Mortal Kombat vs DC Universe

Még általánosba jártam, mikor ment a Mortal Kombat 3 láz. Emlékszem haverommal biciklizés után mindig benyomtunk pár szendvicset, majd leültünk a Super Nintendo elé, és 7-ig abba sem hagytuk a játékot. És ez így ment az egész nyári szünetben. Azóta persze eltelt pár év, a technika majdhogynem a Star Trek szintjére fejlődött, én megkomolyodtam, de még mindig meglágyul a szívem, ha az MK-ra gondolok. Talán ezért is akkora öröm számomra, hogy megérkezett az új rész!

A sorozat a legendás Ed Boon és John Tobias páros fejéből pattant ki még a 90-es évek elején. A saga a történet szempontjából nyolc fő epizódból áll, a Mortal Kombat brand alatt pedig összesen tizenhét játék jelent meg. Ezek részét képezi az eredeti trilógia, az MK4, a Deadly Alliance, a Tournament Edition, a Deception, az Unchained, az Armageddon, illetve DC Universe, de készült három, a többihez kevésbé kapcsolódó rész is, név szerint a Mythologies: Sub Zero, a Special Forces, valamint a Shaolin Monks. Ez utóbbiak erősen feledhető alkotások, jelen cikkünk alanya, a DC Universe viszont hála a Mindenhatónak, a jól megszokott verekedős vonalat viszi tovább.


Az új rész duplán is érdekes, ez az első Mortal Kombat ugyanis, amelyik újgenerációs játékkonzolokra jelent meg, sőt, hogy a történet se legyen olyan egyhangú, a harcosokat összeeresztették a DC képregények hőseivel. Az ötlet persze nem újdonság, láttunk már Aliens vs Predator, Freddy vs Jason, sőt King Kong vs Godzilla összecsapást is, és ahogy ezekben a címekben, a Mortal Kombat vs DC Universe-ben is két olyan világ találkozik, melyeket amúgy egy lapon sem említenénk egymással. A készítők mégis kockáztattak, kinek örömére, kinek bánatára.


Én a pártfogó tábort erősítem, gyerekkorom édes emlékei miatt szívem csücske a Mortal, viszont a Smallville, a Tim Burton-féle 89-es Denevérember, és a Heath Ledger posztumusz esélyes Dark Knight alakítása miatt a DC is igen nagy kedvencem.


A két világ találkozásának történetét a The Punisher és a Ghost Rider játékok, valamint a Dead Space: Downfall sztorijának kiagyalója, Jimmy Palmiotti írta. A történet szerint a túlvilágiak legújabb invázióját Raiden serege sikerrel visszaveri, a végső összecsapásban pedig a villámok ura belöki Sao Kahnt a dimenzióalagútba, abban a reményben, hogy ily módon örökre megszabadulhat tőle. A Földön mindeközben Superman Darkseid ellen vívja harcát, és a kriptoni hős is a portálba dobás módszerét választja ellenfelének kivégzésére. A Boom Tube azonban nem pusztítja el őket, sőt a két gonosz egyesül, és megszületik a legújabb szuperszörnyeteg, Dark Kahn.


A Mortal Kombat és a DC Univerzum ezt követően felfedezi egymást, és egy lehetséges inváziótól tartva mindketten azonnal a másiknak esnek. Dark Kahn azonban amellett, hogy élvezettel nézi harcukat, olykor kiszállva saját testéből átveszi a hatalmat valamelyik karakter felett. Így történik meg az, hogy Superman nem legyőzhetetlen, Joker pedig bármelyik keménykötésű harcos ellen ki tud állni, sőt ennek köszönhetően vívnak egymással epikus csatákat az amúgy azonos oldalon álló szereplők is. Teljes a káosz tehát, a rendrakás megtisztelő feladatának súlya pedig természetesen a mi vállunkat nyomja.


A játék indítása után egy mérhetetlen csúnya menüben találjuk magunkat, ahol a One Player, a Two Player, a Multiplayer, az Extras, illetve az Options lehetőségek kínálkoznak fel előttünk. Ezek közül az Extras érdemel egy kis magyarázatot, ebben a karakterek leírásait, a kivégzéseket, illetve a készítők listáját találjuk. Nem valami nagy bónusz tartalom, talán még egy kicsit égő is, hogy ezeknek egy teljes menüt áldoztak.


Egyjátékos módban az Arcade, a Story Mode, a Kombo Challange, illetve a Practice játékmódok közül választhatunk. Az elsőben a régi MK-s időket idézve az ellenfelek egy oszlopba rendezett listáján verekedhetjük át magunkat, míg a második a történet mód, a harmadikban tanulhatjuk meg a különböző kombókat, a negyedikben pedig ehhez hasonlóan az ütéseket gyakorolhatjuk be.


A legérdekesebb értelemszerűen a Story Mode. Az MK és a DC oldal közti választásunk után megkezdődik a történet, megismerhetjük a pár bekezdéssel fentebb már említett portálos eseményeket, majd jönnek a csaták. Az egymást követő pofozkodásoknak átvezető jelenetek adnak értelmet, a végén pedig kiteljesedik a sztori – de azt ne is várjátok, hogy erről bármit elárulok. A bunyósorozat élvezetes és izgalmas, az egyedüli gond, hogy karrierek egyenként 2-3 óra alatt gond nélkül végigtolhatóak.


A történetet követve nem, Arcade módban viszont szabadon választhatunk magunknak karaktert. A felhozatal nagyon klassz lett, Mortal oldalon van Scorpion, Sub-Zero, Sonya, Shang Tsung, Kitana, Jax, Liu Kang, Raiden, Kano, Baraka és Shao Kahn, DC oldalon pedig Joker, Catwoman, The Flash, Superman, Batman, Wonder Woman, Deathstroke, Lex Luthor, Captain Marvel, Green Lantern, illetve Darkseid. Jópofa, hogy mindkét csoportba jó és rossz hősök egyaránt kerültek, bár ez se a kötetlen bunyó alatt, se a karrierben nem számít – gyakorlatilag mindenki gyilkol mindenkit.


A játékmenet a klasszikus sémát követi, egy-egy embert egymásnak eresztenek, és aki kétszer legyőzi a másikat, az jut tovább. Vannak különböző speciális képességek, kombókkal behozható mutatványok, de nem maradhattak el a régi jó kivégzések sem. Két verzió jelent meg a játékból, egy finom változat, kevés vérrel és tini-kompatibilis kivégzésekkel, illetve egy vágatlan, ami azért kistestvérénél jóval komolyabbra sikeredett.


A pályák a Dead or Alive-hoz hasonlóan több szintből állnak, ellenfelünket pedig egy erős dobás segítségével bármikor áthajíthatjuk a kettes, vagy hármas számú helyszínre. A két szint közti esés közben is lehet bunyózni, sőt adhatunk még egy utolsó nagy lendületet is ellenfelünknek, hogy biztos megérezze a földet érést. A játékmenet másik újdonsága, hogy immáron vannak közelharcok is, elég megragadni a másik grabancát, és máris kezdetét veheti a face-to-face adok-kapok. A vérfrissítés sora itt viszont véget is ért, a gameplay többi része megmaradt nagyjából az MK3 szintjén.


A grafikát az Unreal Engine 3.0 adja, az összhatás valahogy mégse kielégítő. A fejlesztők nem halmoztak el speciális effektekkel, pedig a képernyő túldíszítése az ilyen stílusú játékoknál elvárható lenne. A fények is elég érdekesek, a pálya elhanyagolt, látszólag élettelen, a karakterek viszont majdhogynem világítanak. Visszatérő példa erre, mikor a földön fekvő karakter színes és jól megvilágított, a padló viszont árnyékos, matt. Azért erre azt gondolom odafigyelhettek volna a tisztelt urak, legalább az előre scriptelt jeleneteknél.


A hangok korrektre sikeredtek, én kicsit hiányoltam a klasszikus MK főcímdalt, de legalább a régi bemondó rekedtes orgánuma megmaradt. A szereplők szinkronja viszont hagy némi kívánnivalót maga után, a beszéd sokszor erőltetett, és a száj mozgását se mindig sikerült ráilleszteni a szövegre.


Az irányítás terén egy hibát sem találtam, a karakterek jól mozognak, könnyű velük szót érteni, mindig azt csinálják, amire gondolunk, ráadásul fürgék és kecsesek is – már ha lehet ilyet mondani a vérszomjas MK harcosokra. A kombók könnyen behozhatóak, de az is nagyszerűen érezheti magát, aki a random gombnyomogatásra esküszik – én például sűrűn ilyen vagyok a bunyós címeknél.


A két egymásnak eső világban bárki rátalálhat kedvencére, az irányítás könnyű, a meccsek élvezetesek, és olyan szupersztárokkal találkozhatunk, mint Superman, Batman, vagy éppen Joker. Ha a grafikára jobban odafigyeltek volna, és a játékmenetet is feldobták volna még pár dologgal, akkor a Mortal Kombat vs DC Universe bizton számított volna minden elismerésemre.