Az első rész a kalandjátékok szerelmeseinek a mai napig nagyon kellemes emlék, a 2006-ban megjelent Dreamfall, a saga második része pedig a mainstreamebb játékosok körében is sikeres tudott lenni, köszönhetően a szerethető karaktereinek, gyönyörű és szépen kidolgozott világának, és lebilincselő történetének. A Dreamfall elkészültekor már nyilvánvaló volt, hogy a szériát három részesre tervezték (legalább), hisz a játék vége alig adott nagyobb lezárást, mint Jack „We have to go back” mondata a Lost valamelyik évadzárójában.

Az elképesztő függővég ellenére a játékosoknak majd egy évtizedet, kiadó váltást és egy sikeres Kickstarter kampányt kellett végigvárniuk, hogy megkapják végre a hőn áhított utolsó részt, ami majd minden felmerült kérdésre magyarázatot ad. A készítő Red Thread Games (nyilván anyagi megfontolásból) úgy döntöttek, hogy a záró epizódot öt darabra (úgy nevezett könyvekre) vágva adják ki, így az általam a megjelenéskor már tesztelt első darabot követően két évvel, idén nyáron a széria végre valóban a végére ért. És hogy milyen ízt hagy a játkosok szájában? Hát az első „könyv” után még felemásnak jósoltam volna a dolgot, az ötödik végeztével viszont erősen hajlok a keserűre.

Ássuk is bele magunkat gyorsan a Dreamfall Chaptersbe alaposabban! A történet ezúttal már csak két főbb szereplő, Zoe Castillo és Kian Alvane körül zajlik, az eseményeket többnyire az ő szemükön keresztül ismerjük meg (bár néhány jelenet erejéig irányíthatunk még egy karaktert, aki egyenesen az eredeti The Longest Journeyt köti össze a Chapters végjátékával), de ezt nem nevezném kifejezetten jó húzásnak. Egyrészt a modern világbeli Zoe nagyon sokat veszít az eredeti bájából az epizódok során, a humoros megjegyzései a messiástudat erősödésével jószerével teljesen eltűnnek és összességében is valahogy mintha háttérbe szorulna a történetben annak ellenére, hogy amúgy egyértelműen ő az első számú középpontja az eseményeknek. Másrészt pedig varázsvilágban élő Kian, aki a Dreamfall idején még csak szimplán érthetetlen időhúzó karakternek tűnt, itt megkapja a játékidő durván felét, és még ez sem elég neki, hogy érdekesebbé váljon egy pohár szénsavmentes ásványvíznél. Valószínű az ötödik „könyvben” megejtett coming outja (nyugi, nem spoiler, addig is volt subtext róla, és amúgy is illene ilyesmit az első perctől fogva tudnunk a karakterről, akit irányítunk) is inkább volt egy kétségbeesett, „értsétek meg, hogy ő nem egy full jellegtelen figura” húzás, mint valódi dramaturgiai döntés. A köréjük gyülekező karakterek közt akadnak ugyan érdekesek, de a történetre olyan nagyobb befolyással egyik sincs, Kiant és Zoét leszámítva bárkit le lehetne cserélni valaki mással a történeten belül, annyira csereszavatosak. És az érdekesebb karakterek is inkább csak az érdekesebb klisé kategóriát erősítik, az eredetiség a szereplők terén gyakorlatilag nem létező dolog. Ettől még persze lehetne jó a történet és a játék, de nem, nem az. Ami az előbbit illeti, izzadtságszagúan törekedtek arra, hogy valami nagyon eredetit, nagyon elgondolkodtatót alkossanak, de ez sem a technokrata jövőbeli szálon zajló sablonos összeesküvés sztorival, sem a varázsvilág retronáci fajírtásos szálával nem jött nekik össze, a kettő összekötését meg aztán hagyjuk is. A csavarok közül mindegyik mérföldes távolságról látszik, a mélyebb mondanivaló a másság (ezesetben ugyebár a varázslényeké) elfogadásáról, lerágott csont, és az X-Men filmeknek (a képregényekről meg aztán ne is beszéljünk) sokkal jobban megy a dolog, a párhuzamos világok, és a köztük húzódó álomtér működését, és a gonoszok ennek irányítására irányúló konspirálását, pedig addig csavarták, és csavarták, amíg sikerült abszolút komolyanvehetetlenné tenni az EGÉSZ koncepciót. Ez utóbbiba azért kerültek érdekes ötletek is, és a konzervbölcselkedés a jó és rossz, fény és sötétség, stb és stb egyensúlyáról is egész ügyesen lett prezentálva, de minden, ami azon túlmutat, nem több egy összecsapott katyvasznál. Biztos akad, akinek az álomvilágos rész, meg annak jelentősége követhetetlen, de összességében inkább csak azt mondanám, hogy egy idő után már csak elveszti értelmét követni, annyira nevetséges, hiába adná ez az események motorját. Ami ennél is nagyobb baj, hogy ha Kiant a Sátántangó rendezői változatához hasonlóan unalmasnak tartjuk, a főgonoszok, és motivációik még ennél is jobban papírmasé jellegűek. Konkrétan az egész történet fő-fő gonosza, aki az utolsó előtti könyvben jelenik csak meg, nem több lufinál. Azt most hagyjuk, hogy a rejtett személyazonossága ellenére is bőven az arca feltűnése előtt ki lehet találni, hogy ki ő, a nagyobb baj, hogy a motivációi kidolgozatlanok, ilyen „fogadd el, hogy ő egy bekattant vérg*ci” szintjén mozognak. És még ő a legösszetettebb a gonoszok táborából. A nagyvállalat gonosz, mert nagyvállalat, és pénzt akar, a szerelmes gonoszok gonoszok, mert hatalmat akarnak, a női főgonosz gonosz, mert hagymázas állomvilágban él. Egyszerűen a miértekre semmi magyarázatot nem ad a játék a hatéves gyerekeknek szóló mesékből vett „a rosszak rosszak, a jók jók” elgondoláson kívül. Nincs szürke, kivétel nélkül MINDEN karaktert el lehet helyezni a jó és rossz skála valamely végén. Esetleg megtévesztett jófiúk akadnak (amilyen Kian is volt eleinte), de azon kívül minden karaktert tökéletesen sikerült polarizálniuk. És nem, ez még mindig nem a legnagyobb baj a dramaturgiai vonalon, mert a legnagyobb baj az, hogy végtelenül unalmas, hosszú és elnyújtott a narratíva. Konkrétan az utolsó „Könyv” az egy átlag filmben húszpercnyi finálét jelentene, de egy sorozat esetében se tenne ki egy duplarészt, itt sikerült négyórásra nyújtani a temérdek unalmas, jellegtelen párbeszéddel, ami a Dreamfall Chapters során túlnyomórészt eléggé unalmas volt, és jellegtelen (nem beszélve arról, hogy a sztori szempontjából a 90%-a irreleváns), de itt úgy sikerült unalmasnak és jellegtelennek lennie, hogy igazi válaszokat, vagy lezárást még csak véletlenül sem ad.

A játék talán legnagyobb ígérete az volt (ezt menet közben többször hangeffektussal és felvillanó Dreamfall logóval ki is emelik nekünk), hogy a döntéseink kihatással vannak a történet alakulására. Na ez úgy ahogy van hazugság. Nem, nem füllentés, mint mondjuk a Mass Effect estében volt, vagy mondjuk a Life is Strange mindent felülíró utolsó öt perce, hanem SZEMEN. SZEDETT. HAZUGSÁG. A Dreamfall Chaptersnek csupán egyetlen vége van, és két-három közepes jelentőségű karakter életén vagy halálán kívül semmi jelentőset nem befolyásolhatunk a történet során. Még játékmenetbeli könnyítés, vagy nehezítés sem származik a döntésekből, egyszerűen pofátlanság, hogy mennyire nincs semmi ráhatásunk, az események menetére. Még egy ilyen Mass Effect féle, "legalább a lezárás utáni események többféleképp alakulhatnak" kikacsintást sem kapunk. Ez egy Call of Duty esetében elmegy, de ha fennhangon azt hirdeted, hogy a történetet a játékos alakítja, akkor megengedhetetlen az ilyesmi.

Sajnos az első „könyv” megjelenését követően a készítők a játék technikai részét befejezettnek nyilvánították, így minden maradt olyan állapotban, hogy még a Ubisoft sem merné piacra dobni, még egy hatalmas BÉTA címkét ráakasztva sem. A látvány ugyan szép lenne a maga mese jellegében, de a játék néhol indokolatlanul szaggatni kezd. Jelzem, a laptopomon játszottam, amiben csak egy GT620M dolgozik, de ha ez elég a Titanfallnak, agyonmodolt (igaz, ENB és ReShade nélküli) Skyrimnek, meg a Battlefield3 64 fős multijának, akkor indokolatlannak érzem, hogy abszolút minimumra vett beállítások mellett a Dreamfall Chapters faék egyszerűségű, kicsi, interaktivitást abszolút mellőző, karikaturisztikus világa időnként konkrétan 15FPS környékére képes szorítani a sebességet. A framerate problémák mellett ott van még, hogy a karakteranimációk akkor sem nagyon lehettek volna rondábbak, ha egy tízévest kérnek meg az elkészítésükre, akit életében először ültetnek az SFM elé. Nem szimplán a közepesen összetettebb animációk, (mint mondjuk a lépcsőn sétálás) néznek ki ocsmány módon, hanem minden. Csak hogy példát is mondjak erre, az átvezető videókban rendszeres elem, hogy valamelyik karakter hátraarcot mutat be, és kisétál a helyiségből. Ezt a készítők úgy animálták le, hogy a karakter a tengelye körül pördül egy felet (szigorúan test mellé szorított kézzel, még ha nem is katona), majd átmenet nélkül nulláról bármi megindulás nélkül azonnal sétatempóra gyorsul. Olyan hanyag az egész, ami már a Dreamfall idejében is szemöldökráncolást ért volna, 2014-ben (mikor a Chapters első „könyve” kijött) azonban megengedhetetlen volt, azóta még kevésbé az. Ahogy azért sem jár dicséret, hogy mind férfi, mind női karaktermodellből lehetett úgy 15-20, mert már két óra játék után sem nagyon találkozni addig nem látott arccal. De sebaj, mert legalább a játék cirka felét kitevő beszélgetős részek tökéletesen szinkronizált szájmozgású karakterek közt zajlanak, kivéve az esetek 30%-át.

Tehát technikailag rossz, gyenge karakterek, gyengén megírt sztori, na de mint játék milyen, ugye ez lenne a következő kérdés? Nos, milyen játék? A Dreamfall Chapters nem egy játék, és botrányos, hogy mennyire nem próbál az lenni. Aki abban reménykedett az első „Könyv” után, hogy majd később fejlődik ezen a téren, sajnos nagyot fog csalódni. Még a legkisebb bajnak azt mondanám, hogy a történet előrehaladtával szűkül a játéktér. Nem vicc, amíg máshol egyre nagyobb területet járhatunk be, és fokozatosan nyílnak meg előttünk az addig elérhetetlen környékek, addig a Dreamfall Chapters esetében epizódról epizódra KISEBB az elérhető játéktér, még kisebb az, amit a történet valóban érint is (konkrétan az arcadiai események túlnyomó részének helyszínéűl szolgáló város fele SEMMILYEN szerepet nem játszik a történet alakulásában). De mondom, ez a kisebb baj. A nagyobb baj az, hogy a játék fejtörőkre, és keresgetnivalókra épít, és mindkettőt sikerül elrontania, de nagyon. A fejtörők rendszere valami ezeréves csökevény, modern játékba már semmiképp sem illene, de szerintem régebbiek és szégyenkeznének miatta. Nincsenek több módon megoldható feladványok, ésszerűen megoldható feladványok, idő alapú feladványok, ügyesség alapú feladványok, csak és kizárólag „mi így scripteltük le, ezért így lesz” feladványok. De komolyan, a fejtörők túlnyomó része olyan dolgokra épül, amit nemhogy egy játékban, a valóságban is pofon egyszerűen meg lehetne oldani bármi szerszám és/vagy kettő másodpercnél hosszabb gondolkodás nélkül. Olvasta valaki a Huckleberry Finn kalandjait? Na abban van egy olyan rész, ahol a fekete rabszolga szöktetését tervezi Huck Finn és Tom Sawyer. A rabszolga lába egy fa ágylábhoz van bilincselve, az ágyat simán meg lehet emelni, de Tom olvasta egy szöktetésről szóló regényben, hogy az ágy lábát el kell fűrészelni, a fűrészport megenni, hogy ne maradjon nyom és úgy szabadulni meg a bilincs rögzítéséről, ezért ragaszkodik is hozzá, hogy így csinálják. Na, a Dreamfall Chapters logikai feladványai egytől-egyig ilyenek. Be akarsz gyújtani egy rakás lőport? Tele van a város fáklyákkal, de neeem, azt nem lehet, hogy az egyik fáklyát a lőpor közé hajítod, te meg beleugrasz a kikötő vizébe a robbanás előtt. Nem. Kell szerezned egy ázott kötelet, egy kevés lőport, kovakövet, szöget, majd a kötelet megáztatni olajban, a kevés lőport szétszórni a sok lőpor előtt halomban, odavezetni a kötelet, a kötél végénél a földbe beleverni a szöget, és a kovakő meg a szög összeütésével szikrát csiholni, ami meggyújtja a kötelet. Jelzem, egy őr folyamatosan arrafelé járkál, és ha épp nem kap rajta, ahogy ott sertepertélsz, el sem gondolkodik rajta, hogy az az olajtól bűzlő kötél mi a rossebért vezet a lőporos ládákhoz… Ha már az őrök szóbajöttek. Kian a városban egy varázslat ködébe burkolózva jár-kel, ennek a varázslatnak köszönhetően senki nem veszi észre, aki nem ismeri közelről, vagy akit nem ő maga szólít meg. Így képes ismert árulóként is szabadon, tökéletesen észrevétlenül közlekedni. Kivéve, mikor egy feladványban zavaró tényezőként őrök vannak. Azok simán kiszúrják. Akár még háttal állva is méterekről. Gyakorlatilag a játékmenet (beszélgetéseken kívüli) 80%-át az teszi ki, hogy az ember az utolsó felfordítható követ is felfordítja, hogy találjon valamit, ami amúgy az orra előtt is ott lenne, csak az a script szerint nem használható, vagy rájöjjön arra, hogy egy olyan játékelem, ami odáig nem létezett (pl egy őr leütése) most hirtelen lehetségessé vált, esetleg egy virág, ami odáig statikus elem volt a pályán, hirtelen felszedhetővé vált. Csak itt, csak most, csak egyszer.

A világ bebarangolása során bokamagasságú kövek, földön fekvő hullák, halálos harminccenti mély szakadékok, egymáshoz egy méterre összepaszírozódó emberek, LÉPCSŐK képeznek akadályokat. Kivéve, ahol nem, mert ha a script szerint az kell, egy háromméteres ugrás sem lehetetlen. Szabadság az még minimálisan sincs a játékban, ha épp nem a fentiek egyike állja utunkat, akkor csak szimplán az általunk irányított karakter nyögi be, hogy „nem, oda most nincs kedvem menni”, és ez nem vicc.

A Dreamfall Chapters sajnos egy borzasztó gyenge produktum lett. A végére érve jószerével semmi nem marad benne, amit igazi pozitívumként emelhetnék ki. Elvesztette az előző két rész báját, a történet egy nehezen követhető katyvasszá vált, a beszélgetős részek unalmasak, a játékos részek botrányosan szűk keretek közé szorítják a játékost, a technikai megvalósítás pocsék… Minden, amiről az első „könyv” után remélhettük, hogy javulni fog a későbbiekben, csak még rosszabb lett. Tanulhatott volna kitől a Red Thread Games. A Telltale már sokadik játékát adja ki a „nulla játék-száz százalék narratíva” elvre építve, és működik nekik. Egy Walking Dead, Wolf Among Us, Tales From The Borderlands sem a hatalmas szabadságról híres, ott is csak minimális kihatással vagyunk a történetre, de ezt mégis elegánsabban tálalják, frusztráló „nézzünk meg mindent, hogy aktiválhatóvá vált-e” feladványok nélkül. Vagy ott van a Life Is Strange, aminek az első része később jelent meg, mint a Chapters első része, aztán tavaly már a széria végére is értek, miközben a Chapters még épp csak a negyedik „könyvnél” járt. A Life Is Strange, ami alapjában véve egy sokkal nyugisabb időszakba helyezi a játékost, képes volt érdekesebb, pörgősebb lenni (pedig az sem az eszeveszett tempóról volt híres) mint az a Dreamfall Chapters, aminek az egyik része egy háború köszöbén álló világban játszódik, ahol az ellenállás ügynökét irányítjuk, a másik fele pedig egy technokrata világban, ahol az Orwelli elnyomás utolsó darabkáit igyekeznek helyükre illeszteni a konspirálók. Az elmúlt időszakban több játék is megmutatta, hogy viszonylag kevés interakcióval, csupán erős narratívára, és a játékos kezébe adott döntésekre alapozva is lehet lebilincselő játékot készíteni. Na ez nem sikerült a Red Thread Gamesnek a Dreamfall Chaptersszel. Akik nem ismerik legalább az előző játékot, azok bele se fogjanak, de akik ismerik, azok is jobban járnak, ha megkeresik a YouTubeon a game movie verzióját, mert játszani azt nem éri meg vele, és két-három órára vágva talán a történet is elviselhetőbb.

Nagyon nagy jóindulattal 5/10.