ami a közeliknél kifejezetten zavaró tud lenni. Érdekes, hogy a harc közbeni animációknál mintha egy részletgazdagabb modellt használna a játék, viszont hőseink így is kitűnnek a környezetből. Azért is zavarba ejtő a dolog, mert a legtöbb szörny és ellenfél szintén 3D-s modell. Megértem, hogy miért is ennél a megvalósításnál döntöttek, elvégre a felbontásukat leszámítva egyértelműen minőségi munkát végeztek a készítők, és kifejezetten nosztalgikus hatást keltenek így a karakterek, viszont ez a kevert megvalósítás számomra nem állt össze egy egységes képi világgá.

Észre sem vettem, hogy mikor tettem több tíz órát a játékba, ez pedig sokat elárul nemcsak a történetről és a játékmenet gördülékenységéről, de végső soron arról is, hogy igenis sok felesleges kört is futtat a játékossal, még ha azt nem is vesszük észre azonnal. Akár a műfaj szerelmesei vagyunk, akár a Suikoden-sorozatot szeretnénk újraélni egy új történettel, a több mint száz hős krónikája valószínűleg a legjobb dolog, amit 2024 adhat nekünk, viszont a kezdőknek érdemes felkészülnie arra, ez a játék nem feltétlenül tartja tiszteletben a játékos idejét, de cserébe egy emlékezetes történetet mesél el nekünk egy élvezetes játékmenettel megtámogatva.

Az Eiyuden Chronicle: Hundred Heroes 2024. április 23-án jelenik meg PC-re, Xbox One-ra, Xbox Series X/S-re, PlayStation 4-re, PlayStation 5-re és Nintendo Switch-re. Mi PlayStation 5-ön játszottunk vele.