Beyond Good & Evil HD teszt

Rayman megálmodója, a francia Michel Ancel, 2003-ban fejezte be az eredeti Beyond Good & Evilt, ami az ünnepi szezonban PC-n, PlayStation 2-n, GameCube-on és Xboxon szinte szimultán támadott. Akkoriban a gigászi, 50 kaliberes kiadók még kevésbé erőltették a biztonsági játékot, hébe-hóba bevállaltak új, licenc és előzmény nélküli, így kockázatosabb anyagokat is. Az persze nem meglepetés, hogy ezeknél marketingre is jóval kevesebbet költöttek, mint a zászlóshajóik esetében, egyesek szerint pont ez gáncsolta el a trilógiának szánt sorozatot.


A játék fogadtatása jónak tűnt, a kritikusok áradoztak róla, a pontszámok a kilences környékén táncoltak, záporoztak a szakmai díjak és jelölések, a sebtében összeugrott rajongótábor pedig azonnal ráragasztotta a „kult” címkét. Mindezek ellenére a kiadó fenemód elégedetlen volt az eladási számokkal, és rögvest el is kaszálta a folytatást. Már-már úgy tűnt, vége a kalandnak, mint a botnak, de az évtized végén felbukkant egy trailer, amit a folytatás cáfolata követett, amit aztán szintén cáfoltak. Tehát jelen állás szerint olybá tűnik, Ancel egy nagyon kis csapattal már jó ideje munkálkodik a második részen, igaz, az anyag nem holnapra várható: utoljára egy nem hivatalos, 2013-as megjelenési dátumba botlottam. Addig is, a HD-s remake-hullámot meglovagolandó, a Ubisoft Shanghai-tól kaptunk Xbox Live Arcade-en egy ráncfelvarrt emlékezetfrissítő gumicsontot, ami májusban a PlayStation Networkön is tiszteletét teszi majd, a PlayStation Portable tulajok bánatára csak PlayStation 3 átirat formájában.


Nem kérdéses, hogy a világ az első, és talán legfőbb ütőkártya, ami gyomorba vágja a játékost. Ancel egy varázslatos alternatív jövőbe, egyben egy teljesen fiktív mesevilágba kalauzol el minket, amit régisulis francia képregények (Moebius, Bilal és mások művei, melyek az ezüstvásznon leginkább Az ötödik elemben manifesztálódtak) és Miyazaki steampunkosabb rajzfilmjei termékenyítettek meg. Jól megférnek benne a minden sarokra jutó, fából készült, ATM-re emlékeztető mentőpontok, amik egyben médialejátszók is, és a sugárhajtású, idővel űrhajóhoz csatlakoztató, légpárnás járgányok. Hasonlóképp a fauna is roppant színes génállományról árulkodik, az emberek mellett emberszabású (disznó-, bika-, sőt cápafejű) állatok vegyesen képviselik a főemlősöket, ugyanakkor gazdag a primitívebb élővilág is, melynek jó részét fotóznunk, néhányukat pedig dorgálnunk kell.


Az idilli kis bolygó aprócska és vélhetően egyetlen városa, Hillys, éppen nagy córeszben tengeti napjait, egyre gyakrabban ront rá egy galaktikus gyíkszörny, több hordányi ember- és persze állatrabló alien kíséretében. Ugyan a közelmúltban befutott a látszólag ellenük küzdő, jól felfegyverzett, marcona űrkommandó, az Alpha Sections, de már a jámborabb polgárok számára is egyre nyilvánvalóbb, hogy a katonák több kárt okoznak, mint hasznot: a csúfságokat ürügyként felhasználva disztópikus rendőrállamot hoztak létre, melyben az őslakosok már nem csak rohamosan fogyatkozó potenciális áldozatok, de egyben kiszipolyozott foglyok is. Természetesen a szituációból kicsírázott az elnyomás ellen lázadó, az összeesküvés leleplezésére törekvő, digitális szamizdatot szerkesztő ellenállás is, melynek fokozatos erősödése, fejlődése és győzelme rajtunk múlik.


Protagonistánk egy zöldszemű, zöldszájú, zöldruhás ifjú hölgy, aki ezek után nem túl meglepő módon a Jade nevet kapta a keresztségben. Maroknyinak is csak költői túlzással nevezhető csapata mindig legalább két főből áll, néhol a fogadott nagybátyja, a félig vadkan Pey'j támogatja, máskor a helyi erők szabálymániás katonája, egyben az ellenállás legjobb ügynöke, Double H áll mellette. Eme önjáró NPC-k közepes hatékonysággal kaszabolják az ellent, és néhány nagyon leegyszerűsített, a The Lost Vikings szellemét megidéző logikai feladványban találtatnak még hasznosnak. Hősnőnk kezdetben az elrabolt szülők csemetéinek berendezett árvaházban szorgoskodik, majd miután az anyagi problémák egy be nem fizetett villanyszámla képében ráköszönnek, szabadúszó fotográfusként próbál némi pénzmagra szert tenni. Első, „gyűjtögetős” megbízása a bolygó összes állatának lencsevégre kapása, de így keveredik kezdetben még tudtán kívül az ellenállók közé is, s rövidesen az ő tényfeltáró újságírói tevékenységétől függ a bolygó sorsa. Ezt mellesleg ügyesen bástyázták körbe az írók, a végkifejletig soha nem kerül az adatgyűjtés és információközlés elé a heroikus küzdelem, persze a csetepaté a Metal Gear Solid beütésű, sompolygós szakaszokat leszámítva ettől még elkerülhetetlen.


A játékmenet durvább, nagyobb vonalakban a J-RPG-kre hajaz. Mint más sandbox-játékokban, vonulgathatunk erre-arra szabadon, a nagyobb távolságok leküzdéséhez járművek segítségét is igénybe vehetjük, a történetbeli előrehaladásunk kulcsa pedig a küldetések teljesítése, no meg a folyamatos tápolás, ami leginkább gyöngyök halmozásában merül ki. Ugyanakkor itt minden kicsiben, szinte mikroszkopikus méretben van jelen: szintlépések nincsenek, csak a maximális energiánkat növelhetjük, a fegyvereink száma kettőig bővíthető, támadási kombóból egy nyitható meg, és így tovább. A kontroll teljesen direkt, mint a legtöbb külső nézetes akciójátékban, de a kezünk itt is meg van kötve: az ugrások a szakadékok szélén automatikusak, nem kell szenvednünk velük, sőt nem is bénázhatunk nagyon, mint a korai Tomb Raiderekben. Hasonlóképp az elsődleges fegyvert is csak ellenség közelében suhogtathatjuk, másutt elő sem vehetjük. Minden intelligens lénnyel beszélhetünk, mint a klasszikus kalandjátékokban, de a szövegek is ritkán bővülnek, és az egész dolog kiaknázatlan, talán csak egyetlen hasznos tippet szerezhetünk így, amire magunktól valószínűleg évek alatt sem jönnénk rá. A mókát mini-játékok is színesítik, de e téren se számítsunk Kánaánra. A Wipeoutot idéző versenyek élvezetesek, de a négy nyúlfarknyi pálya szavatosságban nem túl combos, ugyanennyi rablóbarlangon száguldhatunk keresztül, ami egykörös, szűk checkpointos, csapdákkal teli variáció ugyanarra a témára, aztán akad még „itt a piros, hol a piros”, egy speciális Air Hockey, meg egy nagyon primitív, akadálykerülgetős videojáték.


Bár a produktum a hangulata, a fantasztikus világa, a párját ritkító zenéje, a szerteágazó játékstílusbeli lehetőségei, a külsőre remek figurái és némi túlzással a története alapján is a legnagyobbak Pantheonjába illik, ráadásul különösebb szarvashibákat sem találhatunk benne, mégis valahol kicsit kevés, enyhén soványka. Minden lehetőség adott volt, különösebb plusz erőfeszítés nélkül többet, hosszabbat, emlékezetesebbet is ki lehetett volna hozni belőle. Sajnos „pályából” is csak öt darabot kínál, amennyiben a várost egynek tekintjük, ráadásul egyik sem áll határozottan sok szintből és szobából. Hasonlóképp a belül egydimenziós figurákon is lehetett volna még gyúrni, a drámai szituációk megágyaztak az ilyen jellegű kibontakozásoknak. Ugyanakkor hozzá kell tennem (egy füst alatt vitába kell szállnom a 2003-as tesztet jegyző önmagammal), hogy a játék nem annyira rövid, mint amilyennek elsőre látszik, a legtöbb modern társánál nem rejt kevesebb játékórát. Amennyiben megpróbálunk végigrohanni a valóban nem túl tartalmas főtörténeten, néhány ponton el fogunk akadni, mert nem lesz meg az elegendő mennyiségű gyöngyünk, ugyanis úgy tervezték, hogy a mini-játékok, gyűjtögetnivalók és mellékküldetések többségét is ki kelljen pipálnunk, csak viszonylag keveset bliccelhetünk el. Tehát, ha dobozosnak kissé kevés is, az XBLA-n és PSN-en kínált olcsóbb, digitális kínálatból nem lóg ki, minőség tekintetében pedig semmiképp nem érheti szó a ház elejét.


A Beyond Good & Evil természetesen már így is beírta magát a játéktörténelem nagykönyvébe, de nem jött rosszul neki a HD-s tatarozás. Egyrészt Windows mellett ugyanezekre a platformokra (Xbox 360 és PlayStation 3) érkezik a majdani folytatás, így ahhoz jó alapozó, másrészt egy újabb generáció is felfedezheti magának.