Garshasp: The Monster Slayer teszt

A Dead Mage stúdióról eddig még nem nagyon hallottunk; Pasadenában, Texasban székelnek, jelen cikkünk tárgya az első érdemleges munkája a kilenc kulcstagot és számos besegítőt felvonultató csapatnak. A Garshasp is rengeteg gyermekbetegségtől szenved, nem egy hosszú élmény és a tetejébe még az élei is durvák, de vannak impozáns megoldásai. Szinte minden indie játékról elmondhatjuk mindezt, igazából a felhasználó ízvilágán múlik, hogy belevág-e, vagy továbbra is bigottan hisz a nagy kiadóknak, miszerint csak az ő, többmilliós költségvetésű produktumai szarják a spanyolviaszt. Mi viszont sznobok vagyunk, pohárba töltjük és beleszagolunk, ízlelgetjük, mint egy egzotikus bort (igazából nem, mert csak a falat kaparjuk az uborkaszezon hajrájában és kell már valami, amivel elüthetjük az időt.).


Jönnek a kötelező irodalmi percek: a Garshasp története a perzsa mitológiát veszi alapul: a fejlesztők nem hagyták megsárgulni az ihletet adó könyveket, s ha már a görög mitológia foglalt, inkább keletebbre mentek, nagyrészt egy helyi költő, Asadi Tousi írásait vették alapul. A játék Siavoshgard városában kezdődik, ahol roppant izmos és roppant elszánt hősünk tengeti mindennapjait. Ám az eleddig békés települést orvul megtámadja a piszkos varázslatokkal operáló Deev és csatlósai. Garshasp öccse is meghal a rajtaütésben és innen már ismerős a képlet: izomagy barátunk bosszút esküszik testvére haláláért, úttalan utakon keresztül eljut a Hitasp erődjébe és szétcsapja a démoni horda urának bibircsókos arcát. A mesét egy barátságos hangú narrátor bácsi meséli el, nem olyan Szabó Gyulás vontatott módon, minden jelentős cselekménypontnál elereszti baritonját, teljesen felesleges információáradattal kényezteti a játékost, számos idegen névvel, helyi, ismeretlen legendák és helyszínek taglalásával kombinálva. Csak az a baj, hogy cseppet sem érdekfeszítően, nem történészek vagyunk, nem mozgat minket a perzsa mitológia, meg amúgy sem vesszük hasznát abban a pár órában, amit a játékkal töltünk.


A kevesebb több lett volna, ugye. Pont ugyanezt éreztük anno, amikor az unalmas irodalmi órákon tanultuk a totál érdektelen és nehezen olvasható költeményeket. Mi csak unalmas óráinkat szeretnénk megörvendeztetni, amíg a Gears of War 3 meg nem érkezik. És volt felesleges 10 dollárunk rá a Steamen. A Garhasp pedig egy hamisítatlan hack’n slash cím, a God of War és a Castlevania farvizén evezve. Megfordulunk okosan felépített városban, buja dzsungelben, néhány barlangban és hegyek ormán, míg meg nem érkezünk Hitasp démoni territóriumába. Igazi giccses hősköltemény, tetszetős perzsiai környezetben, egy ismeretlen birodalom magasztalása (akiket utálunk, ugye, a 300 című film óta?), messziről szép, de ha közelebb megyünk túl szögletes és egyenetlen. Jó pár nagy szobor és korhű berendezési tárgy teszi teljessé a múzeumi látogatást, egyetlen pikantériája a dolognak, hogy a múzeumok mellett szokott lenni egy füstös kocsma, míg a többiek időznek, köcsögökre és kanalakra rácsodálkozva, addig a játékban nincs szabad kezünk a korsó emelgetéséhez. Ráadásul a kamera is úgy forog, hogy tökéletesen lássuk a roppant építményeket és a távoli horizontot, de mindez papírmasé, arra pont jó, hogy egy idő után megkavarodjunk.


Hoppá, Kratos hajat növesztett – ez volt az első megállapításunk a Garshaps harcrendszerét vizslatva. A hasonlóságok ténye eltéveszthetetlen: beérünk egy kisebb helységbe, majd az ellenség tömegével jelenik meg, akiket hősünk ütésvágások láncolatában, ide-oda vagdalkozva gyűr le, vagy éppen egyszerre csak eggyel küzd meg. Nos, a billentyűzetes irányítást el is felejthetjük, annyira polipnak kell születni hozzá, mert az irányt rendszerint eltévesztjük, így gyorsan rá is dugtunk egy Xbox 360 kontrollert. Az animációk gördülékenyek, gyors ütemű a csihi-puhi, pont olyan, mint amilyennek lennie kell. Az ellenfelek tekintetében nagyon eltérő jellemekkel nem találkozunk, van vagy 4-5 féle (persze több is, csak máshogyan néznek ki), aztán az ezek likvidálásához szükséges módszert váltogatjuk. Kihívás azért akad néha, egy-két keményebb arc személyében, de csak pár percre képesek a lendületet visszafogni.


Ami már kellemetlenebb az az, hogy csupán kétféle fegyverünk van, amiket ugyan fejleszthetünk is, de még így is kevés változatosságot nyújtanak, de legalább sebzésük jó és összemorzsolják a démoni fattyak redves bőrét se perc alatt. Néha távolról elkaphatjuk a kiszemelt ellenfelet, de néhány próbálkozás után hanyagoltam is a témát, mert pontosan kell csinálni, relatíve közelről, s ha nem sikerül, akkor az egész terveinknek annyi: úgy átgyalogolnak rajtunk, mint a falu egyetlen prostiján a bikák segélyosztáskor. A megnyújtott küzdelmeknél – rendszerint egy-egy bossharcnál – még Quick Time Eventekben is próbára tehetjük a reflexeinket. Nem zenghetünk ódákat a Garshasp harci élményéről, de legalább gyakorlatban hozta az elvárhatót, persze csak ha látunk belőle valamit az idegesítő kameraállások miatt.


A felhozatalba még némi platformelemek is belefértek, bár korántsem olyan profizmussal, mint egy Herceg nevezetű polgártárstól már láttuk. A távolságokat könnyű eltéveszteni, olyan pontokon zuhan a mélybe, olyan hasadékokat nem képes megmarkolni Garshasp, amit én nevetve képes lennénk a valóságban is. A peremen való haladásban elégtelent érdemel hanyagságért, mozgása lomha, ráadásul szinte semmilyen kölcsönhatás nincs a sziklákon és a falakon, sehol egy lemálló darabka, de a legrosszabb az, hogy szinte semmilyen következő mozdulatot nem tudunk előre biztosan kiszámítani. A hajtépést elősegítik azok az esetek, amikor időre kell ugrándozni. A Dead Mage-nek legalább sikerül némi változatosságot belevinnie: futás, ugrálás, sziklafalon való leereszkedés, mégpedig úgy, hogy a kardunkat vájjuk bele. Nem tudom, milyen pengéből van az a fegyver, de zsigerből vágja a durva kőzetet. Úgy hisszük, a legendákba minden belefér.


Amíg a tájat távolról csodáljuk, addig a Garshasppal semmi gond nincs: hozza az elvárható grafikai minőséget, ám sajnos túl sokszor zoomol be közelre a kamera, s úgy már kijönnek azok a fránya durva élek. Dicséretes, hogy házon belüli engine-t kalapáltak össze nekünk, még akkor is, ha a 3D modellekért az OGRE middleware felel. Masszív csaták terén elvérzik a játék, valahogy hiányoznak az eposzi viadalok, de végül az utolsó harc tényleg elég durvára sikerült – de akkor miért hagyták a végére az egészet? Az CGÍI átvezető-animációk meglepően minőségi darabok, ahogyan az egyéb hangok és a zenék is, főleg a közel-keleti beütésű orgánumok, ott aztán tényleg megint fentebb billent az élvezeti-görbe.


Az iráni mitológiával való ismerkedésünk elsőre elfogadhatónak mondható, mire kezdtük volna megutálni, már vége is lett. Alig négy órát rabol el az életünkből, a lendület is megvan, a tájak közti váltás sima, a narrátor szerepe talán zavaró, vagy nem, ha értékeled a témát. Igazi érdeme nincs is, ami van, azt már láttuk a fentebb emlegetett két játékban, talán még szerettük is volna, ha nem lenne rendkívül csiszolatlan. Dicsőség nem adatott meg Garhaspnak, bár megtett minden tőle telhetőt: a játékidő felét a harc tölti be, csak akkor ajánljuk, ha tényleg nincs más. Indie fejlesztőtől első próbálkozásnak ideális, s reménykedve tekinthetünk a jövőbe. De ott már robbannia kell.