The Cursed Crusade teszt

Örömhír: tudok jó dolgot mondani a The Cursade Crusade-del kapcsolatban! Igaz, csak egyet. Egészen mókás és üdítő jellegű dolog, hogy a játék szabadon engedi kombinálni a különböző talált fegyvereket, s a mozgásaink, támadásaink ennek megfelelően módosulnak kicsit. Nem csak arról van szó, hogy felvehetünk egy nagy kardot, vagy egy kisebb kardot. Ha kétkezes kardot veszünk fel, akkor támadásaink nagyok és kemények lesznek (ez kicsit perverzül hangzik), míg ha egy kardot és egy pajzsot, akkor értelemszerűen védekezhetünk is. De felvehetünk két kardot is egyszerre, amelyek segítségével gyorsabban, de kisebbeket üthetünk. S még ez sem egyezik meg azzal, ha például egy buzogányt és egy kardot hordunk egy-egy kezünkben. És ez jó.


Az viszont már nagyon nem jó, hogy ezek a fegyverek félpercenként eltörnek, és így a folyamatosan a nyakunkba szakadó ellenfelek garmadája elől körbe-körbe kell rohangálnunk a pályán, amíg a program úgy nem gondolja, hogy egy felvehető fegyver fölé érkeztünk, s ezt ki nem írja nekünk. Mert szabad szemmel meglátni sokszor szinte lehetetlen. Néha nem is találunk fegyvert, így miután a teljes felszerelésünk kettétört az első három rosszarcú hátán, kénytelenek vagyunk egy darab fával bökdösni az életünkre törők popsiját, annak reményében, hogy esetleg a seb elfertőződik, és valamikor három-négy hét múlva a delikvens esetleg elpatkol, mert nem kap megfelelő orvosi segítséget. Az egész olyan, mintha egy Monty Python-jelenetet látnánk, csak azon csodálkozom, hogy nem málnával, vagy egyéb gyümölcsökkel kell megvívnunk a harcot.


De ne ijedjünk meg, nem kell majd sokat harcolnunk. Annak ellenére, hogy egy hack&slash címről van szó, a készítők közül valaki nyilván úgy gondolta, ő álmából felkeltve is lepipálja Hideo Kojimát, s ennek megfelelően több óra átvezető videót pakolt bele az egyébként nem kifejezetten hosszú játékba. A probléma, hogy az elkövető úriembernek, sem a filmművészethez, sem a rendezéshez, sem a kamerakezeléshez, sem pedig az íráshoz nem volt egyáltalán semmi tehetsége, aminek következtében minden egyes átvezető egy igazi kínszenvedés, borzalmas beállításokkal, irtózatos szövegekkel, rosszul elsütött filmes gegekkel (például a 300-ból), és úgy általánosan akkora szánalommal, hogy már-már mi érezzük magunkat rosszul tőle.


Rendben, azt gondolnád, hogy akkor inkább elnyomod a videókat. Ennek az lesz eredménye, hogy rögtön jön a következő video. Komolyan, én ilyet még soha életemben nem láttam. Ha mégis úgy döntenél, hogy inkább akkor végigszenveded őket, még abban sem tudsz túl nagy örömet lelni, hogy megpróbálsz röhögni azon, mennyire rosszak, mert még ezt a pici, apró élvezetet is elveszik az irtózatos technikai hibák. Karakterek, fegyverek és tereptárgyak tűnnek el különös módokon, néha a játék elfelejti kirajzolni az egyik szereplőt – ami akkor kifejezetten ciki, amikor ő beszélne - , de néha az egész kép csak úgy véletlenszerűen szétesik.


Attól persze nem kell félni, hogy túlzottan sok történetről maradnál le azáltal, hogy vagy elnyomogadot, vagy a hibák miatt egyáltalán nem látod az átvezetőket. A The Cursed Crusade története szerint a Denz de Bayle néven futó arcot alakítod, aki mindenképp szeretne bekerülni a keresztes seregbe, ezt látja ugyanis az egyetlen megoldásnak arra, hogy megkeresse a háborúban korábban eltűnt édesapját. Ezek mellett bónuszba kap még egy démoni átkot is a nyakába, amitől valahogy meg kell szabadulnia, s ebben segítségére lesz Esteban, aki méltán nevezhet a világ legsablonosabb karakterének nem létező díjára, ugyanis a spanyolokkal kapcsolatos sztereotípiák igazi megtestesítője. Ez alatt nem azt kell érteni, hogy néha illegálisan halászik, majmokat dobál le a tornyok tetejéről, szórakozásból bikákat döfköd, és egyébként egész nap alszik, hanem azt, hogy általánosan egy tróger. Azt hihetnéd, hogy az a rengeteg átvezető azért készült, hogy valahogy előrevigye a sztorit, valamit kifejtsen, s valami kerek egészet adjon ki a végére. Nos, nem ez a helyzet. Az egésznek semmi értelme nincsen, nem halad semerre, és a végén egyszerűen félbehagyják a záró animációt – valószínűleg ez volt a tehetséges Kojima-verő elképzelése a fordulatos zárásról.


Az egész átkos dolog azonban hoz egy kis csavart is: főhőseink menet közben átváltozhatnak démonná, amitől a képernyőt idegesítő lángoló grafika lepi el, de a játékmenetben semmi változás nem történik. Oké, elsüthetünk néhány tűzalapú varázslatot, amiknek semmi értelme, és megpróbálhatunk használni egy gyógyító mágiát, ami úgysem fog sikerülni az idióta és válaszképtelen irányítás miatt. Ezen kívül az egész csak arra jó, hogy néhány helyről kizárólag ennek segítségével  találhatjuk meg a kiutat. De ilyenkor legalább az esetek nagy többségében megtaláljuk, mert „normál módban” a játék elég sokszor elfelejti megjeleníteni, hogy egy dologgal interakcióba tudunk lépni, így időnk tetemes részét azzal fogjuk tölteni, hogy körbe-körbe rohangálunk, megpróbálva megkeresni a kiutat, miközben végig ott volt a szemünk előtt. De valamivel még mindig jobb a semmiért rohangálni, mint harc közben kétszázadszorra is végignézni ugyanazt a kivégző animációt, amibe semmi beleszólásunk nincs, sokszor 5-7 másodpercig is eltart, és mellé még egyáltalán nem is látványos.


Ezen kívül talán mondanom sem kell , hogy az anyag csúnya, úgy szól, mintha gramofonról játszaná le a háttérzenét, a szinkron közepesen gyenge, az animációk pedig már-már viccesen gagyik néha, ami annak is betudható, hogy körülbelül másfél év telik el aközött, hogy megnyomunk egy gombot, és arra emberünk reagál. A szintén idén, s szintén ebben a témában megjelent The First Templar sem volt a játékipar csúcsa, de higgyétek el, ennél ezerszer jobb. Bár ez nem mondd sokat, mert a Crusade Crusade-nél ezerszer jobb dolgokba beletartozik még az AIDS is, vagy az, ha élve felgyújtanak.