Alpha Protocol

Az Obsidian megelégelte a James Bond, Jason Bourne és még féltucatnyi más filmes ihletésű kémjátszma videojátékokban manapság lappangó részvételét. Saját víziói segedelmével átültette a zsánert egy kémkedős-RPG vegytiszta keretei közé, egy olyan műfajra, amelyhez a kaliforniai stúdió a leginkább ért. Michael Thorton is olyan kettős-ügynök, mint fent nevezett társai, módszerei a megtévesztés, a rászedés és lövöldözés közül kerülnek ki, gátlásokat nem ismer, napszemüveget helyez az orrára, széleset vicsorog, szabadidejében összeesküvéseket leplez le.

A fejlesztők kétség kívül megbízhatóan teljesítik a rájuk szabott feladatokat, elemükben érzik magukat a komplex szerepjátékok táptalaján, s ahol megvetik a lábukat, abból rossz nem sülhet el. Jó néhány ex-Black Isle veterán is erősíti a soraikat, így már érthető, hogyan voltak képesek delejes folytatást generálni a KOTOR-hoz és a Neverwinter Nightshoz, ám igazi, önálló, eredeti ötletekre építkező játékukra egészen mostanáig várni kellett. A nulláról indítani nehéz, még akkor is, ha nem kell bejáratott rendszerekhez igazodni. Az Alpha Protocol születése nem ment simán, hiába voltak már a kezdetek óta frappáns ötletek, a túlzott mohóság visszaütött: olykor a Sega dobta vissza minőségi hibákra hivatkozva, máskor a belső elégedetlenségek, ám a sorozatos halasztások után még most sem tűnik kiforrottnak a játék. Ha éjszaka karakterlapokkal fekszel, reggel pedig százoldalú dobókockát dobsz a kávédba mokkacukor helyett, akkor az Alpha Protocol nem a te játékod lesz. Hiába RPG a hivatalos megnevezés, igazából a külső nézetű akcióelemek vannak túlsúlyban, igaz, ezen felül sok egyéb más extrával igyekeztek feldobni a leves ízét.

Michael Thortonra rájár a rúd, pedig még kezdőnek mondható a kémszakmában. Ennek ellenére képességei adottak mindenfajta gátlástalan munkához. Sajnos túl sokat tudott, éppen ezért a háttérben irányítók jobbnak látják félreállítani. Nagy hatótávolságú ballisztikus rakéták kerülnek rossz kezekbe, persze nem a véletlen műveként, hiszen főhősünk egykori támogatói állnak a háttérben. Michael talpa alatt forróvá válik a talaj, ideje saját kezébe venni az irányítást és lefülelni a földgolyó egészét körbehálózó összeesküvést. Egyedül nem sokra menne, bőszen épít kapcsolatrendszerére, és ha kell, keményen nyomatékosítja akaratát, fegyverrel a kezében. A játék bőszen merít korunk kémfilmjeiből, soha senkiről nem lehet tudni, hogy milyen igazi cél vezérli, bérgyilkosok loholnak hősünk nyomában, s kényszerű szövetségeket köt helyi kiskirályokkal. Megfordulunk többek között Moszkvában, Tajpejben, Rómában – furmányos karaktereket győzhetünk meg saját igazunkról, és információkat csikarhatunk ki belőlük, s mesterkélt fordulatokban sem lesz hiány.


A küldetések között megnyerő technikai színvonalat képviselő kém-főhadiszállásunkon mulathatjuk az időnket, email-üzeneteket olvashatunk tréfás és erőltetett akcentusú küldők tolmácsolásában, megismerhetjük a sztori hátterét. A világ különböző pontjaira elszólító feladatainkat sem muszáj adott sorrendben teljesíteni, ez nagy előny a Mass Effecttel szemben, és a non-linearitás illúzióján sem csúszik el a dramaturgia. Az más kérdés, hogy a nemzetközi helyzet ilyen csapodár és komornak beállított módja nem igazán tudta meggyőzni a pitypangmezőkkel övezett tesztelő szivárványos és madárcsicsergéses lelkét. Legelőször nem árt tisztában lenni azzal, hogy milyen szerepet is szánunk megnyerő ábrázattal rendelkező kémünknek. Lehetünk sima kémek, akik inkább az osonásban és a diszkrét megoldásokban jeleskednek, vagy akár katonák is, aki a harci képességek minél profibb alkalmazásában törnek babérokra. Végül a technikusok elsősorban a high-tech kütyük használatában, védelmi rendszerek feltörésében látják a siker kulcsát. Michael fizimiskáját személyre szabni nem lesz lehetőségünk, ám a menet közben erőltethetjük azokat a szaktudásokat, amelyek szerintünk kihoznak majd a csávából. Előbb-utóbb szinteket léphetünk és ekkor értelemszerűen a 10 különböző tulajdonságunk fejlesztésére költhetjük el a kapott pontokat. Így inkább tűnik kicsit összecsapottnak a játék RPG-sémája, kevésnek is mondható, szerencse, hogy inkább másra gyúrtak rá a fejlesztők.


Sajnos nem minden kulcsszereplő egyedi és élvezhető, legtöbbször a „láttuk már valahol korábban" effektus ugrik be, nem mentesek az unalomig ismert sztereotípiák alkalmazásától. Ámbár a történetet igyekeztek minél szerteágazóbbá és izgalmasabbá varázsolni, számomra úgy tűnt, ezzel pont az ellenkezőjét érték el a készítők. Az kétségtelen viszont, hogy a kémfilmek kedvelői nem lesznek ennyire kukacoskodók. Minden giccses fennhang mögött viszont igenis kínos döntési helyzetek lappangnak. Összemelegedtünk volna egy csinos vörös hölgyeménnyel egy fülledt szexjelenet során? Lehet, legközelebb már az ő halála felett bíráskodhatunk, csak hogy megőrizzük a küldetés sikerének esélyét. A párbeszédrendszer elsőre a Mass Effecthez hasonló séma szerint épül fel, lehetünk mézes-mázosak, eltökéltek, érezhetünk egynéhány opció között egy árnyalatnyi fondorlatot és vicces flegma hangnemet is, és természetesen minden mondatunknak súlya van. Nem ritka a rögtönzés sem, ahol másodpercek alatt kell a végkifejlet szempontjából életbevágó elhatározásokat hoznunk, ami ugye elsőre nem könnyű. Minden adott hát egy feszes, kimerítő történetvezetéshez – e szempontból tényleg profi munkát végeztek az Obisdiannál


Minden a helyzetmegoldásunktól függ, attól, hogy milyen mondatokat adunk hősünk szájába a párbeszédek során, többféle játékstílus szerint választhatjuk ki a nekünk leginkább testhez simulót, ám nyegle hozzáállással csupán csak a fegyvereink erejében bízhatunk. Adott hozzáállásunk nagyban befolyásolja a sikerhez vezető út nehézségét. Attól függően, hogy milyen kapcsolatban állunk a szereplőkkel, úgy módosulnak az elérhető lehetőségeink. Így megnyílhatnak vásárolható információk is a feketepiacon, amellyel sokszor életbevágó előnyre tehetünk szert a későbbiekben. Célpontokról kérhetünk le részletes adatlapokat, és a fegyverneppereknél is baráti engedményekhez juthatunk, netán hírszerzőinkre hallgatva a beszivárgási zóna hiányos őrjáratozásairól is tudomást szerezhetünk. Természetesen nem kell csak magunknak megtartani ezeket az információkat, visszaélhetünk velük, ellentétes szervezetek nagykutyáival folytatott beszélgetés során is elhinthetjük, hogy bizony érdekes információk vannak a tarsolyunkban. S ha ezt saját boldogulásunk érdekében eléjük vetjük, akkor az ő szemükben is leszünk valakik.


Minden próbálkozásunk ellenére előbb-utóbb kényes tűzharcokra is sor kerül. Mindenekelőtt nem kifizetődő vakon rohanni fejjel a falnak. Főhadiszállásunkon e-mailezéseink segítségével mérjük föl az előttünk álló fegyveres erők összetételét és az alapján állítsuk össze felszerelésünket a haddelhadd előtt. Alap maroklőfegyverek, géppisztolyok, karabélyok, sörétes mordályok állnak rendelkezésünkre, melyek több szinten át fejleszthetőek is. De a védelem szempontjából sem kell alap kevlármellényre hagyatkoznunk, a páncélzatból is elérhetővé válik továbbfejlesztett változat is. Létszámfölény esetén a robbanóanyagok, gránátok használata is megfontolandó, hacsak nem a sunyizós vérmérsékletre vagyunk berendezkedve, mert utóbbiak számára a kifinomult érzékeket megtoldó perkek alkalmazása lehet elsődleges. De csak ha kellő türelemmel rendelkezünk, mert hiába csavarjuk fel hangtompítónkat, ügyelve arra, hogy a legkisebb zajt csapjuk, ez még túlzottan félkegyelmű megoldás. Ezen irányba fejlesztve képességeinket javul a helyzet némileg, szinte láthatatlanokká is válhatunk, s egyszerre több rosszfiú életének végére tehetünk pontot, de messze nem tökéletes. A kellően rugalmas lehetőségek viszonylag egy szerteágazó rendszer képét festik le előttünk, ám sokkal inkább érezzük úgy, mint felesleges kiegészítő, hiszen jobbára a magunk képességére hagyatkozunk, a célzásra és a reflexeink próbatételére.


Mert a harc túlzott realizmust nem ismer, szimpla fedezékharccal megspékelt darálás megy harc címszó alatt, mintha csak egy közepes shooter lenne a meghajtóban, az ezzel kéz a kézben járó síkhülye mesterséges intelligenciával megvert ellenfelekkel. Ugyan olyan plusz mechanika is befigyel, hogyha néhány másodpercig tovább célra tartjuk fegyverünket, akkor az megdobja az okozott sebzés mértékét, vagy a pontosságot (mordályfüggő és képességfüggő). Pisztollyal osztva például befagyaszthatjuk az időt és egymás után durrogtathatjuk el skulóinkat egy bizonyos ideig, e skillünk fejlesztése után pedig több lövésünk lesz az ide-oda rohangáló, kontrolálhatatlan, fedezéket nem igazán ismerő ellenfelekkel szemben. Olykor még főellenfelek is keresztezik az utunkat egy-egy fejezet végén, akik csak annyiban különböznek mezei társaiktól, hogy több lövedéket képesek elviselni. Színesítik a képletet a rögzített fegyverállások és a leheletnyi mesterlövészkedés is, csak, hogy ne legyen hiányérzetünk eléggé.


A grafika nem a mai színvonalat képviseli, olyan mintha az Unreal Engine 3.0 valami korábbi verzióján kalapálták volna össze az egészet, megőrizve annak minden gyermekbetegségét, a fáziskéséssel betöltődő textúrákkal kezdve a minőségi spórolással megbéklyózott sarkokig. Ami mögött lehet is valami, tekintve a hosszúra nyúlt fejlesztési időt. Michael elég sután mozog és araszol a fedezékek között, animációja túlzottan is elnagyolt, igazából csak az átvezetők alatt szökik fel némileg a tetszési index. Összevetve a látottakat, az Alpha Protocol külcsíne nem üti meg azt a mércét, amit manapság elvárhatnánk, a pályák sem a legszerteágazóbbak, ennek tetejébe még sokat is tölt, legyen szó akár csak az alapvető menüben való kavargásról is. Michael szinkronhangja megfelelő, ám a többinél zavaró lehet a túlzott rájátszás, a zene filmes ihletésű, de semmi emlékezetes darab nem csendül fel a hangszórókból.


Az Obsidian nem végzett tökéletes munkát, hiába az eltérő stílusokból adódó lehetőségeink száma, az egyensúly kialakításánál valami elcsúszott. Ennek ellenére, ha a tisztelt játékosnak van elég türelme a belerázódáshoz, megtalálhatja azt az élvezetes formulát, ami alatt akár kellemes 10 órát tölthet el. Szerepjáték fanatikusok ezúttal hoppon maradnak némileg, hiába játszadozhatunk a képességekkel naphosszat, nem éreztem, hogy RPG-hez méltó hatása lenne a játékmenetre. A történet színes kavalkád a kémfilmekben is fellelhető világuralomra törésekből, összeesküvésekből, váratlan fordulatokból, de az is elsiklik a blőd karaktereken és a bugyuta ellenfeleken. Ahogy egy inkognitóban nyilatkozó fejlesztő mondta, ennek így nem szabadott volna megjelennie, kicsit sarkított ugyan, de a Fallout: New Vegas sokkal inkább tűnik az Obsidian nagy dobásának, mint ez. Ha ezeket lenyeled, akkor az Alpha Protocol a te játékod, ha nem, nyugodtan továbbléphetsz.