Irodai dolgozók. Portások. Szalagmunkások és egyéb repetitív, látszólag céltalan, fejlődés nélküli munkát végzők. Minden nap beléjük hasít, hogy amit csinálnak jól csinálják, felelősségteljesen, ne adj isten még szeretik is, ők maguk azonban könnyen pótolhatóak, a munkájuk nem kifejezetten különleges és mások meg sem becsülik amivel nap mint nap megszenvednek. Mindannyian elképzelték már, milyen lenne, ha hirtelen valami meglepő történne, kizökkenve a hétköznapokból, megváltoztatva mindent. Személy szerint szoktam álmodozni a papírok felgyújtásáról, vagy Arnold Schwarzeneggerről egy bmw-n becsapódva az ajtón. Ezek az apró kalandozások teszik elviselhetővé az amúgy szárnyaló elménk dobozba zárását, melyre a “MUNKAHELY” feliratot festették.

Stanley, ismertebb nevén 427-es Alkalmazott, szeret gombokat nyomogatni. Munkahelyén ezt a jó képességét hamar felismerik, azonnal a számára legmegfelelőbb részlegre helyezik, ahol egy szobában forgószéken ülve, egy monitor előtt kell egy darab gombot nyomogatnia parancsra rozsdás asztali lámpa és egy telefon társaságában. Stanley azonban egyik nap rádöbben, hogy aznap egyedül van az irodában, nem kap feladatot, ami teljesen kizökkenti a megszokott kerékvágásból, feláll a gépétől és körülnéz.

A játék itt kezdődik és ha akarjuk akár itt is lehet vége. Annyi, látszólag lényegtelen, meglepő, egymással összefüggést nem mutató eseménnyel találkozunk a sztoriban, szinte elhisszük hogy itt tényleg végtelen döntésünk lehet és minden lépésünk kihatással van a végkifejletre, és ez eléggé ijesztő.

Főhősünk nem kifejezetten egy különleges karakter, igazi irodai dolgozó, aki azt csinálja amit mondanak neki, jelen esetben egérrel és pár billentyűvel tudjuk irányítani az épületen belül. Aztán belefutunk pár olyan akadályba, aminek kapcsán elgondolkozunk, vajon a karakter aki ránk van bízva őrült? Eddig is az volt? Mi tettük azzá a döntéseinkkel? Mindenki más őrült és csak mi vagyunk helikopter?

Más alkalmazottak nyomait is látjuk a játékban. Igen, ez egy jól működő, teljes általános cég, számítógépekkel, kávéval, irodákkal, főnökkel. Aztán, lehet hogy van valami a háttérben. Lehet hogy megfigyelnek. Lehet hogy ez nem is egy egyszerű iroda.

Stanley valójában még sincs teljesen egyedül, pontosabban mi nem vagyunk egyedül Stanley-vel, hiszen itt van a Narrátor, aki gyönyörű brittséggel, külföldi fül számára szinte megnyugtató hangsúllyal meséli el ami történik, vagy amit ő úgy gondol, hogy történni fog. Néha kifejezetten fájdalmas csalódást okozni neki. Hallani hangjában a lemondást, és ezt mintha ki is használná. Szeret megjegyzéseket tenni, kioktatni, mint amikor az ember részegen úgy gondolja át tud mászni a kerítésen, majd másnap dagadó bokával megjegyzi magának milyen “ügyes” volt.

És ott a Stanley's Parable Adventure Line™, vagy a Line™ rövidebben, ami maga a történet fonala, mely kacskaringós, értelmetlen, furcsán viselkedik, és vagy követjük, vagy nem.

Nehéz megfogni ezt a játékot, megragadni a lényegét, mert inkább egy interaktív történet, mint hagyományos értelemben vett játék. Néha úgy éreztem hogy végre mindent értek, minden a helyére került, értem a mögöttes filozófiát, közben rájöttem, hogy nincs is mögöttes filozófia. Ebben a játékban semmi sem biztos, még a halál sem.

A grafikáján is látható, hogy a játék Valve motorral készült, és ezért ennyit is a grafikáról és a játszhatóságról, ez egy jól bevált, kipróbált rendszer, amit mindenki ismer. A hangulata egy szóval jellemezhető: nyomasztó. A zene, a fények, a cselekmény aminek részesei vagyunk, és maga a Narrátor is tesz rá egy lapáttal, például amikor egyszerűen lemond rólunk.
A játékban rengeteg minigame, easter egg található, amik azért megmosolyogtattak. Hasonlóságok és utalások például a Portalra vagy a Minecraftra meglepő szinezetet adnak a sztorinak.

Összességében egy rövid, de rengeteg eredeti ötletet tartalmazó játék ez. A sok lehetőség miatt sokszor végigjátszható, sokszor neki lehet ülni, ha az embert nem frusztrálja hogy nem mindig kap válaszokat a kérdéseire.