Castlevania: Lords of Shadow teszt

A cím, és ami mögötte van

Mindig kockázatos dolog egy olyan legendás címnek nekivágni, mint mondjuk a Castlevania, ami már a játékipar hajnala óta jelen van, és mindenkinek beleégett az agyába. Főleg a rajongóknak nehéz megfelelni, őket boldoggá tenni, pláne ennyi év távlatából. Pedig a cím nem más, mint pár betű egymás mellé rakva, de ami mögötte van, annak jóval nagyobb súlya van. Nem is csoda, hogy a Konami felkérte Kojima mestert, hogy ugyanmár, ha ráér éppen egy picit, segítsen be a munkálatokba. Kojimáról elég annyit tudni, hogy végtelen zsenialitásának köszönhetően elég csupán a használt papírzsebkendője, vagy a hónaljszaga egy játékban ahhoz, hogy abból mestermű szülessen, és én biztos vagyok benne, hogy azért ezeknél jóval többet tett hozzá a játékhoz. A Castlevania egy varázslat, egy csodálatos mese, egy fantasztikus élmény, ami az első pillanattól fogva teljesen magába szippant minket, és nem enged el.


A siker receptje

Az új Castlevania első és legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy olyan szinten gyönyörű a grafikája, amihez foghatóval talán csak a God of War 3-ban lehetett találkozni. Összehasonlítani a kettőt, vagy esetlegesen párhuzamot vonni felesleges, hiszen két teljesen különböző hangulattal és történettel rendelkező címről van szó. Tény viszont, hogy jó érzéssel tölti el az embert, hogy lassan elérjük végre azt a színvonalat és látványt a TV-nk előtt ülve, amire mindig is vágytunk. A vadregényes környezet, a burjánzó természet, a röccenésmentesen történő csatározások nagyon kemények. Közben olyan csodaszép, meseszerűen gyönyörű muzsika szól, amihez fogható talán csak a Gyűrűk Ura filmekben csendült fel. A könyvből mesélt történet, s a középkorhoz hű szinkronszínészek mind nagyon eltaláltak, s a folyamatosan, megállás nélkül történő események egy pillanatra se hagynak minket unatkozni. A készítők kellemesen vegyítették egymással az őrületesen intenzív csatározásokat, és a platform ügyességi részeket, ráadásul néhol még az agyunkat használva, logikai feladványokkal is meg kell küzdenünk, amik igaz, nem annyira nehezek, de pont elég kihívást tudnak nyújtani egy alapvetően akcióorientált anyagban.


A harcrendszerről sokaknak a Devil May Cry, a Bayonetta, esetlegesen a God of War fog eszébe jutni, ami nem véletlen, hiszen ezek a legendás címek nyújtották az alapvető táptalajt a fejlesztés során. Rendkívül kifinomult módon történik a küzdelem, a gombok esztelen nyomogatásával nem sok eredményre fogunk jutni. Ahogy haladunk előre a történetben, szépen lassan adagolják és tanítják nekünk az új képességeket, így folyamatosan bővül a repertoárunk, s sokáig úgy fog tűnni, hogy sose érünk a végére. Egyre több varázstárggyal és mágiával leszünk gazdagabbak, amik egyre komolyabb stratégiai lehetőségeket nyújtanak nekünk arra, hogy megtaláljuk a legmegfelelőbb harci stílust. Idővel képesek leszünk választani a fény illetve árnyék varázslatok között, így el kell majd döntenünk mi a fontosabb számunkra: a nyers erő, vagy éppenséggel a folyamatos gyógyulás. Minden ölésért tapasztalati pontot kapunk, amiket igény szerint tudunk elkölteni a kombók és képességek végtelen tárházából választva. Gyűjtögetnivaló is akad majd bőven, így minden egyes pályát minimum háromszor is végig fogunk majd tolni. Egy jut az első élménynek, egy a mindegyik pályán teljesítendő próbáknak és végül egy a legnehezebb fokozaton, minden kihagyott tárgyat összeszedve...


Ebben rejlik a játék rendkívül magas szavatossági értéke, hiszen még egy átlagos játékos is minimum háromszor végig akarja majd játszani, és bizony az új Castlevania nem éppen egy rövid játék. Tizenkét fejezeten és számtalan chapteren keresztül folyik a küzdelem, olyan hihetetlenül látványos bossharcokkal megtoldva, amihez foghatóval még nem nagyon találkoztam játékos múltam alatt. Ennek legfőbb oka az intelligensen adagolt nehézség és kihívás kombinációja, mert igaz, hogy kalandozásaink során ezerszer meg fogunk halni, a főellenfeleknél meg még többször, de valahogy sose fogjuk feladni, mert érezzük, a feladat megoldható, csak rá kell jönni a titkára. Éppen ezért nem értek egyet azokkal, akik azt mondják, hogy nehézségben felér a játék egy Ninja Gaidennel, hiszen Hayabushának lenni sokkal nagyobb kihívás, s leginkább csak a ferdeszeműek képesek erre. Míg Gabriel kalandjai jóval könnyebben emészthetőek és gyorsabban elsajátíthatóak, a kérdés már csak az, hogy mi mennyire vagyunk kitartóak!


A sötét oldal

Összhatásában véve a Castlevania egy döbbenetesen jó játék; az audiovizuális élmény magért beszél, a hangulat verhetetlen, akárcsak a történet, ami sokkal, de sokkal többet tartogat számunkra, mint amit elsőre gondolnánk. Viszont vannak olyan hiányosságai, ami miatt lehet nem lesz olyan sikeres, mint amit megérdemelne. Ennek első oka a fix kameraállás, amit manapság már nem véletlenül használnak olyan ritkán a készítők. Ami a God of War 3-ban hibátlanul működött, itt sajnos nem mindig remekel. Sokszor előfordul, hogy a hirtelen váltástól karakterünk nem arra fog menni amerre szeretnénk, ahogyan időnként a platform részeknél fogalmunk nem lesz arról, merre és hogyan tovább. Kicsivel több bétatesztelésre lett volna szükség ahhoz, hogy ezeket a hibákat kicsiszolják, mert sok bosszúságunk fog adódni ebből.


A másik kellemetlen dolog maga a nehézségi szint, ami még normál fokozaton is rendkívül durva. Nem véletlen, hogy a Bayonettában volt egy olyan fokozat, ahol tulajdonképpen csak egy gombot kellett nyomogatni, és hülyére vertük az egész mezőnyt. Nem minden gémer olyan fanatikus mint én, nem minden gémernek van türelme egy csatának ötször, vagy még többször nekiállni. Jobban ki kellett volna balanszírozni a játékmenetet, mert elég egy rossz hangulat, vagy kisebb koncentrálási készség ahhoz, hogy teljesen kiessünk a ritmusból. Ilyenkor bizony hiába vagyunk széttápolva, az ellenfelek pillanatok alatt ledarálnak minket. Az ellentámadásos védekezési rendszer is csak nagyon nehezen alkalmazható, hiszen a csúf gonosz teremtmények villámgyorsan viszik be támadásaikat (ami logikus ugye), és mindig sokkal, de sokkal többen vannak mint mi (ami nem nehéz, lévén egyedül vagyunk). Annak ellenére, hogy a nehézség nem emelkedik fel az örök első Ninja Gaiden szintjére, még így is nagyon előkelő helyet tölt be a pokolian nehéz játékok panteonjában.


A Castlevania: Lords of Shadow egy nagyon különleges játék. Egy csodálatos mese ez, gyönyörű szép grafikával, zenével és történettel ellátva. Fantasztikus játékélmény, amit senkinek sem szabad kihagynia. Ilyenkor lehetünk büszkék arra, hogy konzolosok vagyunk, és ilyen élményekben lehet részünk. De keményen fel kell kötnie a gatyáját annak, aki a végére akar érni, a kérdés már csak az, hogy te kész vagy-e erre?!