Ha ez valamiért kimaradt, nem baj, nem veszítettél semmit.

Kyle Gabler és Ron Carmel 2008-ban piacra dobott egy hídépítő - puzzle játékot, abban az évben, amikor az emberek Fable 2-vel, Fallout 3-mal és Crysissal játszottak. Ez a két srác Wi-fis kávézókban üldögélve lefejlesztette a World of Goo-t kb. 2 év alatt, egészen minimális pénzből, majd bezsebeltek vele három díjat.  Na, ha valami, akkor ez azért elég indie.

A díjakat megnyerték, a piacot viszont nem igazán. Az illegális másolatok ellen csak úgy ímmel-ámmal léptek fel, véleményük szerint aki akarja, úgy is feltör bármit, a DRM (digital rights management) viszont drága. Ki vesz meg egy indie játékot, ha ingyen is hozzájut?

Szomorú történet, főleg ha azt vesszük, hogy az egyszerű grafika ellenére mennyire letisztult (hogy úgy mondjam “dizájnos”), a hangulata mennyire egyedi és… hű, ennek van sztorija.

Elborult, nagyon sötét, mondhatni elkeserítő története van, amit nagyon könnyen le tudnék spoilerezni, de nem akarok. Na jó, de csak egy kicsit. A pici aranyos Goo-labdák élik nyugalmas életüket (=alszanak), egészen addig, amíg meg nem jelenik egy cső. Igen, egy vízvezeték cső. Nem, nincs benne Mario.

A Goo-k kiváncsiak lesznek és el szeretnének jutni a csőig, de mindig van előttük valami akadály, amit csak a csapatszellem segítségével tudnak áthidalni (szó szerint, egymásba kapaszkodva, néha a többieket feláldozva). A cső beszippantja őket, és trutyi lesz belőlük. Igazi életvidám történet. Tanulság? Biztos van.

A Goo-k nem túl okosak, de legalább kitartóak és érdeklődőek, azért történetük 4 fejezeten keresztül folytatódik, majd zárul le az epilógusban.
Kyle Gabler gyönyörű munkát végzett, a játék összhangulata több, mint amit egy puzzle játéktól elvárnék. A zenéje kellőképpen szomorú, vagy éppen nyomasztó, néhol pedig borzasztóan cinikus. Hogy lehet egy zene cinikus? Például úgy, hogy elhiteti veled hogy minden rendben van a történet lefolyásával, de valójában nincs. Legalább ilyen cinikus és aljas a játékos egyetlen segítsége, a kis jelzőtábla, ami/aki maga a narrátor. Ez egy külön posztot is megérdemelne egyébként.

A grafika túl aranyos, minden egyes esetleg feláldozott Goo-ért megszakad az ember szíve. Nincsenek zavaró elemek, minden a helyén van, harmonikus.
Az irányítás hibátlan. Eddig csak PC-n játszottam vele, de semmi panaszom nem lehet rá, más konzolokon viszont nem tudom elképzelni milyen lehet. De persze, a jó irányítás sem vesz el az idegroham-közeli élményből, amit a játék nyújt kb. minden fejezet második részétől.

És akkor most próbálom összeszedni hogy miért gyűlölöm a játékot, bár ez nem lesz egyszerű. Gyűlölöm például a tipikus hídépítős-idegölős húzásaiért. “De szép hidat építettél, és már csak tényleg egy elem kéne hozzá? Szomorú, kezd elölről.” Gyűlölöm a beleölt drága órákért, amit igazából élveztem, de mégiscsak egy indie játékkal elszórakozni azt az idő mennyiséget, pazarlásnak tűnhet. Biztos van még rossz része a játéknak, de sajnos nem rég vittem végig megint, még a hatása alatt állok. <3

Megcélzott közönség? Vannak benne poénok, amikhez kell egy is geek-intelligencia, valamint a játéknak egyetlen magyarosítás-szerűségét láttam eddig, de az elmondhatatlanul borzasztó volt. Ezeket az akadályokat áthidalva, szerintem bárki tudja élvezni a játékot. Egy darabig.

A játék annyira mély nyomokat hagyott a fanokban, hogy páran összegyűltek egy fórumban, hogy elkészítsék a folytatást, ami ingyenes lett volna. Ahogy elnézem, nem sokra jutottak szegények, 2011-es egyik utolsó bejegyzés híven tükrözi az állapotokat: