Child of Eden teszt

2001-et mutatott a naptár, amikor a kissé elmebeteg japán fejlesztő, Tetsuya Mizuguchi úgy gondolta, hogy olyan „normális” és „átlagos” játékok után, mint a SEGA Rally Championship, elkészít valamit, ami a normális és az átlagos ellentéte. Így jött létre a REZ, a furcsa, pszichedelikus színkavalkádban játszódó, fantasztikus hangulatú shooter, mely rövid idő alatt számos rajongót tudhatott magának. Sajnos azonban ezek a rajongók kizárólag a hardcore játékosok köreiből kerültek ki, szélesebb réteg sosem ismerte meg igazán a címet.


Ezen segített, hogy 2008-ban végül Xbox Live Arcade-re elkészítették a REZ HD-t, melynek köszönhetően egyetlen csapásra több millió Xbox 360 tulajdonos ismerhette meg a felújított remekművet, ami bebizonyította, hogy még ma is megállja a helyét. Ennek megfelelően Mizuguchi-szan belevágott a folytatás, pontosabban az előzmény elkészítésébe. Ez a Child of Eden, de a különbség ezúttal annyi, hogy nem csak modernebb technika, de a Kinect is a rendelkezésére állt, így egy egészen egyedi, korábban soha nem látott élményben lehet részünk.


Ha úgy ülünk le a Child of Eden elé, mint ahogy tennénk azt egy bármilyen másik játékkal, akkor nem jól csináljuk. Az egészből annyi fog átjönni, hogy előttünk van egy rögzített pályás (on rails) shooter, nyomkodjuk a kontroller gombjait, lövöldözünk, miközben előttünk brutálisan vakító, felturbózott Tron-színekkel és idegesítő japán technlóval ellátott valami zajlik. Mindez persze egészen addig tart, amíg rá nem jövünk, hogy az Eden a szó szoros értelmében már nem is egy játék, sokkal inkább egy élmény, aminek át kell adni testünket és lelkünket, s ebben bizony nagy segítséget nyújt, ha kontroller helyett Kinecttel vágunk bele.


Történetről nem nagyon érdemes beszélni: gyakorlatilag van az internet, ami itt Eden néven fut, és az emberiség különböző történeti szakaszait tárolja. Ezt próbálják meg szétpusztítani a hackerek, mi pedig őket próbáljuk meg kilyuggatni egy virtuális világban, melynek látványa és hangulata olyan, hogy az egyszerűen leírhatatlan. Mintha az öt, grafikailag is eltérő pálya (itt archívum) mindegyikét durván beszívott művészek alkották volna meg, véletlenszerűen használt festékkel. Átalakuló formák, folyamatosan változó alakok, furcsa lények és elbűvölő színek teszik teljesen egyedivé az egészet.


A Child of Eden legnagyobb erőssége azonban mégsem ez, hanem a hozzá kapcsolódó zene, melyért az állítólag híres J-pop banda, a Genki Rockets felelős, és ami ezúttal szervesen kapcsolódik a játékmenethez. Minden szint elején a muzsika halkan, visszafogottan kezdődik, csak egy-egy basszusütemből áll. Aztán ahogy lövöldözzük lefelé az ellenfeleket, minden egyes mozzanatunk hozzáad egy újabb hangzást a zenéhez, s mire a pálya végére érünk, már azon vesszük észre magunkat, hogy egy teljes szám állt össze a háttérben, s durván bömböl az 5.1-ből. Ezt a játékot tényleg csak jó hangzással, és megfelelően nagy hangerő mellett érdemes tolni.


Mindez az irányításon keresztül van hatással a játékmenetre: két fegyverünk közül a bal karunkkal vezéreljük a lila lézerágyút, ami a halálos lila ellenfelek levadászásához szükséges (meg sem próbálom megmagyarázni), míg a jobb karunkkal a célkövetős rakétákat indíthatjuk. Ehhez megjelölhetünk egyszerre nyolc célpontot, majd egy mozdulattal szabadon engedhetjük a halálos tölteteket. Ha mégis bajba kerülnénk, akkor mindkét kezünk gyors feltartásával szabadon engedhetjük a mindent elpusztító támadásunkat, de ezt érdemes jól megfontolni, hiszen limitált mennyiség áll csak rendelkezésre.


A dolog lényege pedig az, hogy ha sikerül a befogós fegyverrel teljes tarolást csinálnunk a zene megfelelő ütemére, akkor a menet közben szerzett pontjaink megsokszorozódnak. Éppen ezért azon vesszük észre magunkat, hogy szépen lassan igazából már nem is csak játszunk az Edennel, hanem szinte táncolunk előtte, ritmikusan mozgunk, s közben átadjuk magunkat a folyamatosan fejlődő, fantasztikus zenének és a teljesen elvarázsoló grafikának. Még sosem játszottam semmivel, ami ennyire különleges és egyedi élményt nyújtana.


Problémák? Nos, az Eden a REZ-hez hasonlóan megint erősen rétegjáték: ismerek olyanokat, akik csak a név hallatától már hánynak. Ezen kívül az anyag elég rövid, körülbelül négy óra, de az első végigjátszás után megjelenő hard mód azért durva kihívásokat tartogat, sőt, még a normal is meg tud szorongatni sokszor. Végül pedig fel kell róni az egyéb extra tartalmak teljes hiányát: kapunk ugyan előzetest néhány Genki Rockets számból, de ennyi, még egy teljes klippre se futotta.

Ha már éppen azon gondolkoztál, hogy eladd a Kinectet, akkor ne tedd: a Child of Eden az első játék, ami igazán megmutatja, hogy lehet jobb valami a kontrolleres irányításnál, s hogy miképp adhat át egy játék különös, túlvilági élményeket.