Saints Row: The Third teszt

Ugyan két eltérő műfajról beszélünk, de a játék világa körülbelül öt perc alatt képes magába szippantani, mint a Skyrim, megforgat egy színes-szagos centrifugában, végbeledbe dug egy ormótlan műbránert (szigorúan vazelin nélkül), majd a tánc végeztével elereszt, s még csak fel sem kavarodik tőle a gyomrunk. Gyakran kapjuk magunkat azon, hogy már két órán át jót mulatunk a poénos feladatokon, pedig még hozzá nem nyúltunk a főküldetésekhez. A Saints Row: The Third meg sem próbálja utolérni a GTA-t, inkább bemutat egy csavart a sereghajtók mezőnyében, nem veteti magát komolyan – s ez megy neki, mint a karikacsapás. Nyers és pimasz játékmenet, még a legmogorvább játékosokból is kicsal egy egészséges kacagást, annyira banális az egész. A Volition próbál még nagyobb szeletet hasítani a tömény, cukormázas tortából.


Az alapelvek mit sem változtak az előd óta: ez is egy teljesen nyílt világú akciójáték, a főtörténetet sem nehéz követni. Aki viszont kiszámíthatatlan fordulatokra vágyik, az a mellék-elfoglaltságok felé keresgéljen. Mint az előző két játék, itt is a Saints banda körül forog minden, egy teljesen új városban, Steelportban. Egy abszurd, mégis szerethető bevezetésben elsajátítjuk a könnyed irányítást, átérezzük az alaphangulatot, mely annyira blőd, hogy arra szavak nincsenek – ha itt nem kedveled meg a játékot, soha nem is fogod. Mindenekelőtt egy igen részletes karakterszerkesztő felületen alkothatjuk meg a képtelenebbnél képtelenebb hősünket, számos beállítási lehetőségen átzongorázva magunkat. Lehetünk stricik, kurvák, utcaseprők, ultra-macsók, girnyó füvesek, bármi – tényleg teret engedhetünk perverz ösztöneinknek. A várost további két banda tartja rettegésben, nekünk az a szerepünk, hogy a Saintset támogatva megszerezzük a totális dominanciát az utcákon. Különböző kapcsolatokra teszünk szert, háborúzhatunk a riválisokkal, majd végül jutalmunk sem marad el a kétféle befejezésnek köszönhetően.


Először is: szokjuk meg, hogy Steelportban csupa őrült él. Egyedi és nagyvilági öltözködéssel, a polgárok szado-mazo cuccokban sétálnak az utcán, itt a legnagyobb az egy négyzetkilométerre eső ámokfutók száma. Természetesen a legtöbb küldetést valamilyen járművel ejtjük meg – legyenek azok autók, tankok és egészen elképesztő csodák is. Vannak úgynevezett biztosítási csalás missziók, melyekben a cél az, hogy minél nagyobb pusztítást vigyünk végbe verdáinkkal a plusz pénzért cserébe. Abszurditás szempontjából teljesen elszállt a Volition fantáziája, külön jó pont, hogy feladataink teljesen váratlanul változnak egyik percről a másikra. A Saints Row: The Third egy kiszámíthatatlan maszlag, de ez csak a javára válik. Könnyű mulatságok kedvelőinek kötelező a mellékküldetések teljesítése: öljünk meg ezt és ezt, harcoljunk a dominanciánkért, vezessünk a prostituáltak kerülgetve, meghatározott idő alatt okozzunk akkora felfordulást tankunkkal, amennyire csak lehetséges. Szinte kimeríthetetlen a repertoár, és ami a legjobb, a küldetések nem válnak ismétlődővé.


A cél az, hogy a játék poénos legyen, amennyire csak tud. S erre tesz fel mindent. Gyatra morális döntéseket sem kell hozunk, csak élvezni idétlen helyzetek sokaságát. Mindig valamilyen új játékszer üti a markunka: egyik kedvencünk a jet, mellyel tényleg megszűnnek a határok. Mint más hasonszőrű játékokban, itt is a pénz és a Respect körül forog minden. A piszkos anyagiak és a tapasztalati pontok gyűjtése lehetővé teszik a játékos számára, hogy új képességeket, fegyvereket és fejlesztéseket vásárolhassanak. Minél nagyobb a hírnevünk, annál durvább speciális skillek (végtelen sprint, jobb egészség) ütik a markunkat, ám a legtöbb megnyitható extrának ára van; de szorgosan gyűjtögető, anyagias játékosok számára nincsenek elérhetetlen célok. A jutalmak puszta mennyisége és a lehetséges alternatívák száma tényleg lélegzetelállító.


A legtöbb jármú feloldásához kötelező teljesíteni a főküldetéseket, a már megszerzett verdákat bármikor eltárolhatjuk a főhadiszállásunkon, nem kell folyton keresgélni. Megnyugodhatunk: a féktelen száguldozás legalább olyan szórakoztató, mint a Saints Row: The Third többi jellegzetessége. Motorozzunk a járdán, csapassunk egy bevásárlásra használható Smarttal a forgalommal szemben, lőjük arcon a nem kívánt személyeket. A cím tényleg minden képzeletünket felülmúl. Törjünk be egy orgiákkal túlfűtött kastélyba, és csapjunk le mindenkit a műanyag-dildóval – sokáig csak kapkodjuk a fejünket a szerteágazó feladatok láttán. A Saints Row: The Third minden más tekintetben elvérzik, bár úgy látszik, tényleg sokat agyaltak, hogy némi történet is beleférjen a felhozatalba. Sajnos az ócska párbeszédek és a túlzottan is humorosnak szánt beszólások miatt már fájt a fejünk.


A sztoriszál nagyjából 12 óra játékidőt biztosít, ami nyílt világú gengszter-szimulátorok esetében elég kevéske, ám ebben a játékban az mellékküldetések még nagyobb potenciált képviselnek – a fejlesztők át is estek a ló túloldalára. Ha minden rejtett csomagot és kihívást teljesítünk, bőven benne van 30 óra, nem beszélve a már elérhető DLC-kről sem. Ám van egy még hangsúlyosabb pontja a The Thirdnek: ez pedig a kooperatív játékmód. Azt hiszem, szavatosság szempontjából tényleg élen jár: barátainkkal vállvetve újabb arcát mutatja a program. A kampány teljesítése mellett agyatlan tombolásba is kezdhetünk a helyi bűnüldöző szervek legnagyobb bánatára. Ott van még a beszédes nevű Whored Mode, mely talán az év legobszcénabb horda módja. Cimboráinkkal vállvetve kell legyűrnünk az ellenség hullámokban érkező rohamát, kezdve a zombikkal, a bikinibe öltözött, mesterlövész puskával hadonászó törpe nőkkel. Őrület? Miazhogy!


A Saints Row: The Third látványvilágáról nem fogunk ódákat zengni, s akkor még finoman fogalmaztunk. Ugyan Steelport városa távolról jól néz ki, főleg éjszaka – az utcákat neonfények borítják be, ám közelebbről megnézve totálisan unalmas és sivár az egész. A karaktermodellek hozzák a kötelezőt, minden káros behatásra vér pumpál belőlük, fájdalomra torzul az arcuk, animációjuk is kielégítő. Mondhatnánk, hogy egy ilyen stílusú játékhoz ez bőven elég, de nem így van, mindig előtérbe kerülnek a hiányosságok: robbanások során leesik a framerate, stb. A vizualitás tényleg egy szexuális segédeszközre hasonlít: túlzottan is színes, feszül az az latexruha, csak éppen ízre nagyon gumiszerű és felfordul a gyomrunk. Aztán úgyis az a lényeg, ami alatta van. A szinkron minőségét sem kell komolyan venni: eltúlzott párbeszédek tarkítják a játékot, viszont a helyi rádióállomások klasszikus hip-hopot, rockot és popot nyomatnak. Azt hiszem, füleinket nem érheti gebasz.


A Volition legújabb agymenése ha a csillagokat nem is hozza le az égből, legalább új csillagot teremt magának itt lenn a Földön. Elég húzós lett az év vége játékmegjelenések szempontjából, ami nem biztos, hogy kedvez az anyagnak. A Saints Row: The Third egyértelműen az év legjobb agyatlan akciójátéka, amit egy csapásra meg lehet szeretni, de nem kell azon se meglepődni, hogy néhányan undorral fordulnak el tőle. Ám az tagadhatatlan, hogy továbbfejődött a második rész óta. Próbáld ki, hiszen sírni fogsz a röhögéstől, de az is lehet, hogy gúnyos félmosollyal tekintesz a szánalmas és erőltetett poénokra, a relatíve egyszerű játékmenetre és az erőtlen grafikára. Élettartama hosszú, olykor már túl sok a rengeteg beteg pillanat és egyszerűen telítődünk. A cím sok emberi gyengeség, aberráltság és erőszak kiszínezett melegágya – giccses és masszív dózis, mégis megpróbál más lenni, mint a többiek. Ez volt a stúdió legjobb döntése. Kérdés, hogy az élmény kitart-e hosszú hónapokon át.