Darksiders: Wrath of War

Jóllehet, a Darksiders mellett elmennénk a boltban, sőt talán az előzeteseket olvasgatva, a videókat és a képeket nézegetve sem lennénk meggyőződve afelől, hogy ez a játék kell nekünk. Ne hagyjuk viszont becsapni magunkat, a Darksiders már most az idei év egyik legígéretesebb játéka, kötelezővé is tenném a beszerzését, nagy kár azonban, hogy eredeti ötletből nem jutott túl sok neki.

Jól sikerült a Vigil Games első játéka, a Darksiders papírforma szerint tette le az asztalra azt, amit manapság egy jó hack & slashnek tudnia kell. Adott egy igazságtalan helyzetbe csöppent kőkemény főhős, akinek a hátán ott figyel a testméreténél jócskán nagyobb pallos, a páncélzatából pedig évekig elélhetne egy fémtolvaj-dinasztia. Ellenfélből sincs hiány, méretüket tekintve az egészen piciktől a három emelet magasságú rondaságokig tart a felhozatal, és a legjobb mégis az, hogy a játék sosem válik monotonná, az állandó kaszabolás mellett ugyanis a készítők folyamatosan adagolják a játékmenetet színesítő újdonságokat. Platform és logikai részekből egyaránt jut bőven, erősen kérdőjeles azonban az, hogy elég lesz-e mindez a Bayonettával, az új God of Warral vagy a Dante's Infernóval szemben.


War nem egy elveszett kisfiú (és ha már a Bayonettáról szó esett, nem is lány), ő az Apokalipszis egyik lovasa, aki három társával azt a feladatot kapta, hogy rendet tegyen a Pokol és a Menny között, mikor azok utolsó harcukat vívják majd. A két birodalom kölcsönösen utálja egymást, háborújukat csak a lovasok megidézésével tudta megfékezni a közöttük közvetítő Charred Council, akik végső megoldásként megalapították a Föld harmadik nagy királyságát: az emberek birodalmát. A tanács jóslata szerint az emberek fontos szerepet játszhatnak a háborúban, felkészültségük idejének pontos elérkeztét pedig a hetedik szent pecsét feltörése fogja jelezni. Hősünk kálváriája viszont akkor kezdődik, mikor végtére is megidézik őt az utolsó nagy csatában, ám később kiderül: a többi lovas nincs sehol, a pecsétet nem is törték fel, csupán áldozata lett a Pusztító aljas húzásának, amint az elfoglalta a derék humanoidok világát, amolyan kamu apokalipszis formájában. Természetesen a tanács War nyakába varrja az egész dolgot, ám a lovas – mondom, nem egy elveszett fickó – a halálbüntetés elkerülése végett engedélyt kér az igazi felelős felkutatására, hogy tisztára mossa nevét és helyrebillentse a birodalmak közti kényes egyensúlyt.


A prológus végigjátszása után veszi kezdetét az igazi kaland: War minden erejétől és képességétől megfosztva vág neki a Pusztító keresésének állandó kísérője, a Watcher társaságában. A Mark Hamill által – egyébként zseniálisan – megszólaltatott lényt a tanács rendeli mellénk, hogy bármilyen trükk esetén azonnal beköpjön bennünket, de játékosként inkább a hasznunkra lesz, mintsem a kárunkra, hiszen ha elakadunk, őt hívhatjuk segítségül, hogy mutassa meg a továbbvezető utat, esetleg áruljon el valami információt a legyőzendő ellenfél gyenge pontjáról. Kulcsfontosságú szerepet kap majd Vulgrim, a kereskedő is, aki a lekaszált ellenfelek lelkéért cserébe új képességeket, kombókat, kiegészítőket és fejlesztéseket ad el nekünk, de nála használhatjuk majd azokat az alternatív dimenzióbeli „alagutakat" is, amelyek segítségével jelentősen lerövídithetjük a már felfedezett tájak közötti unalmas gyaloglást. A Darksiders világa relatíve szabadon bejárható, hiszen bármikor visszatérhetünk a korábbi helyszínekre, hogy összegyűjtsünk néhány ottfelejtett apróságot, lelkeket és más bónuszokat. Alternatív útvonal ugyan nincs sok, de nem is érezzük hiányát, mert a rendelkezése álló játszótér kellően tágas és mindig tud újat mutatni.


A játék lelke természetesen a harc, War a Chaoseater nevű termetes pallosa közreműködésével rendületlenül fogja aprítani a rá törő ellenfeleket. Betanulható kombókból nincs túl sok, csak pont annyi, amennyit az átlagos játékos használni is fog, ehhez pedig jön még néhány különleges képesség, amit harc közben használhatunk (de én speciel sosem éreztem ennek szükségét). Az ellenfeleket fajtától függően különböző ideig kell vagdosni, majd ha kellően legyengültek, néhány jól irányzott, látványos mozdulattal kivégezhetjük őket. Idővel a gyengébbekkel már nem is kell foglalkoznunk, elég menet közben, lendületből letépni a fejüket, vagy beletaposni őket a földbe, a Chaoseatert pedig érdemes a nagyobb rondaságok megérkezéséig éheztetni, mert belőlük is lesz egy pár. A legtöbbel néhány percnyi kitartó csépelés után végezhetünk, a táposabb főellenfelekkel szemben viszont már nem árt megmozgatni a szürkeállományunkat is. Ide nem lesz elég a puszta erőszak, ki kell használnunk a környezet és eszköztárunk adta lehetőségeket. Szablyánk mellett ugyanis sok más kiegészítő is rendelkezésünkre áll majd attól függetlenül, hogy a Chaoseater sem gyenge darab, és amúgy is fejleszthető. Lesz egy pöpec dobócsillagunk a távolabbi, vagy repülő ellenfelekre, továbbá Dante után szabadon egy pisztolyt is beszerezhetünk, sőt, igazi lovasról lévén szó a ló sem marad el, de már így is túl sokat beszélek: mindezt muszáj nektek felfedeznetek, minden egyes kiegészítő beszerzése külön élmény, más-más szerepet kap mindegyikük mind a harci, mind az ugrálós jeleneteket tekintve. Többek között ennek is köszönhető, hogy a Darksiders sosem válik unalmassá.


El ne felejtsem említeni: a harcjelenetek között ugrándozni, gondolkozni is kell majd, persze nem vészjósló mennyiségben, és nehéznek is pont annyira nehezek ezek a részek, hogy ne verjük szét a kontrollert, mint azt hasonló esetekben szokás. A Vigil srácai kiválóan adagolták a jeleneteket, sosem érezzük, hogy éppen túl sok lenne a harc, vagy az ugrabugra, és ami azt illeti, az utóbbi részek is kifejezetten élvezetesre sikerültek, noha időnként már-már kínos a hasonlóság a Prince of Persiával, különösen a legutóbbival. Falon futni ugyan nem kell, viszont ugyanúgy függeszkedhetünk, húzódzkodhatunk, még a vaskarmos, falon való lesiklást is átvették a készítők, illetve belefuthatunk olyan portálokba is, amelyek hasonlóan magasra dobnak bennünket a levegőben. Mikor pedig láttam, hogy God of War módra szárnyakat bonthatunk nagyobb távolságok leküzdésére, végleg lemondtam arról, hogy bármi extrát fel tud mutatni ilyen téren a játék. Más szempontból sem tekinthető eredetinek a koncepció, de ezeknél a részeknél különösen szembeötlik a hasonlóság. Néha csodálkoztam, hogy a Watcher nem ugrik fel és ment meg minket zuhanáskor, ahogy Elika tette azt, igaz, erre itt nincs is szükség, ugyanis War csak akkor hal meg, ha ellenfelek sebesítik meg. A logikai részek nyilván nem bonyolult matematikai összefüggések levezetését takarják, inkább egy-egy ellenfél gyenge pontjának megtalálására, és a terep adta akadályok leküzdésére tessék gondolni. Nem megfejthetetlen talányok ezek, viszont remekül színesitik a játékmenetet és arra késztetik a játékost, hogy a már megszerzett kiegészítőket és képességeket kombinálva találják meg a továbbvezető, helyes utat.


A játék pofásan néz ki, mégha nem is vágtam magam hanyatt tőle. Tény, hogy mikor először meglátjuk a brutálisan látványos és hangulatos bevezető animációt, szavakat nem fogunk találni a gyönyör okozta sokk miatt, viszont ennél a tényleges játék azért kissé kiábrándítóbb összképet nyújt, a Dante's Infernóhoz vagy az új God of Warhoz képest legalábbis mindenképpen, de megmerem kockáztatni, hogy a több éves Devil May Cry is csinosabb, és ami a legfontosabb: stílusosabb volt. Persze így is vannak szép pillanatai a játéknak: a posztapokaliptikus metropolisz utcái, a végeláthatatlan sivatagi homokdűnék és lenyűgöző építészeti remekművek mind-mind dicséretesek, nem is beszélve arról, hogy némely ellenfelet meglátva tényleg csíkos lesz a gatyánk alja. A szinkron remekül sikerült, a készítők leszerződtették többek között az újabban Mark Hamill álnéven futó Luke Skywalkert is, akit ugye először a Star Warsért, majd másodszor a Batman: Arkham Asylum-os Joker-alakításáért zártunk a szívünkbe – itt ugyan nem domborít akkorát, illetve nem is jut neki sok szerep, de kiváló teljesítményt nyújtott ezúttal is.


Amiből bőven jutott a Bayonettának, abból fele annyi is elég lett volna a Darksidersnek. Ez pedig az eredetiség. Míg a Bayonetta annyira eredeti, hogy az átlagos játékos számára már-már emészthetetlen és ezért inkább rétegjátékként emlékezünk majd rá, addig a Darksiders pont ellenkezőleg: semmi egyedit nem tud felmutatni. Félreértés ne essék, kiválóan sikerült az anyag, és ezerszer mondtuk már, hogy jótól lopni nem szégyen, annak pedig külön örülünk, ha mindezt jól hasznosítják a készítők. De ennek ellenére nem kaphat több pontot a játék, mert mindezt láttuk már valahol, kissé más formában. Ha adódik rá lehetőséged, azért feltétlenül próbáld ki!