LEGO Indiana Jones 2: The Adventure Continues

Míg a LEGO Star Wars sikeresen lelőtte az akkor még premier előtt álló Star Wars III összes kulcsjelenetét, addig a LEGO Indiana Jones esetében ezt nem kockáztatták meg a fejlesztők. Az első rész csupán az eredeti trilógiát dolgozta fel, s másfél évet kellett várni, mire a negyedik rész is a LEGO-játékok specialistájává előlépett Traveller’s Tales műtőasztalára került.

Azóta jócskán jutott idő a Kristálykoponya királysága okozta élmények vagy éppen traumák feldolgozására, s ezúton nem is foglalkoznék a film minősítésével, nem az én asztalom. Annyi biztos, hogy a negyedik rész kapott hideget és meleget egyaránt, de Spielberg és kollégái bevállalták a rizikót, sosem mondta nekik senki, hogy egy klasszikus sorozat feltámasztása hálás feladat lenne. Ahogy a bevezetőben is említettem, nem véletlen, hogy a folytatásra ilyen sokat kellett várni: anno nagyon idegesítő volt, hogy a várva-várt befejező Star Wars rész összes fontos pillanatát lelőtték nekünk a LEGO Star Warsban, már jóval a film mozikba kerülése előtt, így a LucasArts és a Traveller's Tales vártak, míg leül egy csöppet az Indiana Jones-láz, hogy a borzasztóan sikerült Staff of the Kings után az új LEGO-őrülettel állítsák helyre a nem hétköznapi professzor megtépázott hírnevét. Elárulom mindjárt az elején: ez többé-kevésbé sikerült nekik.


Ráadásul éppen az új rész fejlesztése kapcsán jutott a készítők eszébe, hogy ideje lenne némi vérfrissítést vinni a sorozatba, mert azért mégiscsak túlzás, hogy már évek óta ugyanazzal a koncepcióval, minimális változtatásokkal nyomják le a játékosok torkán az újabb és újabb LEGO-kalandokat. Félreértés ne essék, eddig mindegyik rész kiválóan sikerült, s bár a rajongóknak talán már kicsit unalmassá kezdett válni a legutóbbi, Batman-képregényeket feldolgozó epizód, az újszülöttek gondoskodtak a sorozat töretlen sikeréről. A LEGO Indiana Jones 2 tehát vadi új felállással indít, s bár a játékmenet lényegén nem változtattak, a pályák és a játékmódok felépítését sikerült úgy megkutyulni, hogy az akár merőben újnak is tűnhet. Tény, hogy egészen más, amivel most találkoztam, azonban kétlem, hogy ez hosszú távon elég lenne a sorozat fenntartásához – elmagyarázom, hogy miért.


Eddig minden játékban végigjátszhattuk a történetvezérelt kampányt, ahol adott szereplőkkel kellett abszolválnunk a többnyire filmekből ismerős helyszíneken különféle ügyességi és logikai feladatokat. Amennyiben végeztünk, még újra nekifuthattunk az egyes pályáknak, hogy minden apróságot összegyűjtsünk a feloldható extrák reményében, ez esetben viszont már az általunk kiválasztott karakterekkel. A játékokban felbukkanő hősök eltérő képességekkel rendelkeztek, általában hét-nyolc sajátossággal, amelyek kihasználásával tudtuk csak száz százalékig kivesézni a játékot. A hölgyek például magasabbra ugorhattak, a kissrácok befértek minden apró lyukba és az sem volt hátrányunkra, hogy némelyik karakter lőfegyverrel tudott rendet rakni a rosszarcúak között. Az Indiana Jones-rész anno újdonságként hozta be az eszközhasználatot: bizonyos tárgyakhoz például csak azok férhettek hozzá, akik ásóval rendelkeztek, kizárólag ők tudták kivarázsolni a föld mélyén megbúvó kockákat. A játékmenet ezen fontos eleme ugyan továbbra is megmaradt, azonban a koncepció újraszervezésének köszönhetően, mostantól minden feladatra csak két karaktert vihetünk magunkkal, s még így is meglehetősen be vagyunk határolva, hogy kivel tudjuk teljesíteni az adott pályát.


Ismerős lehet, hogy első körben egy központi helyről indulunk, ahonnan elérhetők a további küldetések, újdonság viszont, hogy ezúttal ez a központi hely lényegesen nagyobb, míg a pályák jóval kisebbek és rövidebbek. Aggódalomra semmi ok, ez nem a játékhosszúság drasztikus lerövidítését jelenti, csupán a fejlesztők egy huszárvágással szakítottak az eredeti koncepcióval, és megfordították a játékmenet lényegét: ezúttal nem az eredeti kampány küldetéseit kell újra és újra bejárnunk, sokszor szinte reményvesztve kutatni az észre nem vett extrák után, hanem a központi, teljes mértékben szabadon bejárható térképen kell összeszednünk őket. A küldetések során nem kell annyi mindenre figyelnünk, viszont az a kevéske teendő is attól függ, hogy milyen pályának vágunk neki. A sztorivezérelt részekben értelemszerűen sodródnunk kell az árral és követni a cselekményt, általában néhány csata-, ügyességi és üldözős jelenetben ki is merülnek ezek a feladatok. A kincskeresés során a korábbi, némileg átalakított pályákra kerülünk, ahol – csakúgy mint a később elérhető bónuszpályákon – egy-egy kincsesládát kell begyűjtenünk. Itt is gyakran kényszerülünk a szürkeállományunk megtornáztatására, továbbá ezúttal az sem mindegy, hogy kit viszünk magunkkal! A pókokat például csak az tudja elkergetni, aki a kristálykoponyát szorongatja, míg a fémláncokon és ajtókon rendszerint csak a páncéltörővel felszerelt orosz katonák tudják átfúrni magukat. A választás a miénk, könnyítés viszont, hogy a küldetések elején a játék tudatja velünk, milyen karakterrel érdemes nekifutni a pályának.


Slusszpoén, hogy a különböző  képességű karaktereket is nekünk kell feloldani, mégpedig a berendezés már ismert szétzúzása során összegyűjtött pénz befektetésével. Minden pályán tudunk gyűjtögetni, ez nemcsak ajánlott, de szükséges is, amennyiben minden pályára be szeretnénk kukkantani. A pénzből vásárolhatunk még járműveket is, amelyekkel további időtöltésként versenyezhetünk, míg a központi pályán eldugott tíz-tíz piros, kék és zöld kocka megtalálása után extra képességeket vehetünk, mint amilyen például a kifejezetten hasznos pontszámszorzó is. A már említett kincsesládákból pedig valami nagy – nem árulom el – meglepetést rakhatunk össze minden szcenárió végén, amelyek egyébként egy-egymillió zsetonnal feltöltött szuperbónusz pályára is bejuttatják a játékost. Ha mindent megtaláltunk, megvettünk és felépítettünk, akkor lehetünk csak büszkék: száz százalékosra teljesítettük az adott jelenetet, záporoznak az achievementek és a trófeák.


Mind a hat jelenet a fenti három típusból öt-öt pályát tartalmaz, azaz összesen kilencven küldetés és hat szuperbónusz szint vár ránk. Ez azért szép szám, mégha a játékidő nem is hosszabb, a korábbi részekénél. Az elérhető hat jelenet közül csak három fűződik a negyedik részhez, három az eredeti trilógiát dolgozza fel újra. A rókabőrlehúzás tipikus esete ugye. Sebaj, ezek a pályák is az új felfogás szellemében készültek, lényegesen átdolgozták őket a korábbi részhez képest – más kérdés, hogy itt már van összehasonlítási alapunk, s rájöhetünk, hogy míg a központi térképen való kalandozás baromi jó móka tud lenni, addig a küldetések nagyon gyengék, sokszor ugyanazt kell megcsinálnunk, ami ugye nagy számban (most üt vissza a kilencven) a játékmenet ellaposodásához, akaratlanul is monotonitáshoz vezet. Az új koncepcióval nem csupán ez a baj. Sikerült vele ugyan elfedni, hogy lényegi újítások még mindig nem kerültek a játékba (ezúttal is csak átalakították a küldetések szerkezetét), nem hiszem viszont, hogy hosszú távon beérik ezzel a játékosok.


Ami igazi megelégedésre adhat okot, azaz új játékmód, melynek keretében saját karaktereket, pályákat, sőt egész kalandokat építhetünk. Magunk határozhatjuk meg, hogyan nézzenek ki hőseink, magunk építhetjük fel a csapdákat és dönthetjük el, mennyire kényeztetjük el a játékosokat jutalommal. A kreatívabbaknak bátran ajánlom, hogy bíbelődjenek el vele egy kicsit, én például kisebb koromban imádtam LEGO-zni, nem is értettem, miért kellett ennyit várni egy épkézláb szerkesztő módra. Más oldalról megközelítve viszont a dolgot, óriási kapufát is lőttek ezzel a fejlesztők. A már elkészült műveket ugyanis nem lehet megosztani az interneten, nem lehet másokét sem letölteni, így marad a lehetőség, hogy áthívjuk a haverokat és megmutatjuk nekik, mit műveltünk. Egy lépésre voltak a srácok attól, hogy valami nagyon durvát tegyenek le az asztalra és hogy sikeresen a nem véletlenül népszerű LittleBigPlanet nyomába lépjenek annak ellenére, hogy azért nem annyira kiforott ez a szerkesztő még. Szintén óriási hiba, hogy bár a kooperatív játék adott, mindenhol két karakterrel futhatunk neki a feladatoknak, még a szerkesztőben is támogatott a többjátékos építgetés, online nem elérhető ez a funkció – érthetetlenül csóválom a fejem.


Az irányítás sem javult, a játék kontrolleren és billentyűzeten egyaránt játszhatatlan tud lenni. Nehézkes a célzás, ami az egyébként lendületes játékot alaposan le tudja lassítani, a platformrészek különösen irritálóak tudnak lenni emiatt, a járművekkel pedig amolyan kezelhetetlen ördögök, sokszor fogunk velük a falnak csapódni vagy a mélybe zuhanni. Mindez évek óta nem változott, sanszos, hogy jó ideig nem is fog, aminek nem örülünk, de szépen-lassan beletörődünk, úgyis kezdjük már megszokni három-négy LEGO-játékkal a hátunk mögött. A grafika is a régi, ezt viszont nem bánjuk, igaz, effektparádéra nem szabad számítani, de hangulatos és ez a legfontosabb. A törhető, használató tárgyak, építmények épültek többnyire LEGO-kockákból, míg minden más rajzolt, a játék világába remekül illeszkedő modellekből áll. A zenék a filmek aláfestéséből lettek összeválogatva, alapjáraton kellemes, búgó dallamok, akció közben pedig erősebb, pattógosabb taktusok ezek. Szinkron nincs, a karakterek továbbra is csak hümmögnek, ami a játék idétlen, gegekkel teli átvezetőinek immáron évek óta kötelező velejárója.


Végtére is kissé  negatív felhangú lett a cikk, pedig nekem nagyon tetszett az új LEGO Indiana Jones. A stílusa még mindig magával ragad, a játékmenet még mindig élvezhető, s alapvetően az újításokkal sincs bajom. Szkeptikus vagyok, hogy mindez elég lesz-e hosszú távon, hiszen lényegi újdonságokról még mindig nem beszélhetünk, a szerkesztő módot pedig gyakorlatilag here nélkül indították útjára. Ennek ellenére a LEGO Indiana Jones 2 még mindig kifejezetten tartalmas szórakozás, minden korosztálynak bátran ajánlott.