Guillermo del Toro terve az volt a Pacific Rimmel, hogy végre egy eredeti, nem sötét hangulatú, hanem egyszerűen szórakoztató filmet készítsen, valamint, hogy megismertesse a kaiju filmek műfaját a fiatalabb generációkkal, és azt kell mondjam betartotta amit ígért.

A történet szerint a közeli jövőben az idegen invázió nem az űrből, hanem a tenger mélyéről éri az emberiséget. Először csak egy hatalmas szörny jött át a portálon, és hatalmas pusztítást végzett, több napig tartott mire meg tudták ölni és addig több tízezren vesztek oda. Azonban hamarosan a világ más tájain is megjelentek újabb szörnyek, amiket később Kaiju-nak neveztek el, hamar nyilvánvalóvá vált hogy a hagyományos fegyverek nem  hatásosak, ezért a történelemben először, a sarokba szorult emberiség összefogott és megalkotta a Jaegereket. Ezek a hatalmas,  humanoid harcoló robotok, emberi „pilótákkal” végre fel tudták venni a harcot és sorra pusztították el a Kaijukat, bár a probléma forrását nem sikerült megszüntetni, de legalább harcolhatott az emberiség a fennmaradásért. Ahogy telt az idő a Kaiju-k majdhogynem megszokottá váltak, és ahogy az lenni szokott voltak akik pénzt  láttak bennük és elindult a szörnyeket ábrázoló figurák gyártása, TV műsorokban parodizálták őket, a Jaeger pilótákból pedig szupersztárok lettek. Aztán egy nap minden megváltozott.

Ami miatt igazán jó a Pacific Rim, hogy azt átlag irdatlan pénzeket felemésztő szuperprodukciókkal szemben, (bár jól behatárolható honnan merít) mégis egy önálló,  szerzői elképzelés. Tényleg, az idei nyár, folytatás és adaptáció tengerében hatalmas friss lélegzettként hat. Bár a forgatókönyv nem tökéletes, a cselekménynek van ritmusa sosem kelti azt az érzést, hogy túl hosszúak harcok, vagy már megint leült a film. A karakterek bár nem túlságosan mélyek, de tudjuk kik és honnan jönnek, mi történt velük és megértjük a motivációikat. Ráadásul itt aztán nincs biztonsági történetmesélés mint mondjuk a Star Trekben, vagy valamelyik szuperhősfilmben, hanem végre izgulhatunk, hogy megússzák a főhősök a csatákat. Valamint figyeltek az apróságokra is és a világ abszolút elő hatást kelt a különböző visszaemlékezésekkel és híradó részletekkel.

Nagyon tetszett az ahogy a Jaegereket kitalálták, és megvalósították. Nem kis munka lehetett a több mint egy tucat gép megalkotása, noha nem mind kap nagyobb szerepet a filmben, itt lehet még olvasni róluk. Akit bővebben érdekelnek a filmben csak pillanatokra feltűnő Jaegerek az mindenképp szerezze be a Pacific Rim: Tales From Year Zero című képregényt ami a film előzményeit meséli el (már beszerzés alatt áll, hamarosan arról is írok majd.) Illetve az is tetszett, hogy két ember kell az irányításukhoz, és a tudatuk is kapcsolódik, hogy tényleg egy „testként” irányíthassák ezeket a pusztító gépezeteket.  Ami külön érdekes, hogy a két pilóta, . Charlie Hunnam és Rinko Kikuchi karaktere az első „drift” ( így nevezik amikor az emlékeken keresztül kapcsolódik a két pilóta tudata) után sokkal közelebb kerülnek egymáshoz mintha régi barátok lennének pedig csak pár napja találkoztak először, szerencsére Del Toro jó ízléssel nem tolt az arcunkba egy alaptalan és erőltetett szerelmi szálat (persze ettől még az esetleges folytatásban lehet, de itt tényleg nem lett volna helye). El is hangzik, hogy ez egy nagyon erős kötelék, ezért általában testvérek vagy egyéb rokonok kerülnek párba. Tehát még egy picike, szerencsére nem túl harsány üzenet is belefért a filmbe, hiszen nemhogy a győzelmet nem lehet egyedül kivívni még a gépet se lehet irányítani összefogás nélkül.

A színészekről is csak pozitívat tudok elmondani. Charlie Hunnam telitalálat volt főszereplőnek, az egyik legtehetségesebb fiatal színész, aki a drámai szerepek után végre egy popcorn moziban is bizonyíthat, őszintén nem értem miért nem világsztár még az ember.  Japán partnere Rinko Kikuchi is jól hozza a karakterét, a közös jelenetekben pedig látszik, hogy megvan köztük az összhang. Itt van még Idris Elba akinek elképesztően tiszteletet parancsoló a jelenléte a vásznon, szintén tökéletes választás volt a parancsnok szerepére. Továbbá Ron Perlman is beugrik egy rövidke szerep erejéig.

Végül pedig ami a leginkább érdekes: a látvány és a csaták. Itt valami egészen elképesztőt nyújt a Pacific Rim és ezt azt hiszem egy darabig nem is múlják felül az biztos. A jaeger- kaiju csaták elképesztően látványosak, irgalmatlan pusztítást hagynak maguk után és baromi ötletesek. Szerencsére nincs kamera rángatás se, úgyhogy tökéletesen lehet követni lehet az akciókat. A Pacific Rim pillanatok alatt beszippant, és szinte kisgyereknek érzi magát az ember, ahogy Guillermo Del Toro megvalósult geek-álmát nézi a vásznon. Igazából az Avengers után a Pacific Rim is tökéletes példa, hogy igenis lehet jó popcorn mozikat készíteni, csak a Zack Snyder és Shane Black féle kóklerek helyett olyan tehetséges rendezőknek kell pénzt és szabad kezet adni mint Guillermo del Toro és Joss Whedon. Aki teheti tényleg nézze meg moziban, mert az első hétvége után nem szerepelt valami fényesen, és a nagy stúdiók így is épp eléggé rossz irányba tartanak, nem lenne jó ha egy ilyen eredeti ötlet megbukna, mondjuk a híre nagyon jó, tehát van még remény a sikerre, főleg ha ázsia is mozgosít.

Összességében annyira jó volt a Pacific Rim, hogy volt olyan néző, aki szipogva, a szemét törölgetve jött ki a teremből... Na jó, én voltam az. 8/10