X-Men Origins: Wolverine

Az adamantium pengék véres szántást hagynak maguk után ellenfeleink bőrébe vágva, Rozsomák dühös és akaratát néhol mázsás sziklatömbök hajigálásával nyomatékosítja. Az X-Men: Kezdetek végigjárja kedvenc mutánsaink múltbéli tevékenységét, s ezúttal a mogorva Rozsomákon van a hangsúly.

Mivel a film több ponton is kompromisszumokat köt a brutalitás területén, a belőle készült játékadaptációban a Raven megmutatja mi is hiányzott igazán a vászonról. Képregényből film, filmből akciójáték – a lehető leghálátlanabb téma, íme a kirívó ellenpélda, hogy hogyan is kell ezt fogyaszthatóan tálalni.


Az X-Men univerzumra én személy szerint meglehetősen közömbös figyelemmel tekintettem, a filmek egyszer nézősek, ám ha olyan karakter áll mögötte, mint Rozsomák (esetleg Farkas, de aki így hívja, az jó nálam egy maflásra), akkor bőven adok neki egy esélyt, elvégre a hirtelen haragjával és agresszív problémamegoldó képességével a legpotensebb karakter mind közül. A Wolverine mozival nem laktam jól, kissé üresnek és félresikerültnek éreztem – szerencsére a vele párban járó digitális kivetülés a vágatlan verzió, Rozsomák világképe itt teljesedik ki, tombolása megállíthatatlan, változatos terepeken, profi harcrendszerrel, már-már tökéletes irányítással. Nem tíz éves, hamburger mellé is kedvenc képregényhőséért könyörgő lurkóknak. A Raven Software-nek több Marvel-hősös tapasztalata van már témában, a lehető legjobb kezekben volt tehát a project, s az elmúlt években a mozifilmmel egyidőben megjelenő játékok fércességére fittyet hányva üdítő volt látni egy csiszolt gyémántot.


A különböző idősíkokon átívelő ide-oda ugráló történet követi a filmben is látottakat, néhol csak említés szintjén, néhol hangsúlyosabban, mint például a laborból szökés már egy komplett pályát is kapott. Öt fejezetet kapunk az arcunkba, s egyenként nagyjából másfél-két órás játékidőt ígérve, hogy képben legyünk arról, honnan indult a mi kis Rozsomákunk és mivé vált. A változatosságra nem lehet panasz, ám ezek összerakottságával már annál inkább. Míg a külső helyszínek, mint a sűrűn látogatott afrikai pályák, valamint az örökzöld növényzettel és az örök hó birodalmával operáló fagyos tundra egyöntetűen megkapó teret adtak szadizmusunknak, addig a belső, raktáras, bázisos ténykedések némileg egyhangúak, bár szerencsére utóbbiakat nem erőltették annyira. Bár a sztori továbbra sem kiemelkedő, a huszárosan egy irányba tartó jellemfejlődés igen is illik hősünkre: egyre jobban nő benne az agresszió, elborultságának pedig újabb és újabb kunsztokat felvonultató kaszabolással adózik.


Multiplatform fejlesztéshez méltóan a készítők nem érezték szükségességét a menüben teljesen testre szabható beállításoknak, csupán felbontást változtathatunk, ám a stílushoz leginkább egy gamepad dukálna, nos a program kompatibilitási listáján jópár közkedvelt terelgető eszköz nem szerepel. Szerencsére a billentyűzet-egér párossal is kiválóan kézben tartható az irányítás, elsőre féltem, hogy a kombó-centrikus harcrendszer átültetése miként is valósul meg, ám a korábbi, silány próbálkozásokkal szemben itt is sikerült egy korrekt kiosztással előrukkolni. Barátságosan kézre áll a kétféle támadástípus, egy kisebb, ámde gyorsabb és egy erősebb, de lassabb vágás, s ezek megfelelő, halmozott kombinációja már elég a sikerhez. Ezenfelül különféle tereptárgyakat, mint pl. sziklákat dobálhatunk, vagy magukat az ellenfeleket is, olykor a pályákon elszórva található szöges falakba, vagy betonkeverőbe –látványos és véres végkifejlettel ajándékozva meg őket és magunkat. A Madworld szelleme visszaköszön. Háromféle speciális támadásban teljesedik ki repertoár, melyeket az ellenfelek leölése után folyamatosan növekvő Rage-skála telitettsége után hívhatunk elő, egyfajta Berserk módban. A leölt rosszarcúak után még tapasztalati pontokat is szívhatunk magunkba, szintlépéskor pedig skillpontokat oszthatunk ki. Némi szerepjátékos vonal befigyel, ugyanis ezen skillpontokat Rozsomák életerejének kitolására, pengéink sebzésének növelésére és a speciális támadások hosszának és durvaságának mértékének növelésére költhetjük.

Időnként teljesen nyilvánvaló helyeken, netán eldugottabb sarkokon ún. mutagénekbe botlunk, s ezeket a Stalkerben látott artifactokhoz hasonló módon kamatoztathatjuk a későbbiekben. Egyszerre három lehet nálunk, s olyan bónuszokat nyújtanak, mint pl. az ellenfelek után járó több tapasztalati pont, gyorsabban töltődő Rage és gyógyulás, vagy szimplán nagyobb sebzés. Ezek ésszerű felhasználásával kialakíthatjuk teljesen egyedi stílusunkat, ám kivétel nélkül mindig csak jót tesznek nekünk a mutagének, megbolondíthatták volna némi hátrányos tulajdonsággal, mert annak figyelembevételével már delejes taktika is felállítható lenne. A játék magva, a harc kellően sokrétű, élvezetes és fröcsög a vér, ahogy kell. Mindig azt a mozdulatot erőltessük, amelyik jólesik: ugrás, előrelendülés, gurulás, védekezés, ellentámadás, megragadás, ellenfél-típusonként előcsalható kivégzések. Mind-mind élvezetes móka, ezek kombinálásával, jó ütemben való támadással gond nélkül ledarálható minden szembejövő. A főellenségekkel való hadakozás, ha katarzisszerű élményt nem is nyújt, sőt egy-két kivételtől eltekintve, amikor is csak a gyenge pontok keresgélésével és a speciális támadások megfelelő időben történő aktiválásával abszolválhatóak, inkább a szükséges rossz, egy közepes szisztéma szerint épülnek fel. Néhol túlzásba is esnek nehézség terén, pláne amikor három-négy marconával akadunk össze.


A játékmenet ezen felül teljesen nyilvánvaló módon építkezik a stílus nagyágyúiból, mégse éreztem elcsépeltnek és pofátlannak az ötletek átemelését. A játékidő tetemes részét kitöltő harcon felül Prince of Persia-szerű ügyességi részeken is át kell esnünk, ám az ugrabugrálás sosem válik igazán nehézzé. Ezen kívül néha egy-egy tereptárgyat kell megfelelő helyre tolnunk a továbbjutáshoz, a falon mászás és függeszkedés adja magát, s mivel a pályafelépítés lineáris, nem sokáig fogjuk keresgélni a helyes útvonalat és a hozzá tartozó módszert. Aki interaktív átvezetőket szeretne, amikor is megfelelő ütemben kell az adott gombokat leütni, az most rosszul jár. Néha persze egy-egy billentyűt kell megállás nélkül püfölnünk, amikor izmainkat kell megfeszítenünk valami kinyitása és eltekerése céljából. Jó pont, hogy nincsenek túlzottan monoton részek, jó ütemben épülnek fel a játékmeneti összetevők, dinamikus, megállás nélküli akció-bomba.


Az Unreal Engine 3.0 megfelelő kezekbe került a Ravennél, nincsenek puritánság határait súroló sarkalatos pontok, egyedül a külső és a belső helyszíneken éreztem nyilvánvalóan eltérő minőségbeli kontrasztot, mindenesetre a grafika, csillogó, színes-szagos és megfelelő sebességgel fut. A robbanások és árnyékok ütnek, a karakterek poligonszámának mennyisége és animációjuk folyamatossága nyilvánvaló. Hugh Jackman profi hangjátéka tekintély varázsol Rozsomáknak, viszont a zenék elbújnak az akciók háttérében, s ezt most nem dicséretből mondom. Az intelligencia nem jön át egy hack'n slashben, támad mindenki ész nélkül, viszont nem rohangálnak cél nélkül. Egy megveszekedett multiplayer móduszt nem találunk a lemezen, de talán ez nem is akkora nagy baj. Az újrajátszásra való hajlandóság gamerfüggő, achivemenet vadászoknak célszerű a könnyen elővarázsolható gamerscore-oknak jót tevő második végigjátszás, de már újat nem tud mutatni a játék.


Néhány kihagyott ziccer miatt nem örömködöm túlzottan, már-már elvárható lenne, hogy ne ütközzünk láthatatlan falba, vagy ne botlanánk frusztrálóan nehéz szakaszba, de sorolhatnám még az apróbb technikai bakikat, amik nélkül az X-Men Origins: Wolverine több és jobb lenne, de panaszkodásnak ezennel helye nincs, mivel a változatos játékmenetnek és harcnak hála ezen filmes felmenőkkel bíró játék még így is magasan kiemelkedik az Ironman-féle csúfondárok tengeréből. Kézreálló karom-hadakozás, vérgőzös ellenfél-oszlatás, pöpec kunsztok, ez lesz a jó irány.