Resident Evil 5 Demó teszt

Elviselhetetlen, szorongó várakozással teli, csigalassúsággal múló napok előzték meg a december 5-ét, ami idén piros betűs napként szerepelt minden gémer naptárjában. Ez volt az a nap ugyanis, amikor a japán XBox Live-ra felrakták a Biohazard - vagyis Resident Evil - ötödik részének a demóját. Szorgos hangyabolyként mozdult meg az egész világ annak érdekében, hogy lakjon bárhol az ember, elérhető legyen számára eme várva várt gammának a próbaváltozata. Hát itt van, és mi jól le is teszteltük nektek.

Érdekesnek tartom, hogy így a 21. század elején, amikor a technológia hihetetlen sebességgel fejlődik, eljutottunk oda, hogy legyen bármilyen magas felbontású egy bemutató vagy egy videó, vannak olyan játékok amiknek a grafikáját még ezek sem tudják visszaadni. Mondanom sem kell, hogy a Resident Evil 5 is ebbe a kategóriába tartozik. Pedig a videókból ara lehetett következtetni, hogy a gammának valami elképesztően durva lesz a grafikája. Aki ezt gondolta, annak örömmel üzenem, hogy a végeredmény még ennél is sokkal szebb. Olyan részletességgel és aprólékosan ki van dolgozva benne minden egyes textúra, hogy a végeredmény már-már a valósággal vetekszik. A készítők többek között ezzel is elérték a kívánt hatást, ami a rettegés egy egészen új bugyrába vezet be minket. Arról nem is beszélve, hogy a kipróbálható két pályán, folyamatosan sugárzó napsütésben hentelhetjük az ellent, ami ugyancsak teljesen új élményt fog nyújtani minden kedves borzongani vágyó játékosnak.


A főszereplő Chris Redfield, az első részből megismert S.T.A.R.S. (Special Tactics and Rescue Squad) különleges osztag egyik túlélője, aki talán a legkérdésesebb karakter a sorozatban. Ez főleg annak köszönhető, hogy csak az első, illetve a negyedik (ez a Code Veronica, ami igazából egy független rész volt Dreamcasten) részekben szerepelt és sosem lehetett tudni, hogy hol van és mit csinál éppen. Az ötödik részben az egyik ilyen misztikus kalandjának lehetünk a részesei, de természetesen mit sem érne a sorozat legújabb része, ha nem lenne legalább egy segítőtársunk kalandozásaink során. Ellentétben a jól megszokott, két vonalon futó – majd később összefonódó – történetvezetéssel, a készítők gondoltak egy merészet és a manapság oly közkedvelt co-op mellett voksoltak. Segítőtársunk Sheva lesz, egy sokkolóan gyönyörű és igazán belevaló kiscsaj, akinek személyében remélhetőleg Chris végre megtalálja élete szerelmét. Bár ebben a sorozatban sosem lehet tudni, hogy mi fog történni, de én személy szerint drukkolok nekik.


A co-op lehetőségek remekül ki vannak dolgozva, adott lesz nekünk egy gomb amivel mindig segítséget tudunk kérni társunktól, illetve mi is ezzel a gombbal tudjuk őt kihúzni a csávából. Természetesen bármikor lehetőségünk lesz fegyvert, és felszerelést cserélni vele, illetve mi fogunk a segítségére sietni - illetve fordítva - ha éppen valaki lekerült a földre. A bal bumper megnyomásával tudjuk elővenni igencsak félelmetesnek tűnő machetánkat, aminek az lenne a célja, hogy közelharcban kihúzzon minket a csávából. De tekintettel arra, hogy nem tudunk vele támadásokat összekötni - avagy combózni - és még akkor sem tudunk halálos sebet okozni vele, hogyha fejre célzunk, használhatósága majdnem megegyezik a nullával. Ez persze csak az első benyomásom róla, lehet, hogy a teljes változatban ez másképp lesz.


Ha már belementem az első negatívumba, akkor jöjjön szépen sorban az összes. Számomra a legfrusztrálóbb dolog maga az irányítás volt. Sajnos Chrisnek még mindig nem sikerült megtanulnia mozgás közben célozni, ami azt jelenti, hogy csak egy helyben állva tudunk a fegyverünkkel lőni. Ez nem is lenne annyira baj, csak éppenséggel ellenfeleink száma olyan magas, hogy pillanatok alatt azon vesszük észre magunkat, hogy egy 10 négyzetméteres szobában egyszerre 30-an vagyunk és persze mindenki csapkod és ütlegel minket ahol ér. Ilyenkor fegyvert használni, pontos lövéseket leadni, szinte lehetetlen.


Az még rendben van, hogy mindenki kedvenc horror sorozatából egy hentelő arcade játékot csináltak, de az már mindennek a teteje, hogy ehhez megtartották, még az első részből ismert tárgyhasználati menürendszert. Itt arra gondolok, hogy ha mondjuk használni akarok egy gyógynövényt, akkor meg kell nyomnom az „Y"-t, utána ki kell választanom a kívánt tárgyat, ezek után még rá kell mennem a használni menüpontra, és csak ezután történik meg a kívánt hatás. Mondanom sem kell, hogy ennyi idő alatt nagyjából hárman vágják belénk a baltájukat, és minimum egy főszörny tarkón csap a kalapácsával. Tehát röviden csak annyi tudok erről mondani, hogy ha a készítőknek az volt a célja, hogy a játékos pánikrohammal vegyült fulladásos asztmás rohamot kapjon, akkor a siker garantált lesz.


Az elképesztően frusztráló irányítást leszámítva, minden szempontból egy mesterműnek ígérkezik a játék. Én csak abban reménykedek, hogy ezalatt a közel negyed év alatt ki fogják javítani ezeket a hibákat és nem az irányítás ellehetetlenítésével igyekeznek fokozni bennünk a feszültséget, mert akkor sajnos hiába a gyönyörű grafika és a remek co-op mozdulatok, a Resident Evil legújabb része bukásra lesz ítélve…