Rage teszt

Hirtelen felindulásból mi sem tudnánk megmondani, hogy ki vagy mi számít uralkodónak ebben a műfajban – olyannyira szerteágazó a mezőny. John Carmack és társai számára már nem jelenti ugyanazt a játékkészítés fogalma, mint a kilencvenes évek elején. Amikor még pizzát zabáltak a szedett-vedett irodáikban, John Romeroval utánozták a halálhörgések zajait és olyan forradalmakat teremtettek, mint a Wolfenstein, a Doom és a Quake. A jó játéktesztelő mindig elolvassa a fejlesztők renoméját, mielőtt nekilát nyúzni az alanyt, ám jelen esetben erre nem volt szükség. Az id kálváriája körülbelül a Doom 3 megjelenésekor kezdődött – hiába jelentik be az új technológiai innovációt, annyit ülnek egy-egy sikervárományoson, hogy mire az hosszú évek után a boltokba kerül, már nem szól akkorát. Közben persze kaptak egy olyan konkurenciát, mint az Epic Games – kérdés csupán az, hogy a legendák képesek-e legendát teremteni ebben az elkurvult időkben is? Nincs mit szépíteni: mára már széttették a lábukat, feladva a függetlenségüket a Bethesdának. A Rage attól a pillanattól megosztotta a véleményünket, amikor lemászott a tetemes adatmennyiség a steames aktiválás után. Gondolatok fortyogtak fejünkben, hiszen 2004 óta ez az első önálló játéka a dallasi brigádnak - milyen lesz a debütáló id Tech 5 engine, mi marad a látványon túl? Ez elmondható minden produktumról, de a texasi csapat esetében ez mindinkább sarkalatos pont. Egy jófajta erős belga barna sör társaságában indítottuk el, megkockáztatva szorongásunkat, s bár szánk széle remeget, amit találtunk azt igen-igen nehéz papírra vetni.


Kezdjük azzal, hogy nem ment minden simán a PC-s verziót tesztelve. Egy viszonylag öregecske vason, egy középkategóriás nVidia videokártyával olyan lassú textúra-betöltési hiányosságokkal találkoztunk, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Ám hiába kerestünk ilyen-olyan beállítási lehetőségeket, a motor az adott konfigurációt felmérve állítja be a grafikai paramétereket, elősegítve, hogy a Rage stabilan tartsa a 60 fps-t – ezzel nem is volt gond. Sokkal inkább azzal, ahogyan ezt teszi: hosszú másodpercekbe telik, mire a képen rendesen feláll a látvány, de amint máshova nézünk, kezdődik minden elölről. Sőt, a korábban betöltött textúrák is elvesznek. Fórumokat bújva hasonló problémákba ütköztünk, AMD kártyákkal mindezt tetőzték a fagyások és a gyatra sebesség is, mígnem sikerült belőnünk egy olyan konfigurációs fájlbuherálást, amivel a legtöbb problémánk elszállt az első javítás és az új driverek megjelenéséig. Értjük mi Carmack bátyó streamelős Megatexture eljárását, de abszolút nem volt jogos a felháborodása, nem szabadott volna a játékot így kiengedni a nagyközönség elé, mivel elég nagy öngólt eredményezett. Jelen pillanatban azért sokkal jobb a helyzet már. Zárójel bezárva.


Ha a történetben keresnénk az innovációt, lefele görbülhet a szánk. A Rage pont olyannyira Fallout-klón, mint a Borderlands. Poszt-apokaliptikus világvég, kevés western és bő sci-fi ismérvekkel, és hangulat terén nem is nagyon tudunk belekötni a játékba. A kezdő animációban azt ecsetelik, hogy pár százalék az esélye annak, hogy a valóságban is létező Apophis meteorid 2029-ben a Földnek is nekicsapódik. Pedig a Hold után telibe trafálja anyabolygónkat is, ezzel kiirtva az emberiség jórészét: a városoknak és a civilizációnak annyi, az elsivatagosodott világot mutánsok és egyéb rémségek járják, a megmaradt túlélőkben ugyan még él az újjáépítés reménye, de nyersanyag kevés, a szövetségek pedig hajszálon függnek. Farkastörvények uralkodnak, bandák portyáznak az úgy-ahogy békésnek mondható vidékeken. Hősünk 106 év után ébred a hibernációból az ominózus katasztrófa után, a por már elült, csak a világvége hagyatéka marad rá, s az, hogy belőle is hős válik. A depressziót a gyomrunkban érezzük, egy szál semmiben még egy nyurga mutáns is kibelezhet, ám nagy szerencsénkre elég hamar pártfogónk akad, aki még lát bennünk – egy régi világ szülöttében – hallatlan reményeket. A játék nyitánya felemelő, mint a Mad Max mozik; motorizált klánokkal összepuszilkodva, bájos bumerángdobáló hölgyekkel és sziszifuszi feladatokkal tarkítva.


A végletekbe menő kimunkáltság az, ami elsőre megfogja a játékost, legyen szó a nagyobb településeket összekötő csupasz vadonról, vagy a városokról: minden sarkon, minden zeg-zugban találunk valami érdekeset. Az NPC-k dumálásai, a falfirkák, a bádogviskók és az elfeledett technológia maradványai adják a Rage igazi ízét. Minden főkarakter egyedi és teljes személyiség, mondandójukban kihagyják a felesleges sallangokat, kicsit karikatúra-szerűek. Egy-egy beszélgetés nem tart tovább 3-4 percnél, miközben nekünk meg sem kell szólalnunk – a feladatokat külön beugró képernyőn tálalják nekünk, csak a konkrétumokat jelölve. S habár a küldetéseket sem spilázzák túl, mégiscsak egy lövöldözős címmel van dolgunk. Menj el ide, senki ne maradjon életben, hozd el ezt és ezt. Nem túl fantáziadús az első pár óra, mégis olyan stílussal van megáldva, amitől zsigerből hozza a világvége utáni hangulatot. Az id nem szeretné, hogy komolyan vegyük a játékot, nem célja a morális kérdések feszegetése – egy szórakoztató történetet mesél el. Pont azért, hogy ne legyen céltalan a baktatásunk és a felfedezés, ám szerencsére a játék második felétől azért begyorsul és érdekesebbé válik a sztori. Míg a Doom 3-ban a megtalált naplóbejegyzésekben bonyolódott a történet, addig a Rage-ben még ekkora szerepet sem játszik a narratíva, ami sajnos nem tartozik a pozitívumok közé.


Hogy előre letudjuk a hiányosságokat, említsük még meg azt a csalóka szabadságot, amit a Rage kínál. Ugyan a történet folyamán folyamatosan térképezzük fel a Wastelandet, ám a magas dombok és a sziklás kanyonok észrevehetően próbálják a helyes úton tartani a játékost. A megadott intervallumon belül tényleg bármerre mehetünk, a járműves részeknél találunk kellően tág tereket is, ám sajnos régen láttunk már ilyen szűk városokat. Ugyan a kocsmát, a szatócsot, a polgármestert, a seriff irodáját és az autósboltokat könnyűszerrel megtaláljuk, de ezen felül nem sok látnivaló akad. Kihelyezett hirdetőtáblákon találunk pár hasznos mellékküldetést, végezhetünk futármunkát is veszélyes vidékeken, pénzért lőhetjük ki a bandák járműveit – szóval unatkozni nem fogunk.  A világ nagynak és nyitottnak tűnik, valójában – a mellékküldetéseket nem számítva – teljesen lineáris, 2011-ben még mindig belebotlunk láthatatlan falakba, a kalandozást csak mértékkel engedhetjük meg magunknak. Szerencsére az akció dominál leginkább (mert az id gyermeke, vagy mi a fene), legyen szó a gyalogos harcokról, vagy homokfutó volánja mögött megtett kilométerekről.


Kertelés nélkül a Rage igazi szellemisége pedig ebben van: az ellenségek módszeres levadászásában. Ehhez pedig minden eszköz adott, egyedül a környezetet kivéve, mivel néhány mozgatható tárgyon kívül az szinte teljesen statikus. De mit számít ez, amikor van lefűrészelt csövű és sima sörétesünk, a konkurenciától eltérően ténylegesen is használható pisztolyunk, géppuskánk, számszeríjunk, mesterlövész puskánk, rakétavetőnk? A klasszikus FPS-ek magvai, szóval minden olyan élvezeti szer, melytől szárazon is képesek vagyunk elélvezni. Ha azt vesszük, hogy mindegyikhez külön lőszereket is szerezhetünk, más és más hatásfokkal, akkor az igen változatossá teszi a gyilokparádét, teret engedve egy sima, a játékos stílusának megfelelő játékélménynek. A különböző kiegészítések vásárlása már nem menő (de erre is módunk nyílik a Rage-ben), inkább a hőskor köszön vissza, ami ebben a formában több, mint szórakoztató. Tegyünk rakétát a shotgunba, máris kész az aknavető, vagy tegyünk sniper-lőszert a pisztolyunkba, máris úgy pukkannak ki a fejek, mint a görögdinnye. Használjunk bármilyen fegyvert bármilyen lőszerrel (bizonyos határokon belül), és hatás tényleg garantált. Éppen elég komplexitást ad a dolognak ez a tudat, mert egy igazi akciójáték nem a lelketlen mordályokról szól, amit uszkve 10 percig használunk, meg nem is a gyér lőszerrel való lopakodásról, hanem arról, hogy három sörtől ellazult aggyal irtsuk a mutánsokat, mert felbaszta az agyunkat a főnök. Nem lesz belőle Serious Sam-féle monotonizmus, az elegancia finom vonásait végig érezzük majd a játékon.


Az ellenfeleink is kellően változatosak, kezdve a banditákkal, az ilyen-olyan szekták elkorcsosult híveivel, a fürge és bitang nagyokat ugró mutánsokkal, a masszív főellenfelekről már nem is beszélve, akik legyőzéséhez taktika és skuló kell, nem pedig ovis QTE-szegmensek. A gazfickók viselkedése inkább érdekes, mint okos, ezen a ponton nem sikerült megteremteni a tökélyt. Emellett a gránátok hatását sem kell ecsetelnünk, idővel szerezhetünk póklábakon közlekedő lőtornyokat, netán bombával szerelt távirányítású kisautókat is, de a játék igazi kedvence a bumeráng, vagy itteni nevén a Wingstick. Ez egy olyan dobóeszköz, melynek kiélezett pengéi vannak, profi célzással a ránk rontó rosszfiúk végtagjait csonkolhatjuk, mint a Mad Max 2-ben látott torzonborz kisfiú hasonló alkalmatosságával. Sajnos túl hamar kettétörnek, és nem tudunk annyit cipelni magunkkal, mint amennyit szeretnénk. Wastelanden csatornahálózat is van, egy-egy ilyen szakasz hemzseg a mutánsoktól, ha ide lemerészkedünk, felköthetjük a gatyát – olyan mintha egy Horda-módban találnánk magunkat. Bárhogy is van, a halál nem jelenti azonnal a túlvilágot, hiszen öltözékünkben találunk beépített defibrillátort, az újraélesztéshez pedig reflexeinkre is szükség van. A játékban helyet kaptak a minijátékok is, köztük a kártyás téma, melyet a kocsmákban lehet tolni, sőt az utunk során még gyarapíthatjuk is a paklinkat a gyűjthető lapok segítségével. Jó dolog, hogy mindenféle feleslegesnek tűnő kacatot is felvehetünk, s ha találunk különböző tervrajzokat, akkor a meglévő cuccokat egymással kombinálva olyan finomságokat gyárthatunk, mint az instant zártörő Lockgrinder, vagy olyan elsősegély- felszereléseket, amikkel harc közben is gyógyíthatjuk magunkat.


Egy igazi férfi mit sem ér egy olyan verda nélkül, aminek látványa bármilyen csajról lehúzza a bugyit. Már a bejelentés óta tudjuk, hogy a Rage-ben nagy szerepet kapnak fejleszthető buggy-k. Kezdetben szerencsére gyorsan jegeljük az alap quadunkat, viszonylag hamar szert teszünk egy rozsdás homokfutóra is, később pedig egy hot rod-szerű négykerekűre, amiket aztán idővel fejleszthetünk: jobb páncéllemezeket szereltethetünk rájuk, erősebb motorral, több nitróval vértezhetjük fel őket. Wastelanden bizony szükség van fegyverzetre is: a rakétavető a legfontosabb, a távirányítású bombák ellen jól jön a mellettünk repkedő minigun, de aknákat is dobálhatunk a talajra. Mindennek ugyan ára van, de szerencsére a térségben elég szép hagyománya van az autóversenyzésnek, legyen szó sima körözgetésekről, időfutamokról, roncsderbikről, vagy kimondottan tűzharcra kihegyezett autós párbajokról. A bajnokságok egyre nehezednek, hasonlóan versenyzői karrierünk is fentebb ível – ha bízunk a képességeinkben, akkor a keresetünkkel sem lesz gond. Soha nem unalmas az autókázás a pusztaságban, a bandák sorra respawnolnak, a veszély folyton ott lohol a nyomunkban, a sebesség tényleg észvesztő, a robbanások és a repkedő alkatrészek pedig magukért beszélnek – kár, hogy hamar falakba ütközünk.


A Rage másik sarkalatos pontja a 4 résztvevős multiplayer három játékmódban, ami jelen formájában eléggé sekélyes. Adva vagyon pár térkép, amin ilyen-olyan feladataink vannak, meg ugye minden játékosnak jár egy verda. Aztán szépen összeeresztik őket és mehet a tombolás korlátok nélkül, fejleszthető járművekkel a túlélésért. A fegyverekkel való duhajkodás még megmenthetné az online komponenst, urambocsá egy arénaszerű, quake-es mészárlás, mert mégis csak az id-ről beszélünk. Nem vártunk volna tőlük egy ilyen harmatos megoldást, őszintén reméljük, hogy egy DLC-ben újragondolják az egészet. Találunk még egy kétszemélyes kooperatív mókát is, elszeparálva a fő történeti száltól, de igazi innováció nincs benne, jó, ha negyedórát leköti az erre vetemedőket.


Az id Tech 5 debütálása sok év után nem ment zökkenőmentesen, de ha számos zavaró tényező után végre teljes pompájában dübörög, akkor tényleg mérföldkőre tekinthetünk a Rage személyében. Konzolokon meg pláne párját ritkítja a látvány, bivalyerős PC-ken pedig a zseniális jelző illene rá. Az arc és az száj animációja tapsvihart érdemel, a lövésektől megbotló, megtántorodó, vagy éppen bukfencező ellenségek jó pár derült percet szerezhetnek. Kétlem, hogy hamarosan találnánk olyan trónkövetelőt, ami megenné reggelire, pedig Carmack bácsi sajátos engine-je dacára annak, hogy hírből sem ismeri a DirectX 11-es mókusvakításokat, abszolút részletgazdag és lehengerlő. A szürreális sivatag egyszerre csodálatos és elkeserítő, tetőzve mindezt a profi és kimunkált designnal, valamint azzal, hogy kisujjból hozza a 60 fpst – tényleg megemeljük a kalapunkat. A lerombolt hidakat, az épületeket, a karakterek arcán gyűrődő szarkalábakat illendő lenne bemutatni olyan személyeknek, akiknek a grafika nem számít. Az id tényleg feldobta a labdát arra nézve, hogy miként kell kinéznie egy játéknak manapság, ráadásul mindhárom platformon. A hangokon és a fenomenális szinkronon tényleg butaság lenne hibát keresni.


De ami a legfontosabb és legszembetűnőbb, hogy a Rage nem a vizuális megvalósításról szól, hanem tényleg egy végletekig polírozott akciójátékot kapunk, felesleges sallangok nélkül. Az id jól tudja, hogy mik azok a legfontosabb pillérek, melyek évek óta minden FPS-ben szükségesek – nem csavart rajtuk, hanem addig-addig finomították a mechanikát, mígnem szinte tökéletessé nem vált. A hozzáadott adalék, a némi szerepjátékos érzet csupán hab a tortán, ezért ne is rójuk fel nekik ezen szegmensek elnagyoltságát.  Ugyan a beígért 20 órás játékidőtől messze áll, kényelmes tempóban, a mellékküldetésekre is kitérve 13-14 óra alatt teljesíthetjük, kihívással csak nyomokban találkozhatunk közepes nehézségi szinten. Kár, hogy igazi szabadság nincs benne, de a brutális harc – a tényleg újdonságnak számító lőszerhasználattal tényleg megadja azt a roppant szórakoztató érzést, amit a játék nyújt nekünk, a sivatagi száguldásról nem is beszélve. Ha az id ezúttal nem is alkotott olyan maradandót, mint amilyenek a kezdeti klasszikusaik voltak, s néha vegyesek az érzéseink a Rage-dzsel kapcsolatban, éppen belefér a „kihagyhatatlan” kategóriába.

Kapcsolódó cikk

• Rage