BattleForge

Az Electronic Arts mostanában rendesen rákattant az úgynevezett “micropayment” játékokra, mely azt jelenti, hogy a felhasználóknak különböző játékbeli dolgokért valódi pénzt kell fizetniük. Ráadásul úgy néz ki a helyzet, hogy valami furcsa módon az összes ilyen anyag (oké, eddig egy volt, a Battlefield: Heroes) tesztelése rám hárul. Ebben az esetben viszont szerencsére nem bántam meg, hogy belevágtam a Battleforge felfedezésébe.

Az EA úgy tűnik valamelyest innovatív kedvében leledzik mostanában, a Battleforge ugyanis igyekszik elegyíteni a valós idejű stratégiák legjobb elemeit a gyűjtögetős kártyajátékok minden előnyével (és hátrányával), ezzel valami merőben újat, eddig ismeretlent mutatva a játékiparnak. Érdekes módon a külföldi sajtó a hír hallatán hevenyen hüledezett (hoppá, alliteráció), pedig szerintem még első hallásra sem tűnik életképtelennek a dolog, a kipróbálás után viszont bátran állíthatom, hogy abszolút nem az! Ugye mindenki próbált már valamilyen valós, vagy internetes gyűjtögetős kártyajátékot? Vagy, ha nem, legalább vannak olyan barátai, akik egy időben éjjel-nappal egyedül a HKK-ról, Magic-ről, vagy éppen a Magus kártyákról tudtak dumálni? Ha a válasz legalább az egyik opcióra az "igen", akkor valószínűleg tisztában vagytok vele, mennyire addiktív műfajjal is állunk szemben.


A Battleforge játékmenetét tekintve alapvetően egy RTS, melyben az egységeinket nem gyártjuk, vagy megvesszük, hanem különböző kártyák lehelyezésével előhívjuk őket. Természetesen minden játékos rendelkezik egy paklival, melyet az adott menetben használhat, és a meccsek között szabadon változtathat annak összeállításán (a játék egyébként néhány előre összerakott paklit a rendelkezésünkre bocsát). A lapok négy különböző kategóriára vannak felosztva: tűz, fagy, természeti, illetve árny, melyeknek azért van jelentősége, mert a Battleforge erőforrás rendszerének egy része ezen alapszik. A pályákon ugyanis különböző monumentumokat foglalhatunk el, melyekből különböző színű, a kártyák típusának megfelelő orbokat nyerhetünk ki. Egy adott színnel lehetőségünk van lehívni egy adott típusú kártyát. Ez azonban nem minden, mert a készítők bedobtak egy másik erőforrást is, melyeket erőkutak lerombolásával gyarapíthatunk, s úgy szintén szükség van rájuk egy-egy lap megjátszásához. Ennek megfelelően persze minden pálya és csatatér legfontosabb célja, hogy ezeket a mágikus energiákat adó épületeket előbb tegyük magunkévá, mint az ellenfél. Amennyiben rendelkezünk a megfelelő mennyiségű és minőségű erőforráskészlettel, úgy máris ledobhatjuk a csatatérre a legváltozatosabb lényeket, mágiákat, illetve épületeket. Mint minden hasonló jellegű kártyajátéknál, itt is nagyon nagy szerepet kap a stratégia és a gyors reakció, hiszen a megfelelő egységek használata, illetve az ellenség lapjaira történő gyors reagálás nyeri meg a mérkőzéseket.


Érdekes, hogy a kártyákat bárhol lehívhatjuk, ahol csak jelen vagyunk a pályán, akár a saját bázisunkban, akár a frontvonalon, vagy éppen az ellenség telephelyén. Ez így ebben a formában persze nem lenne teljesen korrekt, ezért ha a kihelyezett egységeinknél, csata közben idézzük meg szörnyelláinkat, akkor némi büntetéssel indulnak (kevesebb életerő, használható képesség), míg ha a bázisunkon, akkor teljes erővel kezdenek. Ez egy újabb taktikai lépés, melynek kihasználása gondolkodást, és alapos megfontolást igényel. A kártyapaklikat egyébként több száz különböző, eléggé fantáziadús lapból válogathatjuk össze, ám egyszerre maximum 20 darabbal operálhatunk, s azon is érdemes elgondolkozni, hogy ezeket melyik mágiaosztályból rakjuk össze. A tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy szemben a gyűjtögetős kártyajátékok általános alapelvével, miszerint érdemesebb minél többféle típusú lapot használni, nos, az itt nem működik. Az orb-rendszer miatt érdemes egy, vagy két osztályt kiválasztani, s aköré felépíteni a gyilkos válogatást, mely valamilyen szinten odavág az anyag változatosságának.


Ugyan azt írtam, hogy rengeteg féle kártya közül válogathatunk, ez azonban így ebben a formában nem teljesen igaz, a helyes megfogalmazás ugyanis az lenne, hogy nagyon sok kártya van, ha fizetünk érte. Az alap pakkok mellé a játék kezdetekor kapunk 3000 BattleForge pontot, melyből vásárolhatunk akár a játék raktárából, akár másik játékosoktól különböző lapokat. Utóbbi természetesen egy nagyjából célzott dolog, tehát azt kapjuk, amit várunk, míg előbb a valós életben játszott gyűjtögetős cuccoknál megszokott booster csomagok formájában jön. Ez azt jelenti, hogy 250 pontért vásárolhatunk egy nyolc véletlenszerű kártyát tartalmazó csomagot, vagy 1250 pontért egy könyvet, mely hat boostert foglal magában. Minden booster pakk tartalmaz egy ritka, vagy nagyon ritka lapot, melyet általában elég jó áron el tudunk passzolni más játékosoknak, de persze meg is tarthatjuk őket. A kereskedés a játékon belül elhelyezett aukciós házon keresztül zajlik, mely sajnos jelenlegi formájában borzalmasan sikerült, átláthatatlan, kezelhetetlen szörnyeteg, s csak remélni lehet, hogy egy jövőbeni patch javít majd rajta valamit, vagy inkább kicseréli az egészet. Amennyiben felhasználtuk az alap 3000 pontot, de továbbra is szeretnénk kártyákat vásárolgatni, úgy kezdhetjük készíteni a bankkártyánkat, ugyanis minden további 500 pont 6,62 dolcsiba, míg a 2250 pontos opció 26,56 zöldhasúba kerül jelenleg. Ugyan valameddig el lehet lenni az alap lapokkal is, mondanom sem kell, hogy igazán azok a paklik válnak erőssé, amelyekhez vételezgettünk némi extrát. Addig is az egyetlen fejlődési lehetőségünk a meglévő zsugák tápolása, melyre viszont folyamatosan lehetőségünk adódik.


Mindez így leírva lehet, hogy bonyolultnak, vagy átláthatatlannak hangzik, de higyjétek el, a fejlesztők egy nagyon szép, letisztult és könnyen kezelhető interfészt, és irányítási rendszert hoztak össze a Battleforge alá, mellyel öt perc játék után mindenki megbarátkozik majd. A stratégiák közül legutoljára talán a Warcraft 3 rendelkezett ilyen ízléses és igényes kezelőfelülettel, ami mindenképp dicséret az EA irányába. Ha már a Blizzard klasszikusához kezdtem hasonlítgatni a cuccot, akkor talán kicsit még folytatom, említésre méltó ugyanis, hogy a Battleforge három méter távolságból kísértetiesen hasonlít az előbb említett produktumra. Persze némi játék után azért rájövünk, hogy nagyon is máshogy néznek ám ki, de a rajzfilmes fantasy stílus, a nagyon jól elkülöníthető, színes egységek, és úgy egyáltalán a látvány kiváló összhangja ugyanúgy adott itt is, ami egy nagyon jó dolog. A három emelet magas titánoktól kezdve a pici kis monsztákig mindenféle lény előfordulhat a harctéren, s mindegyik valami hihetetlenül jól kidolgozott, kifejező modellel rendelkezik. Ráadásul a kártyák lehívása után elcsattanó effektusok, varázslatok és egyéb rosszaságok valami félelmetesen ütősen néznek ki.Ugyancsak szuperlatívuszokban tudok beszélni a hangokról és a zenéről is, melyek egytől egyig a helyükön vannak, és kiváló atmoszférát teremtenek a Battleforge-nak.


Talán észrevehettétek, hogy eddig főként dicsértem az anyagot, ami annak köszönhető, hogy a játék megtalálta a megfelelő egyensúlyt a stratégia és a gyűjtögetős kártyajátékok határán, s egy rendkívül izgalmas, szórakoztató és addiktív elegyet képvisel a piacon. Sajnos ennyi jót már nem tudok elmondani az egyjátékos kampányról, illetve annak történetéről, mert az gyakorlatilag nincs. Mármint kampány van, meg valami sztori is akad állítólag, de utóbbiról főleg (értsd: 99%-ban) egy beépített könyvből tudhatunk meg többet, amit olyan szinten fárasztó olvasni, és olyan szinten nem fog érdekelni senkit, hogy akár ki is hagyhatták volna. Ráadásul olyan buta szegény könyv, hogy nem képes megjegyezni, hol is tartottunk az olvasásban, így a játék legközelebbi indításakor át kell lapoznunk egymillió oldalt, hogy visszajussunk oda, ahol abbahagytuk. Szerencsére nem kell végigszenvednünk az single kampányt, a Battleforge ugyanis rendelkezik egy kiváló skirmish, és egy mégkiválóbb multiplayer üzemóddal!


A többjátékos lehetőségeket alapvetően két részre oszthatjuk: van egy zseniális cooperative mód, és egy hihetetlenül frankó PvP. Előbbi úgy működik, hogy a világtérképen kiválaszthatjuk a számunkra elérhető küldetéseket, illetve láthatjuk, mennyi nyitott party rendelkezik még szabad hellyel, ahová becsatlakozhatunk. A legmókásabb dolog viszont a 12 játékost összefogó coop, ahol nem egyszerre vagyunk jelen egy pályán (az kicsit sok lenne), hanem a rendszer szétosztja a játékosokat három darab négyes csoportra, akik külön pályán, külön missziókat visznek véghez, s mindegyik hatással van a másik brigádra. A legjobb, hogy menet közben sosem tudjuk, hogy a  többi csapat hogy áll, így valamilyen szinten mindig meglepetést okoz ha nyertek, vagy kikaptak, esetleg valahogy segítettek nekünk.


Persze a kompetitív stratégia és kártyajáték kombó lényege mi más lehetne, mint a játékos-játékos elleni mérközések megvívása. A Battleforge rendszere a győzelmek alapján rangsorolja a vállalkozó kedvű kihívókat, így valószínűleg nem fordulhat elő, hogy alacsony szinten összeakadunk egy vérprofival, hogy aztán örökre elvegye kedvünket a további próbálkozásoktól. Érdekes egyébként, hogy sokszor sikerült megvernem nálam sokkal jobb paklival rendelkező ellenfeleket is, ami mutatja, hogy a skill általában még mindig fontosabb (bújtatott önistenítés), és nagyobb szerepet játszik, mint az, hogy ki mennyit költött booster pakkok vásárolgatására.


Összességében tehát a Battleforge egy remekült felépített, összetett és élvezetes kis alkotás, melyre hihetetlen módon rá lehet kattanni. Persze a fejlesztők célja nyilvánvalóan egyfajta addikció kialakítása volt, ahogy azt már megszoktuk a valós életben kipróbált kártyajátékok után., így érdemes odafigyelni, mert egy gyenge pillanatunkban azon vesszük észre magunkat, hogy virtuális kártyacsomagokra költöttük el a kajapénzünk. Ezzel együtt a Battleforge egy szórakoztató, egyedi anyag, mely ugyan közel sem tökéletes, azért a téma iránt érdeklődőknek mindenképpen megér egy próbát. Talán egy esetleges második résszel sikerül kipótolni a hiányosságokat, s egy új klasszikussal leszünk gazdagabbak?