Assassin's Creed Shadows teszt

Az 1500-as évek Japánja a kegyetlen polgárháborúk és az ország egyesítésének időszaka volt. A büszke szamurájok és titokzatos shinobik kora, akik gyakran egymással szemben állva küzdöttek a véreskezű daimjók keze alatt a hűség, a haza vagy a szabadság nevében. Mindezt persze bizonyára ti is jól tudjátok, hiszen az elmúlt bő fél évtizedben a Sengoku-kor történelmi világa és a szélesebb japán középkor óriási trendhullámként csapott át a mainstream játékiparon, olyan megkerülhetetlen címeket szülve, mint a Sekiro: Shadows Die Twice, a Rise of the Ronin, a Nioh vagy a Ghost of Tsushima – hogy tényleg csak a legnagyobbakat említsük.

Azt azonban butaság lenne állítani, hogy az Assassin’s Creed Shadows csak egy divathullámot üldöz a saját középkori Japánba helyezett settingjével, hiszen a széria rajongói gyakorlatilag azóta kolompolnak valami ilyesmiért, amióta a Ubisoft legsikeresebb franchise-a maga mögött hagyta a Közel-Keletet és Itáliát. Régóta vártunk rá, számítottunk az érkezésére, a francia kiadónak pedig pontosan akkor sikerült előrántania ezt a régóta csak izzadó ujjakkal gyűrögetett ütőkártyáját, amikor egy sor középszerű cím és pár dugába dőlt live service próbálkozás után érezhetően megrendült bennük a vásárlói (és befektetői) bizalom. A számításuk pedig úgy néz ki, abszolút bejött.

Az Assassin’s Creed Shadows története a tizenhatodik század végén, Oda Nobunaga országegyesítő hadjáratának a csúcspontján kezdődik. Szemtanúi lehetünk, ahogy az átalakulóban lévő szigetországot nemcsak a belső háborúk marcangolják, de külső tényezők is megosztják. Portugál kereskedők és jezsuita hittérítők érkeznek a távoli keletre, kikezdve a politikai izoláltságáról és zárt kultúrköréről ismert japán világot. Így érkezik meg ebbe a különös, idegen környezetbe Diogo is, aki később Yasuke néven válik legendává Oda Nobunaga oldalán. A nagyhatalmú hadúr érdeklődését egyből felkeltette az afrikai származású rabszolga férfi sötét bőrszíne, hatalmas termete és elsöprő ereje, így Yasuke mindössze néhány év alatt Nobunaga félelmetes jobbkezévé, büszke szamurájjá vált. 

Az éremnek azonban két oldala van, így ahol egyesek rendet, biztonságot és egységesség ígéretét látják Nobunaga negyvenezer fős vonulásában, úgy a hadjáratot elszenvedő, elszegényedő és lángokba boruló falvak szerény lakói igazságért és bosszúért kiáltanak. Így érez Fujibayashi Naoe is, az Iga tartomány fiatal harcosnövendéke, aki a családját, otthonát és egy hajszál híján a saját életét is elveszíti a nagyurak hatalmi játszmái miatt. Yasuke és Naoe tehát két radikálisan szembenálló közegből érkezve, a háború ellentétes oldalán lépnek a színtérre - ezzel a borzasztóan erős felütéssel kezdi meg a történetét az Assassin’s Creed Shadows.

Az pedig nagyon hamar egyértelművé válik, hogy a Ubisoft Québec egyáltalán nem vette félvállról a Shadows sztoristruktúrájának és a cselekmény ívének a felépítését. Amíg a korábbi epizódok hajlamosak voltak néhány rövidebb felvezetőt követően behajítani minket a dolgok sűrűjébe, a kanadai fejlesztők ezúttal bőven hagytak időt arra, hogy tégláról téglára, szilárd alapokon épüljön fel a történet, és jól érthető és átélhető motivációt kapjon a két protagonista. Különösen a játék első aktusa, az első tizenpárórás fejezet tartja őrülten feszesen a cselekményt, ami így simán felveszi a versenyt a lineáris sztorijátékok tempójával még úgy is, hogy egyértelműen az Origins-Odyssey-Valhalla triumvirátus nyílt RPG-s továbbgondolásaként érdemes számon tartanunk az új epizódot. 

Bizonyára nem árulok el nagy titkot azzal, hogy előbb-utóbb Naoe és Yasuke történetszálai egybefonódnak, a shinobi és a szamuráj pedig később egy közös ügyért harcolva, egymás oldalán találja magát. Innentől pedig szabadon választhatunk a két főszereplő közt, akik harci- és mozgásstílusa is drasztikusan eltér egymástól. Nem teljesen újdonság ez, hiszen az Assassin’s Creed Syndicate már próbálkozott hasonlóval, a nap végén azonban Jacob és Evie Frye képességei közt jóval több volt az átfedés, mint a különbség.

Naoe és Yasuke esetében viszont egészen másról van szó. Egyértelmű, hogy ezúttal a fiatal, agilis nindzsa, Naoe képességeiben teljesedik ki a franchise védjegyszerű játékmenete. Őt irányítva kerül előtérbe a lopakodás, az akrobatikus parkour, a különböző dobókések és füstbombák használata, de szintén Naoe az egyetlen, aki megkapja az Assassin’s Creed legikonikusabb fegyverét, a csuklóra erősített rejtett pengét. Naoe tehát az ügyesség, gyorsaság és ravaszság megtestesítője, Yasuke viszont maga a fékezhetetlen harci erő. Nobunaga óriása elképesztő csapásokkal, de egy képzett szamuráj fegyelmezettségével száll szemtől szembeni harcba az ellenfeleivel, a jókora méretének és nehéz páncélzatának köszönhetően azonban jóformán esélye sincs arra, hogy lopakodással sikert érjen el. 

A játék jelentős részében teljesen szabadon válthatunk a kétféle játékstílust képviselő főhősök közt, sőt, a történet során is jelentős szerepet kap, hogy Yasuke vagy Naoe szerepében vállaljuk fel a kihívásokat. Itt érdemes érdekességképp említést tennem a Canon Mode-ról, ami egy újféle opcióval áramvonalasítja a Shadows történetét. Habár alapvetően egy hatalmas méretű akció-szerepjátékról beszélünk, s mint olyan, gyakran játszanak fontos szerepet a döntéseink a cselekmény alakulásában, opcióként ráléphetünk a Canon Mode útjára is. Ez (a hangsúlyosan nem kötelező mód) elveszi tőlünk a választási lehetőségeket, kézenfogva vezetve bennünket végig a fejlesztők által kánonként elkönyvelt történetszálon.

Személy szerint azonban én úgy gondolom, hogy érdemes minél többet kísérletezni a választási szabadság adta lehetőségekkel, hiszen már csupán a játékmenet tekintetében is roppant érdekes, hogy a játék azonos pontján mennyire eltérő élményt kínál Yasuke vagy Naoe más-más szemszöge. A két harcos egyedi képességei fantasztikusan kiszolgálják a Shadows továbbfejlesztett harci és lopakodási rendszereit, amelyeket egyértelműen a játék egyik legnagyobb fénypontjaként könyvelhetünk el. 

Amíg az utóbbi néhány Assassin’s Creedben jóformán már a tükörsima falon is felszaladhattunk, a Shadows némileg visszaveszi és újra a realitás medrébe tereli a parkour korlátait. Naoe a széria egyik legmozgékonyabb főszereplőjeként továbbra is hajmeresztő sebességgel szökkenhet át szinte minden akadályon, ám a tetők vagy vertikális falak megmászásához gyakran be kell vetnie a kampós mászókötelét. Ellenben a lopakodás jobban megy neki, mint bárki másnak! A franchise történetében először hason kúszva is elrejtőzhetünk a magas fűben, háztetőkön és szekerek alatt, ráadásul az árnyak közti lopakodás is sokkal jobban emlékeztet egy Splinter Cell-játékra, mintsem az elmúlt évek Assassin’s Creedjeire - még egy láthatósági mércét is kapunk a sötétben osonáshoz!

Miután az Assassin’s Creed régóta háttérbe szorította a valódi megfontolt lopakodást, fantasztikus üdítő régi-újdonságnak hat, hogy a Shadows minden egyes őröktől hemzsegő erődítménye gyakorlatilag egy puzzle, ami arra vár, hogy az árnyak és fedezékek közt ólálkodva megfejtsük azt. Talán egyik eddigi epizódban sem volt még ilyen nagyszerű élmény az áldozataink módszeres becserkészése és likvidálása, amelyhez nemcsak, hogy minden eszközt megkapunk, de a helyszínek kialakításán is jól érezhető, hogy célzottan erre lettek tervezve. Igen, a padlólapok alatti rejtőzködés, a mécsesek kioltása és a víz alatti, bambusznáddal lélegzős beszivárgás pontosan annyira szórakoztató, mint amilyennek az első gameplay felvételekben tűntek!

Amikor azonban igazán beüt a krach és egy tucat szalmakalapos borul ránk íjakkal és katanákkal, egyből azt kívánjuk majd, bárcsak Yasukét hoztuk volna erre a bevetésre. Tény, hogy a masszív, díszes páncélban csörtető szamuráj legfeljebb egy kétmázsás medve eleganciával tud lopakodni, a harci tudása viszont egészen páratlan. Míg Naoe könnyűfegyveres arzenálját egy kisebb katana, tanto és a láncos kusarigama teszi teljessé, Yasuke egy hatalmas kétkezes katanával, hosszú naginatával vagy a kanabo nevű brutális pöröllyel tiporja el az ellenfeleit – hogy a hosszúíjról és a teppo muskétáról ne is beszéljünk. Habár mindkét karakter képességfáján visszatérnek az aktív harci skillek, Yasuke harcstílusát sokkal jobban kiegészítik azok a kivédhetetlen spéci mozdulatok, amelyek elsütésekor még a játék is fekete-fehér inkapacás grafikára vált, ahol csak a fröcssenő vér vörös színe hangsúlyozza az összecsapások brutalitását. Az Assassin’s Creed Shadowsban csak úgy repkednek a fejek és végtagok - egy percig sem finomkodik a játék.

A kegyetlen, olykor szabályosan gyomorforgató harcnak és a felperzselt falvak szürkeségének azonban elképesztő kontrasztot ad a korabeli Japán lehengerlően gyönyörű környezete. Számos alkalommal láttuk már a középkori Japánt akár erősen stilizált, akár valósághű elképzelésben, ám az abszolút bajnok eddig vitathatatlanul a Ghost of Tsushima volt. Nos, a Sucker Punch látványtervezőinek van most okuk a jegyzetelésre - az Assassin’s Creed Shadows tájai elképesztően festenek! A horizontig nyúló hegyeket, lankákat és völgyeket tetőtől talpig beborítják a különféle színekben pompázó bükk, juhar, cédrus és cseresznyefák vagy az égbe nyúló bambuszerdők, melyek sűrűjéből csak a kastélyok és kolostorok ívelt tetőszerkezetei és vörösre festett torii kapuk tűnnek ki itt-ott. 

Máshol széles rizstáblákon dolgozó földművesek és kacskaringós hegyi utakon szekeret húzó kereskedők köszöntenek bennünket, a városokban pedig egyaránt megtaláljuk az egyszerű árusokat, a kimonóban teázni vonuló nemeseket, sintó és buddhista szerzeteseket vagy a helyi daimjók fegyvereseit. A világ csordultig tele van élettel, a lombkoronák hullámozva bólogatnak a szélben, miközben a nagyobb fuvallatok felkapják körülöttünk a szirmokat és leveleket. A látvány egészen pazar, ennek pedig a jelentős részét az észbontóan sűrű növényzetnek köszönheti a játék. Ez az összkép a messzi tájakra tekintve sem csorbul igazán - az Anvil Engine új változata meglepően jól kezeli a LOD-szinteket és a globális megvilágítást közel és távol.

Az i-re a pontot azonban a napszakok és évszakok folytonos változása teszi fel. Bizonyos szempontból jogos kritika lehetne, hogy habár nagy vertikalitással és gyönyörű tájakkal dolgozik a Shadows hegyes-völgyes térképe, alapvetően nehéz ránézésre különbséget tenni a hatalmas térkép különböző tartományai közt. A vidék többnyire homogén, a sűrű hegyi erdők az összképükben éppen úgy festenek Harima nyugati tartományában, mint a keleti Iga régióban. Szó se róla, valósághű megközelítés ez, ám azt első pár óra során azt gondolhatnánk, hogy egy videojátékban sokkal fontosabb a vizuális változatosság, mint az autentikusnak ható terepfelépítés.

Az ilyen jellegű kezdeti aggodalmaim azonban egyből köddé váltak, amikor láttam, ahogy a tavasz és nyár zöldellő tájai ősszel milyen eleganciával sárgulnak el. Jönnek a nagy esők és viharok, majd leesik az első hó is, hogy az egykor zöld, sárgásbarna, majd kopár ágakra fehéren csillogó takarót vessen. Az időjárás és a környezeti változások nagy részben valós időben dinamikusak, ám a nagy évszakváltások meghatározó átalakulásait töltőképernyők hozzák el. Elegánsan implementált, organikusnak ható rendszer ez, csakúgy, mint az órák múlása és a napszakváltások. A játék valósághűen követi a napszakok változását, ez pedig nemcsak vizuális elem – a játékmenetet is nagyban befolyásolja. Különösképp a lopakodós beszivárgások szempontjából érdemes megfontolnunk, hogy kivárjuk-e a leszálló sötétet, hiszen éjjel ritkábban járőröznek a néha el is bóbiskoló őrszemek, Naoe pedig sokkal könnyebben észrevétlen maradhat az árnyak közt.

Az újdonságok sora azonban itt még nem ér véget, hiszen a megreformált lopakodáson, harcrendszeren, történetvezetésen és a dinamikusan változó világon túl még a bázisépítést kedvelőknek is dobott egy csontot a Ubisoft Québec brigádja. Gondolhatnánk, hogy a Valhalla viking faluja után már nem sok újdonságot mutathat a Shadows, a hegyi erdők sűrűjében megbúvó rejtekhelyünk azonban egészen új szintre emeli az orgyilkosos Animal Crossingozást. Az előre kijelölt telkek helyett ezúttal egy jókora négyzetrácsos hálón építhetjük fel azt a kastélyt, erődöt vagy falut, amely Naoe, Yasuke és a szövetségeseink új otthona lesz. Nem maradnak el az olyan haszonépületek, mint a fegyverfejlesztésre használt kovácsműhely vagy a követőink kiképzésekor hasznos dojo, de a számtalan környezeti díszítőelemmel és az átfesthető, majd belül is személyre szabható épületekkel szinte teljesen kötetlenül legózgathatunk. 

Remek adalék ez a fő történetsodor mellé, ám végső soron a rejtekhelyünk felépítése mégis egy olyan ajánlott kiegészítő tevékenység, mint az a számtalan sidequest és egyéb tennivaló, amelyek felfedezése és kipucolása végeláthatatlan feladatnak tűnik. Amíg a Shadows fő történetszála a széria korábbi felvonásaihoz mérten szokatlanul erős és feszes, a mellékküldetések minősége már annál hullámzóbb. Bődületes mennyiségű kilátó és erődítmény várja, hogy megmásszuk vagy kipucoljuk őket, de emellett fogunk még tekercseket keresgélni, imahelyeket hajkurászni, a célzott orgyilkos küldetések mellett pedig a játék néha csak hozzánk vág egy olyat, hogy egy régióban öljünk meg 75 szamurájt.

Néha bizony a mennyiség határozottan a minőség rovására ment, ez pedig régi és sajnálatos Ubisoft-jellemvonás. A mellkékes tennivalókat azonban nem érdemes egészükben eltemetni, mivel akadnak olyan érdekesebb feladatok is, amelyek kifejezetten remekül oltják a játékmenetbe a japán kultúrát. A már-már mantraszerű QTE-s meditálás és a lovasíjászkodás abszolút fénypontok, de a kedvencem mégis a suiboku-ga festészet lett. Mert hiába hemzseg különféle állatoktól az Assassin’s Creed Shadows vadvilága, a megszokottaktól ellentétben itt nem kell halomra gyilkolnunk az őzeket és nyulakat egy jobb bőrerszény kraftolásának reményében. A tojást lopó tanukikat vagy a sárban dagonyázó vadkanokat ugyan becserkészhetjük, ám kizárólag abból a célból, hogy tekercsre fessük őket, később pedig a kész művet kiszögeljük a rejtekhelyünk egyik falára.

A Shadows meglepő mélységekig engedi, hogy elmerüljünk a középkori japán kultúrájában. Játék közben megtanuljuk a teaszertartások szokásait vagy a különféle társadalmi közegekben megfelelő meghajlások filozófiáját, emellett a fókuszált élmény mellett pedig nem sok helye van a modernkori cselekményszálnak. Természetesen az orgyilkosok és templomosok örök háborúja, illetve az Animus génmemóriás hacacáréja nyomokban itt is jelen van, ám ez egyáltalán nem ránt ki bennünket a játék lényegi történetéből úgy, ahogy azt a régebbi epizódokban gyakran megtették.

Ez azért igazán érdekes, mert az Assassin’s Creed Shadows az első olyan cím, amelyet a saját keretébe von az Assassin’s Creed Infinity projektje. Ez az Animus Hub nevezetű metamenüben testesül meg, amit nagyjából a Call of Duty Hub helyi megfelelőjének érdemes elképzelni. Egy központi menü, amely egy idővonalon sorakoztatja fel a széria korábbi részeit (jelenleg néhány epizódig visszamenően), így egyetlen kattintással válthatunk a különböző Assassin’s Creedek közt - már ha azok telepítve vannak a merevlemezünkön. Emellett az Animus Hub a Ubisoft Connect eddig ismert fő funkcióját is kannibalizálja némileg, hiszen mostantól itt jelennek meg azok a célkitűzések, amelyek teljesítésével extra jutalmakat zsákolhatunk a játékon belül. Szerencsére az Animus Hub koránt sem annyira tolakodó, mint a Call of Duty hasonló virágkötő szolgáltatása, ám az még bőven a jövő zenéje, hogy a Ubisoft hogyan fogja hasznosítani ezt a jelenleg kissé feleslegesnek érződő keretrendszert.

Kísérletezni persze szabad és ajánlott, az pedig jól látszik, hogy az Animus Hubon túl, az Assassin’s Creed Shadows valódi újdonságai egytől egyig a megfelelő irányba tettek nagy lépéseket. A Ubisoft már lassan éppen annyi ideje pörgeti ezt a teljesen nyílt világú RPG-s Assassin’s Creed-formulát, mint amennyi ideig futószalagon érkeztek a kisebb volumenű régi epizódok, az ebbe fektetett iteratív energia pedig mindenképp gyümölcsöző, a formula megérettnek látszik. A széria legújabb darabja sikeresen egyesítette a hatalmas nyílt világok szabadságának előnyeit és tartalmi kötetlenségét egy nagyon jól megkomponált, feszes történetvezetéssel, plusz olyan markáns, szeretnivaló karakterekkel, akik sorsáért nem nehéz szurkolnunk.

Végső soron persze az Assassin’s Creed Shadows is egy tipikus Assassin’s Creed, egy tipikus nyílt világú Ubisoft-játék, ennek a legtöbb pozitív és negatív konnotációjával együtt. Azt azonban nem tagadhatjuk, hogy a fejlődés kézzel fogható, a széria egy jól definiált csapásvonalon halad, a gyakran emlegetett gyengeségek pedig határozottabban szorulnak a háttérbe az olyan fénypontok mellett, mint a megreformált lopakodási rendszer, a két protagonista hangsúlyos előtérbe helyezése, vagy az a világépítés, ami nemcsak a látványossága miatt, de a kultúrát tisztességesen reprezentáló attitűdjével is roppant nyomatékos. Egycsapásra nem reformálja meg a szériát, de remek játék lett az Assassin’s Creed Shadows - abszolút érdemes volt várni rá.

Az Assassin's Creed Shadows március 20-án érkezik PC-re, Xbox Series X/S-re és PlayStation 5-re. Mi Xbox Series X-en teszteltük a játékot.

Kapcsolódó cikk

• Húsz cím, amivel játszanod kell 2025-ben