Trine 2 teszt

A Frozenbyte ismét egy piszok nehéz produktumot adott ki a kezéből, gyönyörködni bőven lesz időnk a fejtörők abszolválása közben, hiszen a Trine 2 nem csupán lehengerlően néz ki, a látvány mögött bizony egy eszes lény lapul. Bár minden nő ilyen lenne. A finn illetőségű csapat pár éve robbantott az első Trine-nal, hiszen egy igazán egyedi hangulatú oldalnézetes platformjátékot ötlött ki, mely nem volt híján a fizikára épülő puzzle-öknek. Csaknem össze is jött nekik a félmillió eladott példány, pedig a kritikusok számos hiányosságot róttak fel. De mire való egy második rész, ha nem arra, hogy még tökéletesebb és varázslatosabb élményt szállítsanak? Ha jól számolom, tíz másodperc alatt sikerült elkapnia a golyóimat: a sejtelmes, fluoreszkáló fénnyel operáló erdőivel, magasztos naplementéivel és gondolkodásra sarkalló játékmenetével. Bár volt olyan pillanat, hogy hagyom a fenébe az egészet, de hála következetes hozzáállásomnak, végül az év egyik legkiválóbb produktumaként tekintettem a Trine 2-re.


Miről is szól a játék? Adva vagyon egy mesékből ismerős világ, három, eltérő képességekkel rendelkező hős, és egy vagon logikai próbatétel az utunk során, melyek teljesítéséhez az egész kompániára szükség van. Mindezt persze kooperatív keretek között is élvezhetjük, de a Trine 2 akár egyedül játszva is képes felemészteni minden szabadidőnket. A játék minden eleme okosan felépített, s bár nem fogja kézen a játékost, a korábban megismert eszközök variálásával nem lesznek megoldhatatlan akadályok, s mindez remek irányítással is párosul. Az igazi főszereplő maga a táj, mely olyan, mintha gyerekkorunk képeskönyvei keltek volna életre (kérdés, hogy ki mit olvasott porbafingó korában, maradjuk az elfogadott, régimódi olvasmányoknál, szóval a meséknél). A grafikusok és pályatervezők véleményünk szerint legalább olyan széplelkűek, mint a Grimm-testvérek, vagy Andersen – néha viszont tutira tudatmódosító szerek hatására nyúltak az ecset után.


A történetről inkább jót, vagy semmit nem mondunk, mivel az is leragadt valahol a bárgyú mesék szintjén. Annyi az egész, hogy hőseink nem unatkoznak sokáig az első kalandjuk óta, ugyanis varázslónk, Amadeus otthonában, álmából felriadva engedelmeskedik a Trine nevű mágikus tárgy hívásának, hiszen új veszély leselkedik a birodalomra: gaz goblinhordák dúlják fel a békés vidékeket, nem kímélve az ártatlanokat. Hogy miként kerültek oda és miért, arról nem szól a fáma – a lényeg az, hogy a trió leporolja kardját, íját és varázsköpenyét (ki-ki a saját cuccát) és szembenéz a veszedelemmel. A történetet elmesélő narrátor hangja túljátszott és giccses, egyedül a főszereplők közti párbeszédet emelhetjük ki néhanapján, hiszen továbbra is szarkasztikusan nyilvánítják ki véleményüket a másik mestersége iránt. Talán a gyerekeknek nyújthat élvezetet a sztori, de csak az első tíz percben, minekután értetlenül panaszkodnak szüleiknek, hogy nem sikerül továbbjutni. Én az asszonykámnak panaszkodtam.


Ott van nekünk a termetes lovag, Pontius, aki elsősorban a közelharcnál jön jól – hála a kardjának és pajzsának, valamint méretes kalapácsának. De az utunkat eltorlaszoló akadályokat is szétcsapja, s védve magát jól bírja a távolról eleresztett lövéseket is. A női nem egyetlen képviselője Zoya, a tolvajlány, akinek legfőbb fegyvere az íja. Hihetetlenül rugalmasan mozog, nagyokat ugrik – a legtöbb helyre képes kilőni egy kötelet is, így számos magaslati pontra fel tud mászni, vagy éppen lengedezni. Mágusunk, Amadeus szakértelmére lesz legtöbbször szükség, ha lebegtetni kell egy tárgyat a levegőben. De ugyanúgy képes megidézni egy csillogó kockát is, amikor a rejtvény megoldásához szükség van egy plusz objektumra. Szerencsére, vagy éppen bánatunkra, a puzzle-ök sokszor nem egyértelműek – kísérleteznünk kell a siker érdekében, ügyelve a fizikára és mindhárom szereplő szaktudására együttesen. Hiába agyalunk görcsösen már több perce egy feladványon, többször lesz olyan, hogy a megoldás kézenfekvőbb, mint gondolnánk.


A Frozenbyte fantáziája pedig tényleg szárnyakra kapott, ha a rejtvényeket nézzük. A legegyszerűbbek arra szolgálnak, hogy egy elérhetetlennek hitt kiszögellésekre feljussunk, de a felhozatal ebben nem merül ki: meg kell tanulnunk irányítani a víz folyását, hogy éltető nedűhöz jutassuk az erdő növényeit, vagy éppen az áramló levegő irányát kell a saját hasznunkra fordítanunk, hogy azt meglovagolva elérjük a következő platformot. Számos csapda és leomló padló nehezíti a kalandot, ám a kombinálható képességeinknek hála, előbb-utóbb rájövünk a dolgok nyitjára. A kihívás fokozatosan nehezedik, de ezzel együtt mi is sokat tanulunk a játékkal eltöltött órák során. Rengeteg titkos helyszínt, vagy éppen elsőre lehetetlennek tűnő pontot találunk a pályákon, ám a jutalom nem marad el tapasztalati gömbök és kincsesládák formájában.


Nem csupán a világ támaszt velünk szemben nehézségeket, hanem az elszórva található ellenfelek is. Közvetlen közelről lovagunk gyors, vagy éppen erős ütésváltásai jönnek jól – a legtöbb goblint pár kardcsapással képes leteríteni, agyatlan vagdalkozását csupán pár főellenséggel vívott harc foghatja vissza. Kalapácsát egy idő után képes lesz elhajítani is, már rögtön az elején pontot téve a koboldok életének végére. Távolra Zoya nyílvesszői a leghatásosabbak, szintlépések után akár tüzes és fagyos vesszőkkel is felvértezhetjük a lány repertoárját, aki még lopakodni is tud: pár másodpercre láthatatlanná válhat. Ez a skill sokszor életet menthet, máskor furmányos orgyilkosságokhoz jön jól. Amadeus nem egy agresszív ember: az egyetlen jól használható képessége, hogy felemelhetjük és elhajíthatjuk a hitvány kutyákat – akár egy szakadékba taszítva, akár lovagunk véres pengéi közé. Főleg kooperatívban hatalmas móka az összedolgozás, bár tapasztalataink alapján sokan önzőek, és le se szarják a másikat online vizeken.


A karakterek fejlesztése egyértelmű, s a skillfa sem okoz különösebb meglepetéseket – maximum két-három lehetőségünk van, de a játék előbb-utóbb az összes újonnan megszerezett képességeinket kihasználja. Így pedig a fejlődés gyakorlatilag egy irányban halad. Megtörik a játék lendületét a főellenségekkel vívott harcok, melyek a kezdeti káromkodásokon túllépve, nem éppen az ötletességükről híresek. A boss-ok terebélyes életerő-csíkkal rendelkeznek, ismétlődő támadástípusokkal, így nem lesz nehéz megtalálni rá az ellenszert. Ha pedig ideje korán fűbe harapnánk, a legutóbbi mentési pont is közel lesz. A játék összesen 13 pályát vonultat fel, s vérmérsékletünktől függően akár 10 óra játékidőt biztosít. A Steamen bármikor hostolhatunk játékot, vagy éppen becsatlakozhatunk valahová, ahol egyszerre mindhárom karakter a képernyőn van. A Trine 2 úgyis a barátainkkal a legélvezetesebb (akár offline is), rengeteg taktikát és többféle megoldást találhatunk a pályákon, ha figyeljük a többieket. Mondanunk sem kell, hogy kooperatív módban teljesen más élményt nyújt a játék, mint egyedül.


Legyünk akár gyermeklelkű felnőttek, vagy felnőtt lelkű gyermekek, a Trine 2 abszolút vonzó alternatíva lehet számunkra, ha imádjuk az oldalnézetes platformjátékokat és azért agytekervényeinket sem valóságshow-kkal szeretnénk rombolni. A vizuális gyönyör most is tetten érhető és tényleg nem kertelnek a fejlesztők: igazán egyedi, markáns látványt produkál a játék, melybe elmerülni könnyű, de szabadulni nehéz. A hangok is teljesen rendben vannak, egyedül a zene lehet kicsit monoton, ha huzamosabb ideig leragadunk egy pályán. Hiába kaptunk nem is oly régen egy Rayman Originst – a Trine 2 minden idei próbálkozást megevett reggelire, s még csak el sem csapta a gyomrát. Nehéz igazán lebilincselő játékot találni manapság, de az biztos, hogy a Frozenbyte gyermeke köztük van – egyszerűen csodálatos!