Green Lantern: Rise of the Manhunters teszt

A Zöld Lámpás története 1940 óta kényezteti a szuperhős-kalandok rajongóit, az elfeledettnek hitt DC Comics képregény pedig most háromszorosan is visszatért közénk. A mese bevezető eseményeit feldolgozó rajzfilmet az HBO „Kezdet” címmel nemrégiben vetítette hazánkban is, a történet augusztus elején mozifilmmel teljesedik ki, s itt a játék is, mely az embervadászok elleni háború legnagyobb csatáit hivatott képernyőnkre varázsolni. A Green Lantern: Rise of the Manhunters a számítógépes vonal kivételével a jelenleg létező összes platformon tiszteletét tette, mi pedig az Xbox 360-as verziót teszteltük le, abban bízva, hogy nagykonzolon nem fogunk akkorát csalódni.


A játék a stílusát tekintve a külső nézetes akciókat gyarapítja, harcolnunk kell benne, verekedni és lőni, mindezt Hal Jordannal, az első emberi Zöld Lámpással. Hal különleges erejét pedig a Gyűrű adja, az ötletes kiegészítő bármilyen fegyverré átváltozik, amit csak akarunk, alapesetben pajzs, lasszó, kard és ökölformát ölthet, de ha továbbfejlesztjük, akkor kalapács, lézerpisztoly, gépágyú, kétágú buzogány, láncos dobócsillag, és baseballütő is lehet belőle. Küldetéseink során tucatjával fogjuk irtani az embervadászokat, nincs akkora harcos, ki hősünk számára méltó ellenfél lehet, maguk az események pedig a Földtől távol, egy különleges, idegen világban játszódnak.


Sajnos a Green Lantern: Rise of the Manhunters olyan fájdalmasan vontatott, és annyira igénytelen lett, hogy nemcsak a játékot, de magát a történetet, és a szuperhőst is könnyen megutáltatja bárkivel. A távoli kameraállás miatt esélyünk sincs, hogy beleéljük magunkat az eseményekbe, a grafika pocsék, a hangok silányak, maga a játékmenet pedig folyamatosan csak önmagát ismétli, semmi újdonság nincs benne. Halt irányítva kis szigetekre hasonlító állomásokon kell bizonyítanunk, leverjük a ránk támadó kéttucatnyi idegen katonát, majd egy zöld kör elviszi hősünket a következő helyszínre, ahol ugyanez vár ránk, egészen addig, míg el nem érkezünk egy-két, hasonlóan gyenge repülős küldetésig, bár azok is inkább idegesítőek, mint érdekesek. A változatosság ismeretlen fogalom a játékban, a kalandok nulla izgalmat nyújtanak, a legelvetemültebb rajongókat leszámítva nem lesz ember a világon, aki végigtolja a játékot, ők is csak kíváncsiságból, büszkeségből foglalkoznak majd vele.


Pedig a harcok nem annyira rosszak. A Gyűrű az LT és RT lenyomása után, az ABXY gombok valamelyikére változik át új fegyverré, mi magunk szabhatjuk meg, hogy melyik hotkey mit jelentsen, s fejlődésre is van lehetőség, növelhetjük a kiegészítő erejét, illetve új fegyverváltozatokat is elérhetővé tehetünk. Minél több ellenséget győzünk le, annál jobban költekezhetünk, és hősünk fejlettségi szintje is annál nagyobb lesz, de ha megtaláljuk a pályán elrejtett zöld meteoritköveket, azzal még a különleges energiáink töltöttségi csíkján is nyújthatunk egyet.


Hősünk nem golyóálló, s az értékeink se töltődnek folyton újra, a túlélést ebben a világban a legyőzöttek által elhagyott, különböző színű kristályok biztosítják. A kék adja vissza az életünket, a fehérrel tapasztalatpontokat zsebelhetünk be, míg a zöld tölti fel a Gyűrűt, a nagyobb fegyvereket csak úgy hívhatjuk elő, ha van elég muníciónk hozzá. S némi taktikára is szükség van, ugyanis ha azt akarjuk, hogy a támadáshullám véget érjen, akkor folyton ki kell iktatnunk az idegenek teleportáló berendezéseit, de a nagyobb ellenségeknek se szabad esztelenül nekiesni, ügyeskedni és gondolkozni kell, van tehát potenciál a játékban, ezt beláthatja mindenki.


Összesen tíz állomáson kell bizonyítanunk, a küldetéseket pedig lehet egyedül, vagy co-op módban is teljesíteni. Utóbbi esetén a második játékos Sinestro felett veszi át az irányítást, barátunk a jump-in, jump-out rendszernek köszönhetően bármikor beszállhat a játékba, segítséggel pedig az amúgy sem hosszú játékidő olyan rövid lesz, hogy pihenés nélkül, egyetlen este végig tudjuk vinni.


Teljesen feledhető alkotás tehát a Green Lantern: Rise of the Manhunters. A harc élménye miatt el lehet vele lenni egy órát, vagy kettőt, és jópofa a Gyűrű is, mely mindenféle különleges fegyverré változik át kívánságunkra, de ennél több nincs benne, a játék ötlettelen, unalmas, vontatott, és akit a legjobban lehet benne utálni, az nem más, mint Ryan Raynolds. A romantikus vígjátékok ZS-kategóriás szépfiúja utoljára a Van Wilder: Buliszerviz első részében alkotott emlékezeteset, azóta pedig csak ellenszenves, bárgyú szerepei voltak, ő az új Hal Jordan kérem, ő adta arcát és hangját a játékhoz, s a mozifilmben is ő lesz a Zöld Lámpás, meg se nézem.