Conduit 2 teszt

A Conduit 2 hatalmas összeesküvésekről rántja le a leplet, a tunguz-esemény, a dropa-korong, a Bermuda-háromszög, a Gilgames-féle özönvíz, a Tiámat-legenda, és az Atlantisz elsüllyedése, mind egy hatalmas kirakós darabjai, s a szemünk előtt állnak össze, Michael Ford dühöngő szörnysereggel vív ádáz háborút, a tét nem más, mint a Föld jövője. A High Voltage Games legújabb játéka ismét azokat ülteti a Wii elé, akik hallani se akarnak Marióról, Sonicról, meg a többi mesehősről, akik szerint a Nintendo konzolját vérfürdőre találták ki, s nem virtuális állatsimogatásra, akik gépfegyvertokban hordják a Wiimote kontrollert, s ki sem vették onnan évek óta, társaim a bajban, most miénk az idő.


A játék ott folytatódik, ahol az első rész véget ért, Ford újabb féregjáraton kel át, csak egy kicsi kellett volna, hogy elkapja John Adamst, de a rohadék ismét meglépett. A kormányok felett álló árnyékszervezet örök elnöke immáron sokadszorra szabadul ki a hálónkból, de hősünk nem adja fel a harcot, üldözi őt, más mód nincs rá, hogy véget vessen az inváziónak, hatalmas csaták várnak ránk. Utunk egy tengeri olajfinomítón veszi kezdetét, fegyvertelenül érkezünk a helyszínre, némi közelharc után zsákmányolunk egy franciakulcsot, majd egy pisztolyt, a szakadó eső, és a felfegyverkezett személyzet sötét perceket jósol nekünk, s a java még csak ezután indul. Hamarosan ismét idegenek célpontjai leszünk, a sors Washington DC-be, Kínába, Brazíliába és Angliába vet minket, ha Adams beváltja tervét, s átveszi az uralmat a világ felett, akkor az emberiségnek vége.


A történet gazdagabb, és jobban érhetőbb lett, bár ne lepődjön meg senki, ha a végigjátszás után se tiszta neki minden részlet, a Prey és a Borderlands forgatókönyvének szerzőjét kérték fel az események rendezésére, Jason L. Blair fantáziája magasan szárnyal ezúttal is. De nem csak a háttéranyag, maga a játékmenet is sok változáson ment át. Ha nem is nagyon, de javult a mesterséges intelligencia, az ellenfél immáron nem lövöldöz ránk sörétes puskával, ha két kilométerre van, inkább közelebb jön, s míg mi támadunk, igyekszik kitérni a golyók elől, ezen kívül nagyobb lett a játéktér, többet tudunk taktikázni, és maga a harci ruha is megújult, lehet fejleszteni, bővíteni.


A látvány a Nintendo Wii képességeihez képest kifejezetten szép lett, teljesen olyan érzésünk van, mintha egy komolyabb PS2-es játékot tolnánk. Észvesztő speciális effektek, és szájgörbítő robbanások persze nem meglepő módon nincsenek, és az ellenségek is rendkívül rondák, de így sincsen okunk panaszra, a lerombolt városok hangulata sötét és szívbe markoló, az Atlantisz pedig, mely küldetéseink központjául fog szolgálni, egyszerűen magával ragadó. Hasonlóan vegyes benyomással teljesítenek a hangok is, a szinkron sajnos nem valami jó, hősünk folyton próbál lazulni, és viccet csinálni a komoly dolgokból, de a zene mindenért kárpótol, nagyzenekari kíséretet kapunk, néha olyan érzés fogja el az embert, mintha a Rekviem egy álomért CD szólna, remek, na.


A billentyűzet és az egér után nehéz volt elképzelni, hogy milyen egy FPS-t kontrollerrel irányítani, tíz éve még furcsán néztünk az ilyen játékokra, de megszoktuk, ahogyan a Wiimote, majd a Kinect, és a Playstation Move is az életünk része lett. Mindhárom technológia fantasztikus, a Wii mozgásérzékelőjére viszont általában gyerekjátékok, és családi címek jönnek csak, ritka a vérben tocsogó, csonkítós, fejszétrobbantós FPS, főleg akkor, ha támasztunk is felé némi igényességet. A Conduit szerencsére megfelel minden elvárásnak, nagykonzolokat megszégyenítő akciót prezentál, s az irányítás is zseniális lett, bal kezünkben fogjuk a nunchukot, a jobb kézben pedig a Wii távkapcsolóját, becélozzuk az ellenséget, és húzzuk a ravaszt, míg van ólom a tárban.


A puska formájú kontrollertartó és a Wiimote Plus kiegészítő egy szinttel magasabbra emeli a játékélményt, de nélkülük is tökéletesen kezelhető a Conduit. A célkereszt könnyen áldozatára talál, ha fordulni szeretnénk, csak elhúzzuk valamelyik irányba a kontrollert, de elég nyomva tartani hozzá egy gombot, hogy letiltva ezt a lehetőséget, emberünk a legnagyobb akció közben se nézzen véletlenül félre, s tartsa a fókuszt. Öt perc alatt megtanulható az egész, a hangulat pedig még jobb is, mintha játékteremben lennénk, itt nem sínen közlekedünk, arra megyünk, és oda nézünk, ahová csak akarunk, lehet fedezékbe bújni, sprintelni, és lopakodni is.


Mint minden komoly játékhoz, a Conduit 2-höz is (dudák - hopp, alul) dukál többjátékos mód. Lehet online háborúzni, összecsaphatunk osztott képernyőn, legfeljebb három társunkkal közösen, de van co-op is, hullámokban támadó idegen inváziót kell visszavernünk. A fegyvereket vásárolni kell, a pályát szavazással választják ki a résztvevők, játékmódból pedig annyi van, hogy átnézni is nehéz, a deathmatch, a TDM, a CTF, a free for all CTF, a Bounty Hunter, a Killing Override és a VIP mód alap, a mi kedvencünk viszont Balloon Battle volt, melyben lufikért megy a harc. Ha lelősz valakit, akkor egy lufit kapsz, ha téged ölnek meg, akkor elvesztesz egyet, ha pedig nem marad nálad, és a visszaszámláló lejártáig nem is tudsz szerezni, akkor véged, a játékot az utolsó, talpon maradt ember nyeri.


A Conduit 2 ütős kis játék, bár hardcore vonalon mindig is kockázatos volt Wiire fejleszteni. A konzol határai adottak, nem lehet annál tovább nyújtózkodni, míg a takaró ér, s bár a fejlesztők most mindent megtettek azért, hogy kihozzák a lehető legtöbbet a gépből, közben sajnos elhanyagolták a részleteket, melyek az igazi minőséget adnák. A helyszínek sok helyen kopárak, a sztori kusza, az ellenségek pedig rondák, és idegesítőek, van tehát hiba itt bőven, mégis azt tanácsoljuk, hogy aki teheti, próbálja ki a Conduit 2-t, hiszen Wii konzolon ritka az ilyen stílus, meg kell tehát becsülni a játékot nagyon!