SOCOM: U.S. Navy SEALs Fireteam Bravo 3

A Navy Seals ólommal teli nehéz életéről szóló SOCOM Fireteam Bravo sorozat ezúttal harmadjára próbálkozik meg kedveskedni PSP-s rajongótáborának, mielőtt kijönne a várva várt negyedik rész PS3-ra. Lássuk hát, érdemes-e elővenni a buszon és kommandózni vele egy jó nagyot!

A rengeteg folytatást és kiegészítőlemezt megélt SOCOM-sorozat PS2-ön igencsak szép eladásokat ért el, koránt sem véletlenül. Ezt a sikert 2005-ben megpróbálták átvinni mindenki kedvenc PSP-jére is a Fireteam Bravo néven futtatott projekttel, ami meglepően kellemesre sikeredet, remek irányításával és addiktív multiplayerével egyetemben. Nem is csoda, hogy rá egy évre már kijött a folytatás, nem kevésbé remek minőséget produkálva.


Aztán volt egy kis mosolyszünet, és kiadták a Tactical Strike-ot, amit jómagam teszteltem nektek annak idején, ez volt az első alkalom, hogy a nagy múltú sorozattal találkoztam és nem kellett csalódnom benne, maximum csak kellemesen. Éppen ezért örültem meg, mikor beérkezett a legújabb cím szerkesztőségünkbe, arra viszont nem gondolhattam előre, hogy ekkorát fogok huppanni a hátsómra az alapos tesztelés után.


A gondok már rögtön az elején elkezdődnek, mikor az első átvezető animációban meglátjuk az erőteljesen crash test dummyra emlékeztető fejszerkezettel rendelkező főszereplőket. Ezzel nem is lenne olyan nagy baj, hiszen nem kell minden csapatnak minőségi átvezetőkkel kedveskedni nekünk, még akkor se, ha azok mondjuk előre le vannak renderelve, és semmi munkába nem kerülne jóra megcsinálni őket. De aztán jön a második pofon, mikor ezek a kedves kis bábuk megszólalnak a rettenetes minőségű (kb. mintha a budiból vették volna fel őket) hangjukon, és legyen bármennyire átélt, remek munka a színészek részéről és bármennyire is remekül szól alatta a hősiesen kőkemény, mentsük-meg-a-világot-Jerry-Bruckheimer zene, az összhatás olyan, hogy inkább lehalkítja az ember. Szerencsére az eligazítást nagyon jópofán oldották meg, frankón néz ki, ahogy FPS nézetből láthatjuk vezetőnket kezeivel magyarázni a taktikai térkép előtt. Illetve az is nagyon kellemes, ahogyan küldetés előtt a hatalmas választékban jelentkező (csak idővel megszerezhető) fegyvereinket tudjuk tuningolgatni mindenféle abszolúte haszontalan cuccal.


A sztori szerint egy képzeletbeli lázadó köztársaságba (neve Kroatvia, csak aztán a horvátok nehogy megsértődjenek) érkezünk, ahol elvileg valahol mélyen, egy csúnya gonosz terrorista bácsi lapul a fűben és csak arra vár, hogy mi szépen kinyírjuk. Ezzel nincsen semmi baj, hiszen lassan kezd már unalmassá válni, hogy vagy folyton a szerencsétlen mexikóiakat (lásd Ghost Recon Advanced Warfighter) vagy az arabokat (lásd Modern Warfare), a németekről nem is beszélve (minden más játék), kell mindig halálra sérteni azzal, hogy halomra mészároljuk virtuális rokonaikat. Szóval itt ezzel nem lesz gond, hiszen minden csak kitaláció, fantazmagória. A város, amibe érkezünk viszont meglehetősen kipusztult, amit meg lehetne azzal magyarázni, hogy éppen nincsen ébren senki, vagy mondjuk már alulról szagolják azt a bizonyos ibolyát, de itt most sajnos nem ez a lényeg. Annak ellenére, hogy az anyag grafikája egész kellemesre sikerült, a pályatervezés már valahogy sajnos olyan pusztulat hangulatot áraszt magából, mintha a második világháborúba csöppentünk volna bele, csak mondjuk nincsen szétbombázva semmi. Vagy éppenséggel olyan, mint a Legenda Vagyok című remek filmben New York. Ennek ellenére feszültség az nincsen bennünk, nem féltjük az életünket, mert sajnos hamar ki fog derülni, hogy ellenfeleink rettenetesen buták, még véletlenül se védik az életüket, pedig csak egy van belőle… elvileg.


Lehet lopakodni is a játékban, csudajó stealth killeket lehet szerezni, de igazából minek, amikor úgy sincsen rá szükség, hiszen ha véletlenül megsérülünk, a beépített Rozsomák génjeinknek köszönhetően szép gyorsan regenerálódunk. Lehet szuper jó nagy választékban taktikai parancsokat osztogatni a csapatunknak, akik azon kívül, hogy szinte sose csinálják azt, amit szeretnénk, túl jól harcolnak ahhoz, hogy foglalkoznunk kelljen a taktikázással. Az egyetlen dolog, amit használni lehet – és fogunk is -, az a távolról adott parancsok lehetősége, mint mondjuk a szabotáld már légyszi azt a verdát, vagy a kopogtass már be az ajtón a géppityuddal, ha nem gond, parancsok. Szóval adott lesz nekünk egy olyan játék, ahol a világ legdurvábban kiképzett tengerészeti speciális csapatát irányíthatjuk, de nem kell velük lopakodni és taktikázni se, mert annyira jók a társaink, hogy automatikusan halomra mészárolnak mindenkit. Ez remek és nincs is vele baj, de akkor minek a SOCOM cím?


Ha valakinek esetlegesen nem volt elég a legalább öt óra játékidőt tartogató, nyolc küldetésből álló szuper hosszú kampány, akkor könnyen megteheti, hogy maga mellé vesz három havert és együtt co-opban újra végigmészárolják a pályákat, amitől persze még legnehezebb fokozaton is könnyű lesz a játék. Ahogy a korábbi részekben, itt is lehetőség van összesen 16 ember ellen multizni, de szerintem erre sose fog sor kerülni, mert a legtöbb ember aki megvette, nagy valószínűség szerint két óra múlva már el is adja. Pedig a multi nem rossz, remek dolog a kedvenc széttuningolt fegyverünkkel hentelni a haverokat, de a játékban lévő teljes érdektelenség, üresség és unalmasság miatt nem lesz hozzá kedvünk.


A Firetam Bravo harmadik része tökéletes példája annak, hogyan lehet a folyamatos rókabőr nyúzással egy remek címet tönkrevágni. Én már csak abban reménykedem, hogy az ugyancsak megbukott PS3-as SOCOM (Confrontation) után, a negyedik résszel már nem fognak ilyen csúnyán elbánni a készítők. Reménykedjünk… úgyis az hal meg utoljára!