Szeretnék arról írni, hogy hogyan látom a jelenleg a játékpiacot a játékokat illetve a generációváltást. Ehhez fontosnak tartom, hogy tudjátok, mióta játszom, mik voltak a meghatározó játékok számomra, és hogy honnan indultam. (HA nem érdekel ugorj a mosolygós archoz.)

Első játékokat Comodore 64-en játszottam a családtagjaimmal még a régi szép időkben ez alatt rengeteg Joystickot fogyasztottunk el az olimpiai játékokkal, rengetegszer vittük végig a Giana sisters és folyton elakadtunk a Last Ninja nevű csodálatos játékon. Nintendo klasszikusaival először csak barátoknál találkoztam, de később már a Gameboyommal megismerhettem az összes nagy klasszikust. Aztán jöttek a komolyabb játékok PC-kre, mint a Duke Nukem és a nagy kedvencem a GTA. Számomra ebben a két játékban volt meg az X faktor. A Duke Nukem rendkívül megfogott az interaktivitás miatt, mint például hogy lehetett billiárdozni és a sztriptíz táncos nőknek pénzt adni. Ami a legfontosabb pedig gondolkozni és felfedezni kellett, ahhoz, hogy eljussunk a következő pályára.

Csak 1 órába telt mire rájöttem, hogy az igazság a kép mögött van.

A GTA pedig hihetetlen szabadságot adott az akkori játékokhoz képest. Az ember órákon, sőt napokon át el tudott vele úgy játszani, hogy közben magával a küldetésekkel nem is foglalkozott, hogy őszinte legyek én már hetek óta játszottam vele, amikor a haverom megmutatta, hogy mi is a cél a játékban.

 Ráadásul barátokkal is nagyon jó volt játszani a különböző multiplayer játékmódokat, mint például kibírja tovább négyes rendőrségi fokozaton stb.

Az úgymond 3D-s kártya időszakban ismerkedtem meg a Hitman és a Max Payne játékokkal, legalábbis ezek azok a játékok, amelyek komolyabban megmaradtak bennem a játékmechanika és a grafika miatt. Nagyon szerettem azokat a játékokat, ahol több különböző módunk volt a cél végrehajtására. Illetve ahol teljesen új játékmechanikával volt dolgunk. Természetesen a szokásos slágerek is nagy kedvencek voltak, mint a Heroes 3, C&C, CS stb. Az előbbi játékokat, azért emeltem ki, mert mind nyújtott valami újat számomra, ami miatt többször végig vittem és még évek után is elővettem. Dióhéjban ennyit a múltamról még órákat tudnék erről írni, de ez az írás most nem erről szól.

Ponotosan ilyen arcot vágok, ha végigvittem egy izgalmas játékot.

:) Tavalyelőtt megérkeztek az új konzolok és az úgynevezett „next gen” időszak. Új időszámításba léptünk a játékvilág terén. Aztán azon kaptam magam, hogy semmi nem változott. Azóta pedig másról nem olvasok a kommentekben, mint az 1080P-ről meg 60fps-ről. Természetesen beindult a szokásos konzolháború és még most is az FPS-ről fröcsög mindenki mindenkire. Meg jönnek a grafikai összehasonlítgatások, amiken a különbséget maximum csak kimerevített képernyőn lehet észrevenni nagyítóval, mert olyan szembetűnő különbség egyik platform között sincs (természetesen itt a két konzolra gondolok). Személy szerint a generációváltástól nem ezt vártam. Leginkább, amit én várok a mostani játékoktól az a komplexitás. Minden kategóriában vártam volna olyan újításokat, amelyeket már régóta szeretnénk. a legfontosabbnak a mesterséges intelligenciát tartom ilyen téren. Sajnos az elmúlt generációban egyedül a Last of Us-ban találkoztam olyan ellenfelekkel, akikkel élvezett volt küzdeni, ahol valóban aszerint reagáltak, ahogyan azt hús vér emberektől elvárnám. Számomra még mindig itt vérzik el rengeteg játék, hiába a csodás grafika, ha az ellenfélnek semmi esze sincs és teljesen kiszámítható. A Battlefield gyönyörű szép, de az agyonképzett gyalogsági katona mégiscsak az üvegtábla mögött keres fedezéket. Sajnos a legújabb Hitmannel is ez volt a problémám, hogy nem a realitásnak megfelelően működtek az ellenfelek. Az egyik pályán beöltöztem az ellenség ruhájába maszkkal a fejemen. A borzasztó az volt, hogy még így is felismertek, amit megértettem volna, ha vannak ketten vagy hárman, de egy egész hadsereg volt ott. Ez az az eset, ahol az MI már a szuperintelligencia szintjét súrolja. Nekem pontosan az ilyen dolgok azok, amik teljesen el tudják venni a kedvem a játéktól.

Johnny vagy nem Johnny?

A következő dolog, amit elvárnék a mai játéktól azok a választási lehetőségek, hogy igen is ne csak egy útvonalon lehessen megközelíteni a célt. Természetesen mondhatnátok, hogy ha ilyen igényeim vannak, akkor játsszak RPG-vel, de inkább arról van szó, hogy egy adott FPS/TPS-ben ne jelentsen gondot, hogyha 20 méterrel arrébb állok a kijelölt ponttól, vagy azt, hogyha jobbról hátba akarom támadni az ellenséget, ne vegyenek észre csak, mert a forgatókönyv megköveteli.

Ezért is örülők annak, hogy mostanában nyitnak a játékok az osonásra. Persze sokszor olvasom a kommentekben, hogy „mi a csokoládénak kell beletenni minden játékba az osonást”, de ugyanez meg is fordult. Ma már a régi lopakodós játékokba tették bele az akciót. A legújabb Splinter Cell és Hitmannél is ugyebár lelőhetünk mindenkit probléma nélkül. Ezzel csak akkor van bajom, ha belekényszerítenek minket az ilyen helyzetbe. Személy szerint sokkal inkább szeretek lopakodni és a legkevesebb konfliktussal végig vinni egy játékot, én ilyen vagyok, és ezt élvezem. A lényeg, hogy megvalósítható legyen mind a kettő, ahogy a való életben is elképzelem ezt. Ugyanezt gondolom a játékok történetéről, hogy legyünk igenis hatással a környezetre számítson az, hogy hogyan döntök a játékban, vagy miképpen oldottam meg az adott helyzetet. Dönthessem el, hogy megölöm a főellenséget vagy sem. Ne csak a helyes etikai döntés számítson „jónak”, ha megkímélem, az életét legyen annyi fordulópont, hogy újra felbukkan és meg akar ölni vagy hátba támadni. Ezek mind olyan dolgok, amire vágyom egy játékban. Mert attól még, hogy gyönyörű környezetben 60 fps mellett játszom a Duckhuntot nem ad több élvezeti értéket a játék.

A harmadik pedig a fizika, és ez minden játéktípusra vonatkozik legfőképpen az autós játékokra. Úgy gondolom, hogy nem olyan nagy kérés, hogy a környezet és a tárgyak a valóságnak megfelelően törjenek, deformálódjanak. Természetesen már itt is elég nagy a fejlődés, de azért elég bosszantó tud lenni, hogy miután 120-al nekiszálltam a falnak az autón csak egy két karcolás látható. Ferrarival pedig ne lehessen a Toscana szőlőiben 200-al repeszteni.

Utoljára pedig, hogy térjünk egy kicsit vissza „last last last genhez és merítsenek onnan -most nem a remastered részekre gondolok- és ez egyáltalán nem a hardwer kérdése, hanem sokkal inkább a kreativitásé. Egyszerűen a mai játékokban, a nehézséget az befolyásolja, hogy 1 helyett 10 ellenfelet küldenek, vagy az, hogy tíz helyett egy lövéstől elpatkolok. Viszont semmin nem kell gondolkodni, nagyon ritkán találkozom olyan játékkal, ahol a megoldás pályáról pályára változik vagy egy kicsit is elakadnék. Nem azt mondom, hogy legyenek olyan fejtörők, amiket szinte képtelenség megoldani, de azért lehetnének bonyolultabb feladatok, amik kicsit komplexebb megoldást igényelnek. De már olyan egyszerűnek is örülnék, mint amikor a Max Payne-ben a faéket kell kilőni az autó mögül. Személy szerint ezeket várom el a következő generációtól és remélem pár dolog teljesülni is fog.

Köszönöm, hogy végig olvastátok.