Mario Sports Mix teszt

Egészen eddig értetlenül álltam a Wii-s sportjátékok előtt. Ezek nem hódolnak az adott sportág előtt, nincsen részletesen kidolgozott játékmenet, itt csakis a buli számít: hadonászol kettőt, rosszabb esetben még jól pofán is vered a melletted állót, aztán pedig jót nevettek mindketten. Ez az egyszerűség valahogy mégis elcsavarja az ember fejét, elkezdi élvezni, ahogy a Miik magukból kikelve szurkolnak neki, és olykor üdítően hat az is, hogy itt nem kell odafigyelni a fizika törvényszerűségére, sőt úgy egyáltalán nem kell szem előtt tartani semmilyen szabályt. A Mario Sports Mix gyakorlatilag nem is a sportot a dolgozza fel, hanem a mérkőzések hangulatát, amit aztán vegyít az igazi Mario-életérzéssel. Ezek után ember legyen a talpán, akit egy-másfél órára nem köt le a játék, és ha már ennyi időt eltöltöttél a cuccal, a Nintendo jól kalkulált, mert úgyis jön majd egy-két haver, aki mindenáron ugyanezt akarja tenni.


Érdekes módon a Mario Sports Mix az összetettebb partyjátékok közé tartozik, s míg a Wii Sports egyszerűsége egy kavicséval vetekedett, itt már nem elég kettőt-hármat suhintani az irányítóval, olykor a gombokat is nyomkodni kell. Négy sportág közül választhatunk, és ugyan mindegyiket máshogy kell játszani, szerencsére amolyan fejtágításként kapunk egy három-három részből álló oktatómódot. Az első fejezetben alap-, a másodikban pedig haladó szinten magyarázzák el a kezelés csínját-bínját, illetve adott lesz egy szabálymagyarázó rész is azoknak, akik nem tudják, hogy mi fán terem például a kosárlabda. No persze ez nem lesz hosszú, a készítők a valódi szabályokat nem is vették át (nincs olyan, hogy lépéshiba vagy fault), ezért általában csak azt foglalják össze, hogy ki és hogyan nyerheti meg az adott játékot. Tipp: dobj sok pontot, és úgy.


Minden játékfajtát kettő- vagy háromfős csapatokban játszhatunk, azonban más sportjátékokkal ellentétben itt nem az egész brigádot fogjuk irányítani, hanem csak egy előre meghatározott karaktert. A többiek szerepét a mesterséges intelligencia vagy jobb esetben valamelyik haver fogja betölteni, ezért nem passzolgathatjuk oda-vissza a labdát, legfeljebb visszakérhetjük, ha éppen nincs nálunk. A választható karakterek listája impozáns, nem hiányzik senki Mario holdudvarából: Luigi, Wario, Waluigi, Yoshi, Donkey Kong, Diddy Kong és a többiek egytől-egyig másban jók, valaki erősebb, valaki gyorsabb, valaki technikásabb szereplő, amire érdemes odafigyelni, mikor a meccsek előtt összeválogatjuk a csapatunkat. Érdekesség, hogy miután a Square Enix is közreműködött a játék fejlesztésénél, ezért néhány Final Fantasy és Dragon Quest hős is feloldható lesz, de hogy ők kicsodák pontosan, az legyen meglepetés.


A Mario Sports Mix négyféle sportágat dolgoz fel, s bár a különféle játékmódok kezelése között sok párhuzam vonható, maguk a játékok meglehetősen változatosak. A kosárlabdában passzolgathatjuk a labdát, a legkülönfélébb módokon zsákolhatunk, és ha ügyesek vagyunk, egy-két hárompontost is bevarrhatunk. Fault nincs, a labda nem tud kiesni a pályáról, és a lépéshibával sem kell foglalkoznunk, ellenben indulócseleket elővarázsolhatunk, és alley-oopot is összehozhatunk az “A” gomb megfelelő ideig történő nyomva tartásával, majd elengedésével.


A röplabda már egy fokkal összetettebb játék, a lényeg természetesen az, hogy az igazi sportághoz hasonlóan ne engedjük, hogy a mi térfelünkön essen le a laszti, ellenben törekednünk kell arra, hogy az ellenfél ne tudja visszaütni azt. Itt nekünk kell szerválni, és bár tovább tudjuk adni a bogyót, ezt legfeljebb háromszor tehetjük meg, amik közül az utolsó rendszerint valami látványos lecsapás formájában ér véget. Ha a háló túloldalán lévő játékos jól játszik, időben felugorva akár maga is azonnal visszapöckölheti a labdát a biztos pont érdekében.


A hoki már megint egy viszonylag egyszerűbb műfaj, itt kétségtelenül több hangsúlyt kap a pontos kapura lövés és a bodycheck. Higgyétek el, nincs is annál jobb, mikor Bowserrel ledaráljuk Mariot, majd a korongot megszerezve a jobbalsó sarokba célozva pontot szerzünk. A jégkorongban kapust is kapunk, ezt viszont a mesterséges intelligencia irányítja, így tulajdonképpen Fortuna kezében van a sorsunk, ha éppen ellenfelünk célegyenesen a kapura tart, és senki nem tudja utolérni.


A legaprólékosabban a kidobóst dolgozták ki a készítők, itt gyakorlatilag tényleg mindenre odafigyeltek: a háromfős csapatunk a pálya egyik oldalán áll fel, míg egy segítő játékos az ellenfél térfelének oldalára állhat. A labdát ide-oda passzolgathatjuk egymás között, majd a megfelelő pillanatban lecsapva kiüthetjük a túloldalon lévőket. Ha jók a reflexeink, két gomb együttes lenyomásával akár el is kaphatjuk a játékszert, és ilyenkor pont sem jár, viszont ha nem járunk sikerrel, át kell szaladnunk az ellenfelek mögé, hogy onnan folytassuk a játékot - ha ebből a pozícióból eltalálunk valakit, visszaállhatunk.


A készítők egy-két érdekességgel is megpróbálták feldobni a játékot. A Mariokból ismert klasszikus “kérdőjeles téglákra” rászaladva különböző fegyverekhez, például a szintén közismert teknősbékákhoz juthatunk, amiket elhajítva az ellenfél elejti a labdát vagy a korongot. Pénzérméket is gyűjthetünk, melyek a legközelebbi pontszerzéskor hozzáíródnak a végeredményhez. Ha jól játszunk, a képernyő alsó sarkában lévő mérőt feltöltve előcsalhatjuk az adott karakter különleges képességét: ezek rendszerint valamilyen látványos mozdulatot takarnak, melyeknek a vége menthetetlenül a sikeres pontszerzés lesz. Nagyon tetszett, hogy a helyszínek teljesen dinamikusak, nem elég, hogy a közönség folyamatosan mozog, és a közelben mindig áll egy-két hangosan ordibáló karakter, de maguk a pályák is élnek. A kosárlabda-palánkok például időről-időre elmozdulhatnak (olyan is előfordult, hogy ezek szerepét egy hatalmas húsevővirág töltötte be), a terepet elöntheti a tengervíz, a háttérben vonat húz el, az pedig különösen menő, mikor Marióék a jéghokit a homokos tengerparton tolják.


Nyilván nem olyan ördöngös technikai újítások ezek, de a hangulathoz nagyon sokat hozzátesznek. Ugyanígy a grafika sem nagy szám, még a Wii-n is láttunk szebb játékokat, viszont legalább színes és szagos, ami egy ilyen játékhoz pont elegendő. Úgyis van pont elég baj a Mario Sports Mixszel: a mesterséges intelligencia nagyon gyér, gyakorlatilag olyan a játék, mintha egyedül játszanánk. Kezdés után elég elszaladni, megtalálni az ideális, olykor fél kilométer széles lyukat a védőfalon, majd lőni vagy dobni. A gép nem tud rendesen védekezni, nem fog utolérni bennünket, ami meglehetősen hamar megöli a játékot. Mindemellett a Sports Mix tartalmatlan is: mint említettük, a négy különböző sportág változatos szórakozást biztosít, viszont a szimpla meccseken és a bajnokságokon kívül nem sok mindent tudunk csinálni – vannak ugyan mindenféle minijátékok, de lényegében ezek sem javítanak az összképen. Oké, egy ilyen Mario-játékot nem lehet teletömni menedzsermóddal és minden földi jóval (pedig ha én lennék az edzője, tuti lefogyna a kis dagadék), de ez a tartalmatlanság és a mesterséges intelligencia együtt biztosítják, hogy a Mario Sports Mix egy-másfélóránál tovább játszhatatlan egyedül.


Így igaz, vissza is kanyarodhatunk a cikk bevezetőjéhez: a Mario Sports Mix egy tipikus Wii-játék. Házibulikra találták ki, ahol néhány haver, esetleg apu, anyu meg az unokatesók hadonászhatnak a nappaliban ebéd után. Érdekes módon ez az új Mario jóval összetettebb, mint a többi Wii-s sportjáték, viszont minden másban mégis annyira egyszerű, hogy képtelen szórakoztatni az embert, ha nincs ott mellette valaki, akinek a bénázásán röhöghet. Nagycsaládos Wii-fetisisztáknak ajánljuk, a többiek inkább sakkozzanak, ha nincs jobb dolguk.