Fejedet lassan felemelve két férfit látsz, kiknek díszes ruházata magas rangra utal, de mindkettő idegen neked. Fájdalmaidon és gyengeséged ködén átküzdve magad felegyenesedsz, körülnézel, és szinte még érzed a levegőben terjengő erős mágia szagát.

Te vagy Locke, Aki Már Egyszer Élt. Megidéztek a túlvilágról, hogy megbízzanak egy feladattal, téged pedig köt a mágia ereje, így, ha tetszik, ha nem, segítened kell nekik. Márpedig valahogy ez az egész kezdettől fogva rettentően bűzlik…

Lord Tendrick, Akhuilon szigetének egyedüli uralkodója áll előtted, mellette pedig Sardoc, a tanácsadója, mellesleg réges-régen elfeledett, esetleg betiltott varázslatok híres tudósa, aki téged is képes volt hús-vér testbe visszarángatni az élők közé.
A szigeten furcsa lények szabadultak el, Misthaven városa falat húzott maga köré, de ez csak rövid ideig tartotta távol a fosztogató, gyilkos, nem evilági szörnyeket. Hirtelen egy csapatnyi kultista mágus jelent meg a semmiből, akik csupa jószándékból eltávolították a zavaró tényezőket a városból, mellesleg Lord Tendrick lányát, Andriat is magukkal vitték.
Te pedig, Sardoc varázsló jóvoltából újra élőként, de mágikus láncra kötve, vissza fogod hozni a lányt épségben.

A játék során szépen lassan fény derül pár részletre, találkozol emberekkel, akik tudnak fontos dolgokat, te magad pedig fejlődsz, pontosabban emlékezel, így szépen lassan felépül maga a történet. Erős harcos lehettél mielőtt a pokol tüzén égtél volna, mozdulataidból a híres Jong mester letűnt korok harcművészetét ismeri fel, érzéked a mágiához pedig átlagon felüli. Ezen képességeid segítségével végig fogod verekedni magad furcsa kék és lila goblin-szerű lényeken, pokolkutyákon és akkora pókokon, amekkora te magad vagy, hogy eljuss a kultisták bázisához.

A Revenant nem egy mai darab, 1999-ben adták ki, ami azért - tessék megkapaszkodni - TIZENhat éve történt. Azóta az akkori csúcsszuper win98SE és a winXP is kilehelte a lelkét, utóbbi operációs rendszeren vértizzadva még talán sikerült működésre bírni a CD-ről telepíthető játékot, az újabb konfiguráció azonban értetlenül bámul az őskövületre, én pedig rosszallóan és szomorúan borultam a billentyűzet fölé, végleg eltemetve annak a lehetőségét, hogy egyszer végre megtudom ki is volt Locke és haza tudja-e vinni a köpcös uralkodó lányát.

Most ősszel azonban, hála a GOG games csapatának, ismét itt virít a gépemen, és vidáman gyilkolom az idegesítő kis szörnyeket, hogy tanulhassak az öreg Jongtól új harci mozdulatokat, amivel még több szörnyet tudok majd aprítani és így tovább megfékezhetetlenül egészen a győzelemig.

1999-ben az Eidos Interactive (igen, ez az amit bekebelezett a Square Enix) kezei között született meg a Soul Reaver és a Revenant is, a kettő közül pedig nem Locke története kapta a nagyobb támogatást, így olyan gyerekbetegségekkel indították útjára, amik nosztalgikus szempontból kifejezetten bájosak, újrajátszva azonban több mint bosszantóak. Kiábrándítóak, felháborítóak, idegesítőek és még sorolhatnám. Ennek ellenére a grafika a még most is elfogadható, a sztori pedig  egészen hangulatos, pedig ma már túl sok újat nem mond egy átlagos játékos számára.

A játék irányítása mai szemmel kissé esetlen. Embere válogatja, hogy egér és billentyűzet, vagy csupán a klaviatúra segítségével kívánja felszabdalni az ellent. A nem elforgatható, izometrikus nézetnek köszönhetően mindig van valami az útban, amiben fel lehet akadni, vagy amitől nehézkes hozzáférni az egyes elemekhez. A harcban eleinte három mozdulattal kezdünk, melyeket fokozatosan tudunk fejleszteni (Jong nagymesternek hála), és egymásba is fűzhetjük őket, így küzdhetünk a kilencvenes évek arkád játékaira jellemző, ritmikus kombinációban ütögetett billentyűkkel. Bevallom, ez engem még mindig szórakoztat és lefoglal.

Amit kiemelnék még ezeken túl, az a zenéje. Három fickó dolgozott rajta, abból az egyik akkora geek, hogy a szobájában a brutálisan komoly zongora mellett két-három játékgép, köztük egy Tron flipper foglal helyet, valamint a SEGA-as Pocahontas és Oroszlánkirály játékok zenéjéért is felelt,  a másik amúgy fotózik és csak mellékesen ír pár zseniálisan elvont dallamot, a harmadik pedig a 90-es években nem túl felkapott, de legalább valamennyire ismert Clan of Xymox nevű Dark wave/goth zenekar tagja volt. Ők hárman olyan zenei környezetet adtak az amúgy színei és története miatt is mélyebb nyomot hagyó élmény mellé, ami véleményem szerint sikeresen kiemelte az átlagos játékok közül.