Kicsiny indiánfalu fekszik egy hatalmas, morajló vízesés lábainál. A színes sátrak ölelte főtéren pezseg az élet, az asszonyok a tiszta ruháról gondoskodnak, a férfiak pedig éppen a vadászélményeiket osztják meg egymással. Egy bölcs öreg kuporog a tűz mellé. „Gyerekek, elmesélek egy történetet. Ez a mese rólam szól, és azokról a hatalmas kalandokról, amik kiskoromban estek meg velem, hosszú évtizedekkel ezelőtt.”
Az öreg Brave mondái mindig nagy hatással vannak a kicsikre, neki pedig van is mit mesélnie, gyerekkorában ugyanis megmentve népét a biztos pusztulástól, egymaga győzte le a nagy Wendigót. Utána sokáig béke honolt a vidéken, a falu felett most azonban ismét sötét felhők kezdenek gyülekezni, megjósolva a gonosz visszatérését. Vajon Courage, az ifjú indiánfiú tud elég erőt meríteni a törzsfőnök meséiből, hogy ő is szembeszállhasson Wendigóval? Csak rajtad múlik!
A Warriors Tale-ben a gyerekeknek hatalmas bogarakkal, vérszomjas farkasokkal, gyilkos medvékkel, gigászi sziklaemberekkel, élőhalott csontvázakkal, és mindenféle túlvilági szellemekkel kell harcolniuk, hogy eljutva a legfőbb gonoszhoz, megnyugvást hozzanak a világba. A játék a stílusát tekintve egy fiatalabb korosztálynak szóló ügyességi akció, melyben a PS2-es Brave: The Search for Spirit Dancer eseményeit élhetjük át újra, kiegészítve új kalandokkal.
Hősünket külső nézetből irányítva a feladat rendkívül egyszerű. Egy ösvényen haladva szét kell csapni minden utunkba kerülő lényt, hogy aztán a miniboss-szokat is legyőzve bezsebeljük a kalandért járó tollat, ily módon ékesítve kicsiny fejdíszünket. Eközben természetesen a sztori halad előre, az ugri-bugri harcolós részeknek pedig az átvezetők adnak értelmet.
Komoly kihívást nem nyújt a játék, lévén az elsősorban az életkorukban egyjegyű számot viselőknek készült, még az E10+ besorolást is csak a mild cartoon violence miatt kapta meg az ESRB-től. Nincs benne sok komolyság, még Wendigo se félelmetes, bár érhető módon nem akartak megijeszteni vele senkit.
A játékmenet során a hagyományos platformer akciók mellett találkozhatunk állatos küldetésekkel is. Olykor felvehetjük egy mókus, egy borz, vagy egy édes kis nyuszika alakját, hogy kihasználva annak speciális tulajdonságait, segítsük hősünk előrejutását. Ez rendkívül jó móka, én azok közé a kis hippi gyerekek közé tartoztam mindig is, akik felállva tapsoltak, ha megláttak valami cuki kis szőrös állatkát. De nem csak az ilyen feladatok visznek üdeséget a kalandokba, máskor kenuzni kell, vagy madárháton lovagolni, ám még ezek sem változtatnak azon, hogy a több órás végigjátszás unalmas, és emellett rendkívül repetitív is.
A grafika rettenetes. A szereplők olyanok, mintha egy első éves levelezős designer tervezte volna őket kötelező házi feladatként, vasárnap este, teljesen másnaposan. Egy gömbre rárajzolt két szemet, egy szájat és némi tüskés sérót, aztán mint aki jól végezte a dolgát, már nyomta is a küldés gombot. A környezet se sokkal jobban kidolgozott. Még a játékterünket legtöbbször alkotó vékony ösvények el is mennek, mert azokat némi sziklán, virágon, és bokron kívül sok mindennel nem lehet feldobni, de ha kiérünk egy kilátóra, akkor se fog meg az érintetlen natív-amerikai természet panorámája. Persze ez rajzfilmes játék, meg kicsiknek készült, meg úgysem azért játszik vele valaki, hogy a grafikáról áradozhasson utána, de azért nem kéne visszamenni a 90-es évekbe!
A kis indiánokkal való mászkálás mondjuk szerintem klassz dolog, mindez pedig akkor lehet igazán nagy élmény, ha a gyereket tényleg érdekli ez a világ, és nem csak apuci erőlteti rá a saját Winnetou olvasmányai utáni nosztalgiás lázában. A szórakozást azért beárnyékolja néhány apró idegesítő malőr, például a falba folyton beakadó, megfordulni nem akaró kamera, vagy a szerencsétlen látószög miatti perspektivikus látás hiánya. Sajnos kivétel nélkül mindig az előttünk lévő földet látjuk játék közben, nem lehet rendesen szétnézni, ami eszméletlen zavaró dolog tud lenni. Nagyjából olyan érzés, mint mikor az ember először jön rá, hogy szemüveg kell neki. Néz előre, fókuszál, de nem lát, ettől pedig majdnem megkattan.
A készítők egy fontos dolgot nagyon elrontottak a Warriors Tale-ben. Nem gondoltak az európai kölykökre, azokra, akik angolból még egy szót sem ismernek. A játék történetvezetése ugyanis -ahogy már a cikk elején említettem-, átvezető animációk útján történik, és főleg akkor is beszéddel, ami nyilvánvalóan totálisan érhetetlen egy még iskolába is alig járó külföldi csemetének. Pedig ha olyan események láncolata elevenedve meg előttünk, ami még narráció nélkül is érhető bárkinek, akkor bizonyára több maradna meg a játékból annál, hogy egy kis barna fiúcska szaladozott körbe, egyfolytában bogarakat csapkodva.
Mindig is imádtam az ilyen könnyű ugra-bugrikat, az ízlésem viszont most azt diktálja, hogy a Brave: A Warriors Tale nem jó játék. Egyszerűen unalmas, rossz minőségű, ráadásul a háromnegyedét a PS2-es elődből vették át a készítők, mindenféle változtatás nélkül. Nem csoda, ha a kisgyerekek mindig a Gears of War, meg a GTA előtt ülnek, ha senki nem képes összerakni nekik egy valamire való mesejátékot!
A Warriors Tale-ben a gyerekeknek hatalmas bogarakkal, vérszomjas farkasokkal, gyilkos medvékkel, gigászi sziklaemberekkel, élőhalott csontvázakkal, és mindenféle túlvilági szellemekkel kell harcolniuk, hogy eljutva a legfőbb gonoszhoz, megnyugvást hozzanak a világba. A játék a stílusát tekintve egy fiatalabb korosztálynak szóló ügyességi akció, melyben a PS2-es Brave: The Search for Spirit Dancer eseményeit élhetjük át újra, kiegészítve új kalandokkal.
Hősünket külső nézetből irányítva a feladat rendkívül egyszerű. Egy ösvényen haladva szét kell csapni minden utunkba kerülő lényt, hogy aztán a miniboss-szokat is legyőzve bezsebeljük a kalandért járó tollat, ily módon ékesítve kicsiny fejdíszünket. Eközben természetesen a sztori halad előre, az ugri-bugri harcolós részeknek pedig az átvezetők adnak értelmet.
Komoly kihívást nem nyújt a játék, lévén az elsősorban az életkorukban egyjegyű számot viselőknek készült, még az E10+ besorolást is csak a mild cartoon violence miatt kapta meg az ESRB-től. Nincs benne sok komolyság, még Wendigo se félelmetes, bár érhető módon nem akartak megijeszteni vele senkit.
A játékmenet során a hagyományos platformer akciók mellett találkozhatunk állatos küldetésekkel is. Olykor felvehetjük egy mókus, egy borz, vagy egy édes kis nyuszika alakját, hogy kihasználva annak speciális tulajdonságait, segítsük hősünk előrejutását. Ez rendkívül jó móka, én azok közé a kis hippi gyerekek közé tartoztam mindig is, akik felállva tapsoltak, ha megláttak valami cuki kis szőrös állatkát. De nem csak az ilyen feladatok visznek üdeséget a kalandokba, máskor kenuzni kell, vagy madárháton lovagolni, ám még ezek sem változtatnak azon, hogy a több órás végigjátszás unalmas, és emellett rendkívül repetitív is.
A grafika rettenetes. A szereplők olyanok, mintha egy első éves levelezős designer tervezte volna őket kötelező házi feladatként, vasárnap este, teljesen másnaposan. Egy gömbre rárajzolt két szemet, egy szájat és némi tüskés sérót, aztán mint aki jól végezte a dolgát, már nyomta is a küldés gombot. A környezet se sokkal jobban kidolgozott. Még a játékterünket legtöbbször alkotó vékony ösvények el is mennek, mert azokat némi sziklán, virágon, és bokron kívül sok mindennel nem lehet feldobni, de ha kiérünk egy kilátóra, akkor se fog meg az érintetlen natív-amerikai természet panorámája. Persze ez rajzfilmes játék, meg kicsiknek készült, meg úgysem azért játszik vele valaki, hogy a grafikáról áradozhasson utána, de azért nem kéne visszamenni a 90-es évekbe!
A kis indiánokkal való mászkálás mondjuk szerintem klassz dolog, mindez pedig akkor lehet igazán nagy élmény, ha a gyereket tényleg érdekli ez a világ, és nem csak apuci erőlteti rá a saját Winnetou olvasmányai utáni nosztalgiás lázában. A szórakozást azért beárnyékolja néhány apró idegesítő malőr, például a falba folyton beakadó, megfordulni nem akaró kamera, vagy a szerencsétlen látószög miatti perspektivikus látás hiánya. Sajnos kivétel nélkül mindig az előttünk lévő földet látjuk játék közben, nem lehet rendesen szétnézni, ami eszméletlen zavaró dolog tud lenni. Nagyjából olyan érzés, mint mikor az ember először jön rá, hogy szemüveg kell neki. Néz előre, fókuszál, de nem lát, ettől pedig majdnem megkattan.
A készítők egy fontos dolgot nagyon elrontottak a Warriors Tale-ben. Nem gondoltak az európai kölykökre, azokra, akik angolból még egy szót sem ismernek. A játék történetvezetése ugyanis -ahogy már a cikk elején említettem-, átvezető animációk útján történik, és főleg akkor is beszéddel, ami nyilvánvalóan totálisan érhetetlen egy még iskolába is alig járó külföldi csemetének. Pedig ha olyan események láncolata elevenedve meg előttünk, ami még narráció nélkül is érhető bárkinek, akkor bizonyára több maradna meg a játékból annál, hogy egy kis barna fiúcska szaladozott körbe, egyfolytában bogarakat csapkodva.
Mindig is imádtam az ilyen könnyű ugra-bugrikat, az ízlésem viszont most azt diktálja, hogy a Brave: A Warriors Tale nem jó játék. Egyszerűen unalmas, rossz minőségű, ráadásul a háromnegyedét a PS2-es elődből vették át a készítők, mindenféle változtatás nélkül. Nem csoda, ha a kisgyerekek mindig a Gears of War, meg a GTA előtt ülnek, ha senki nem képes összerakni nekik egy valamire való mesejátékot!
am.a főszereplőnek nem tetszik a képe :S
meg hát azért az egész őserdőt kiírtja egy kis 2 éves pöcs?
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.