Gran Turismo 5 teszt

Amivel szerintem a Gran Turismo igazán megnyerte az emberek szívét az évek során, hogy amíg a különböző autós anyagok (mint péládul a Need for Speed) kizárólag a dögös, több tízmilliós szupersportautókat vonultatták fel, addig a Polyphony Digital beletuszkolta a kínálatba a hétköznapi ember Honda Civicjét és Suzuki Swiftjét. 
 

S talán furcsának tűnik, de sokak számára nincs nagyobb élvezet annál, mint egy játékban megtalálni a saját verdájukat, azt mindenféle következmény nélkül csapatni a Nürburgringen, majd megnézni, hogy milyen lenne a járgány, ha ráaggatna alufelniket, karbon fékeket, spoilereket, meg persze a biztonság kedvéért a motort is megkínálná egy kompresszorral. Úgy gondolom, ennek köszönheti a Gran Turismo, hogy nem pusztán csak azok vágyakoznak utána, akik egyébként is játékosok, és egyébként is kipróbálják az összes hasonló anyagot, hanem azok is, akik amúgy sosem játszanak, hanem szimplán csak autórajongók. Ezért lehet az, hogy sokan kizárólag ezért vettek PlayStation konzolt a múltban, s nem csodálkoznék azon, ha ez most is így történne.
 

Ezen kívül persze akadt még a sorozatnak egy nagyon fontos tulajdonsága: ha tudni akartad, hogy az aktuális konzolgeneráció milyen grafikára képes, elég volt megvenni a legújabb Gran Turismo epizódot, s máris nyilvánvalóvá vált. S akkor ezzel rá is térhetünk a legújabb, ötödik részre, ahol ez meglepő módon már egyáltalán nincs így. Ami egyben az első jele annak, hogy valójában mennyire skizofrén is ez a játék, mennyire kétoldalú. Először is azt kell megérteni, hogy a GT5-ben szereplő szinte hihetetlen mennyiségű, kicsivel több, mint 1000 darabos autópark három helyről jött össze: egyrészt a fejlesztők elkészítettek körülbelül 200 járgányt teljesen a nulláról. Ezek fantasztikusan néznek ki, minden egyes apró részlet megtalálható rajtuk, s teljes belsejüket is lemodellezték, így vezethetőek belsőnézetből.
 

A maradék kb. 800 autó  a PS2-es Gran Turismo 4-ből és a PSP-s Gran Turismóból került be, s bizony meglátszik, hogy alapvetően nem az újgenerációs nagykonzolra készültek. Persze azért alaposan feljavították őket, így a legtöbb teljesen korrekt, viszont akad néhány kirívóan ronda példány is. Utóbbiak esetében a polygonszám alacsony, így a különböző íves felületek szögletessé válnak, s a textúrák elnagyoltak és mosottak. Mozgás közben persze mindez már nehezebben tűnik fel, de azért az igénytelenség mellett nem mehetek el szó nélkül. Persze meg kell fizetni az árat azért, ha a fejlesztők mindenképpen szerepeltetni szeretnék az utóbbi 40 év legfontosabb autóit, s persze az elmaradhatatlan, akár százéves klasszikusokat is: még ötévnyi munka után sem tudták mindet megfelelő szintre hozni.
 

Aztán ott vannak a pályák. Némelyik egyszerűen lenyűgöző: Rómában, vagy London belvárosában versenyezni félelmetes élmény, és a díszlet a végletekig kifinomult és részletes. Mások pedig kiábrándítóan rondák és puritának, ráadásul a valóságban nem létező, a Polyphony által megálmodott Cape Ring sem valami nagy eresztés -pedig itt aztán elengedhették volna a fantáziájukat a srácok. Némelyik helyszín egyszerűen annyira közepes (Daytona például), hogy simán jöhetett volna az előző generáció végéről is. Viszont azt meg kell hagyni, hogy mindegyik terep az utolsó centiméterig pontosan modellezett és realisztikus.
 

Nem kell sokáig játszani, s rájövünk, hogy megmaradt a GT-sorozatra mindig is jellemző régivágású igénytelenség is. Amikor két autó összekoccan, nem ütközéshangot hallunk, hanem valami olyan puffanást, mint amikor egy 160 kilós embert tarkón lőnek, s elterül a földön. S akkor még nem beszéltem a menürendszerről, ami persze a klasszikus, kurzorral vezérelt szisztéma alapján működik, és már a PS2-es negyedik résznél is régen elavult volt. Nehézkes a kezelése, mindenhez eggyel több gombot kell megnyomni mint szükséges lenne (például egy menüt nem zárhatunk be csak a kör nyomkodásával, mert az csak levisz minket a Cancel gombra, amit aztán az X-szel kell megnyomni, hogy sikerüljön a művelet). Az egész most már egyszerűen kőkorszakinak tűnik.
 

A sorozatban most először jelenik meg a törés, amit szintén nem sikerült kifejezetten jól elkészíteni. Kezdetben például egyáltalán nincs, aztán ahogy haladunk előre, egyszercsak megjön, de sosem eléggé. Pedig a rendszer működik: ha direkt 300 km/h-val beleszállunk a betonfalba, akkor láthatjuk, mire képes az engine ezen a területen, s ennek ellenére a fejlesztők nem érezték úgy, hogy ezt normális körülmények között kihasználják. Így szimpla versenytempónál maximum jelzésértékű horpadásokat kapunk, melyek kicsit látványosabbak a premium autókon, s kicsit kevésbé látványosak a többi járgányon. Valamiért olyan érzésem van, hogy ezen még egy jövőbeni patch segítségével állítani fognak.
 

Szintén most először kap Gran Turismo játék egy masszív, közösségi online módot. Ami -ahogy azt ezek után már valószínűleg megtippeltétek- közel sem sima és problémamentes. Jelenleg a dolog úgy működik, hogy különböző szobákat látunk, melyek mindegyike egy-egy verseny, s melyekbe általában szabadon beléphetünk. Ez persze azt jelenti, hogy nekünk kell megtalálnunk a számunkra ideális futamot, s még véletlenül sincs a Forza 3-hoz hasonló egyszerű és gyors matchmaking rendszer. Ennél azonban még nevetségesebb privát játékokba történő kódos belépés, amivel legutoljára a Counter-Strike-ban találkoztam a 2000-es évek elején. Egyébként a szabad körözések, rövid vagy hosszú versenyek remekül testreszabhatóak, így igazából mindenki beteljesítheti vágyait, akár egy háromkörös csapatásra, akár egy negyvenkörös Le Mans-i esős futamra vágyik.
 

Csak sajnos mindezt megnehezíti az egyelőre félelmetesen instabil hálózati kód és a lagtenger. A Polyphony ugyan kiadott egy patchet pár órával a játék megjelenése után, de a helyzet még mindig nem túl felhőtlen, habár javuló tendenciát mutat. Biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb elhárulnak a problémék, de azért ötévnyi fejlesztés után nem erre számítottunk. Mindez csak azért kár, mert egyébként akad itt egy rakás jó ötlet is: beállíthatjuk például, hogy ki lehessen ugorni a rajtrácson, így aki elkapkodja a startot, az jól megszívja, de nagyon jó irányba mutat a Shuffle Race is, ahol a játék véletlenszerűen ad egy autót mindenkinek, de azoknak valamivel erősebbet, akik a korábbi versenyekben rosszabb helyezést értek el. Így ők is nagyobb esélyekkel indulnak, s a futam is sokkal izgalmasabbá válik.
 

S ha már esélyek, akkor itt a következő nagy probléma: semmilyen módon nincsenek besorolva a verdák. Ha emlékszünk, a Forza 3-nak volt egy zseniális rendszere ahol betűkkel jelölték a különböző kategóriájú autókat (a legkisebb Peugeot volt az „F” a legdurvább Le Mans versenygép pedig az „R3”), s ezen belül még egy szám is jelölte, hogy az adott kategórián belül hol is áll a kiválasztott jármű. Nos, a GT5-ben nincs ilyen, sőt, jelenleg semmilyen határt nem szabhatunk meg az online szobákban, így általában a 65km/h végsebességű Citroen C3-ak versenyeznek a 700 lóerős V12-es Zondák ellen. Igen, erre is érkezik javítás a napokban, ahol valószínűleg erő alapján állíthatunk majd be limiteket, ami azért jobb mint a semmi.
 

Eddig tehát nem túl fényes a helyzet. Az új Gran Turismo nem kiemelkedően szép, ráadásul prezentáció és online technika tekintetében évekkel elmaradott, hiányzik belőle jó néhány ma már alapnak számító funkció, a törés semmivel nem jobb a konkurensnél, s teli van kisebb-nagyobb igénytelenségekkel, melyekre abszolút nincs mentség.


S mindez nem számít. A legkevésbé sem. Mert a főmenüben ott virít egy gomb, amin a „GT-mode” felirat áll. S ennek még a látványa is végigfuttatja a hideget a hátadon. Nyomd meg ezt, és bekerülsz egy olyan világba, ahol nem számít többé az idegesítő menürendszer, az „apróbb” problémák az online-nal, a tompa puffanó hang ütközéskor, vagy a kissé felemás grafika. Ez a hely az igazi, vérbeli autórajongók temploma. Belépni ide olyan érzés, mintha Enzo Ferrari házába lépnél be Maranellóban. Egyszerre megelevenedik előtted tizenkét évnyi Gran Turismo történelem, s máris az ereidben érzed a lóerőket, a talpadon a nyomatékot, a kezeden az aszfalt minden egyes recéjét. 
 

Persze az első ami megcsapja a fülünket, az a sorozatra jellemző laza jazzes zene, majd ahogy elkezdünk turkálni a lehetőségek között, rájövünk, hogy autós játékban még soha nem csinálhattunk ennyi különböző dolgot. Először is ott vannak ugyebár az A-spec versenyek, ahol egy ranglétrán előrejutva indulhatunk el az egyre keményebb futamokon. Az elején persze a 20 ezer kreditünkből még nem telik majd erőgépre, így két dolgot tudunk tenni: böngésszük az új autók szalonjait (itt találjuk a premium járgányokat egyébként), vagy rögtön a használtautók felé vesszük az irányt (itt vannak a sztenderd masinák). Nos, sok beszámolóval ellentétben egyáltalán nem lehetetlen új verdával kezdeni, ott van például a Suzuki Swift Sport, de szerintem a legjobb választás egy régebbi Civic Type-R.
 

Ha mindenképpen hasonlítgatni akarunk, az A-spec rész felel meg a Forza 3 kampányának, itt azonban ez csak egy töredéke az egésznek. Visszatérnek a B-spec versenyek is, ahol a boxutcából kommandírozhatjuk az A.I. által irányított versenyzőnket. Nem tartogat túl sok lehetőséget, és igazából nem tudom, hogy hosszútávon ki tudja ezt élvezni, de az opció adott, ha valaki ezt szereti. A Gran Turismo 5 lelke azonban a jogosítványok megszerzésében és a Special eventek teljesítésében rejlik.
 

A jogosítványok ismerősek lesznek mindenki számára, aki már tolt korábban GT-játékot. Egyre nehezedő kategóriákban kell végrehajtanunk egyre nehezedő  feladatokat, melyhez a program mindig megszab egy autót. Mindez azt a célt szolgálja, hogy  a kezdőknek megtanítson néhány alapvető versenytechnikát (kanyarív csúcspontjának elkapása, fékezés-kigyorsítás), de a későbbi kihívások már rendesen meg tudják izzasztani még a tapasztaltabbakat is. Ráadásul mindegyiket aranyra megcsinálni irgalmatlanul nehéz, sok gyakorlást, félelmetes kocsikontrollt és precizitást igényel. És hihetetlenül addiktív és abbahagyhatatlan.
 

Még talán ennél is jobbak a Special névre hallgató különleges események. Itt aztán a nyakunkba zúdul az igazi autófanatizmus. Soha, semmilyen játék nem adta még át ennyire az autózás szellemét, mint a GT5 ezen játékmódja. A lényege annyi, hogy több különböző eseményben vehetünk részt, melyek mindegyike több szintből áll. Go-kartozhatunk, NASCAR technikákat tanulhatunk a legendás Jeff Gordontól, az AMG akadémián Mercedesekkel sajátíthatjuk el a Nordschleife teljesítéséhez szükséges trükköket, a Top Gear tesztpályán Volkswagen furgonokkal versenyezhetünk (később azért jönnek a Lotusok is, nem kell aggódni), ralizhatunk Sebastian Löeb segítségével, s benevezhetünk egy igazi, európai „nagytúrára” is.
 

Ezzel azt hiszem a GT5 simán a világ legösszetettebb, legváltozatosabb autós játéka. Sőt, valójában nem is egy játék, hanem több játék egyben: a zseniális ralizással és WRC licenccel, a hivatalos NASCAR autókkal és a Super GT támogatásával hatalmas skálát vonultat fel. Mégis, mindegy, hogy melyik lehetőséget választjuk, mindenhol tapasztalati pontokat szerezhetünk, s ezáltal szinteket léphetünk, így nyílnak meg az újabb kihívások, az újabb versenyek, s persze a táposabb verdák. S higgyétek el, mindegy, hogy az A-specben, a jogsiszerzésen, vagy a Specialban nyomultok, mert egy dolog mindegyikben közös: a vezetés élménye. Egyetlen játék sem tudja ilyen jól kommunikálni az autók viselkedését, az egyes típusok apró különbségeit. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a PS3 Dualshock III kontrollere számomra ezen a ponton már erősen limitáló tényező, és az élvezeti érték körülbelül a százszorosára emelkedik egy kormánnyal. A Driving Force GT például már nem túl drága, érdemes lehet beszerezni, hiszen a GT5-tel valószínűleg úgyis még évekig fogunk játszani.
 

Tényleg ez a legjobb dolog ebben az egészben: egyszerűen a vezetés élményéért játszunk, s minden egyes kanyar mosolyt csal az arcunkra. De ha egy kis szünetre vágyunk, kapjuk elő a Photo Travel módot, ahol gyönyörű környezetekben készíthetünk HD felbontású képeket kedvenc autóinkról. Itt aztán tényleg meggyőződhetünk róla, mennyire valósághűek a premium modellek, hiszen a megfelelő szögből olyan fotókat tudunk lőni, melyek néha még a valóságnál is szebbek. De ezen kívül is tele van még apró extrákkal a játék, de valamit hagyjunk meglepetésnek is, hiszen már így is az átlagos GK-s teszt terjedelmének duplájánál járok. 
 

Összességében a Gran Turismo 5 egy fantasztikus, kihagyhatatlan remekmű, a generáció egyik legjobb játéka. Iszonyatosan hangulatos és sugárzik belőle az autózás iránti szeretet. Viszont egyben egy kicsit furcsa is: olyan, mintha a fejlesztők ötévre bezárták volna magukat egy épületbe, nem figyelve arra, hogy mit csinált közben a konkurencia. Ezért sajnos kissé kétarcú: előző generációs megoldásokat használ, s nem kifejezetten egységes -amiről a fejlesztők úgy gondolták, hogy fontos, az csodálatosan sikerült, ami viszont nem érdekelte őket annyira, azt úgy hagyták, ahogy volt, mindenféle igényesség nélkül. S akkor itt jön közbe a Forza 3, ami az első bájttól az utolsóig maximálisan csiszolt, profi munka, s nincsenek ennyire látványos gyengepontjai. 
 

Úgy tűnik tehát, hogy míg a Forza 3 a játékfejlesztők legjobb iparosától jött, addig a GT5-öt mintha elsősorban autórajongók készítették, akik csak „véletlenül” játékfejlesztők. Vagy ha másképpen akarnám kifejezni a dolgot: a Forza 3 egy tökéletesen összerakott, végletekig polírozott játék, ami mellesleg autókról szól. A Gran Turismo 5 egy igazi autófanatikus legnedvesebb álma, ami mellesleg egy játék. Éppen ezért muszáj a Forza 3-nak több pontot adnom, s éppen ezért választanám mégis tízből tízszer a GT5-öt helyette.

Kapcsolódó cikkek

• Gran Turismo 5
• Gran Turismo 5 Time Trial teszt
• Gran Turismo 5