Touch My Katamari teszt

Egy perc se telt bele, s a fiú újabb kérdést tett fel. „Papa” - kezdte megint - „És melyik a menőbb? Ő vagy az iskolaigazgatónk?” A férfi homlokán végigfutó verejtékcseppek elárulták, hogy erre tényleg nem tud mit válaszolni, dadogott egy kicsit, helyébe az anyuka termett nyomban. „Mindketten egyformán menők, drágám.” A fiú kíváncsisága a kedves választ hallván hamar lecsillapodott, folytatták hazafelé az útjukat, azt azonban egyikük se sejtette, hogy valaki hallgatózik a távolból.


A Kozmosz Ura volt az. A világegyetem szeretnivaló, délceg, bájos királya, kin soha nem látott bú, és szomorúság lett úrrá a beszélgetés után. Bánatát ételbe és italba kezdte fojtani, még hogy egy iskolaigazgatóhoz, egy halandóhoz hasonlítják, nemesi vére ezt nem tűrheti, ő teremtette az embereket, s most mind ellene fordulnak.


Goro izzadt trikóban, és koszos melegítőben ült a szoba közepén, messze innen, amikor kikapcsolva konzolját, a tévéhíradó ütötte meg figyelmét. A Kozmosz Urát mutatták benne, ahogyan egy étterem asztalára dőlve telezokogja az abroszt, a híradó szerint a helyzet menthetetlen. Gogo azonban elhatározza, hogy segít a királyon. Helyre kell hozni az univerzum békéjét, különben vége a világnak, egyszerű halandóként hősünk sok eszközzel nem rendelkezik, amivel a természetfeletti erőket befolyásolni tudná, ezért a legkézenfekvőbb megoldáshoz nyúl. Példát akar mutatni a királynak, önmagán bizonyítja be, hogy legyen az ember bármilyen mélyen is, fel tud állni a bajból.

A Playstation Vitára nyitócímként idén tavasszal megjelent Touch My Katamari az ő történetüket dolgozza fel. A mese két szálon fut. Goro kalandjai az átvezető animációkban válnak teljessé, maga a játék pedig a Herceg megpróbáltatásairól szól, aki nem mással kíván kedveskedni apjának, mint néhány ragyogó és csodálatos új csillaggal. A Kozmosz trónörököseként egy különleges tárgy van a Herceg birtokában, egy ragadó labda, mely a világon mindenhez odaragad, ez a Katamari Damacy, az eszköze annak, hogy friss fények gyúlhassanak az égbolton.


A labdát a zsebkonzol két analóg karjával, vagy az érintőképernyő simogatásával tudjuk mozgatni, a feladat pedig mindennél egyszerűbb. Fel kell vennünk az utunkba kerülő dolgokat, s elérni a kívánt méretet, egy íróasztalon kezdünk, gémkapcsokat, s ceruzavégeket összeszedve, majd ahogy nő a Katamari, úgy tapadnak rá az egyre nagyobb tárgyak. Eredményeinket látva pedig a dimenziók is kitágulnak, a szobából kilépve a lakásban találjuk magunkat, aztán az udvar következik, majd meghódíthatjuk az utcát, a kerületet, s az egész várost, úri hóbortunknak csak a stopperóra vet véget, időre kell teljesíteni a feladatokat, nincs idő a lazsálásra.


Az egyes küldetések során eltérő méretű labdákkal kezdünk, és a cél is mindig más, a király csak akkor lesz boldog, ha a legkülönfélébb méretű csillagokat tudjuk neki létrehozni. De nem mindennapi dolog maga az alkotás sem. A szeméttel teli ragacslabdát a király lenyeli, majd néhány színpadias mozdulat után ő teremt belőlük csillagot, összesen 13 pályán kell bizonyítanunk, melyek mindegyike egy másodlagos játékmódban bármikor újrajátszható.


Eszméletlen beteg játék a Kamatari, amikor először találkoztam vele PS2-n, akkor nem hittem el, hogy ilyen létezik. A karakterek, a színek, a zenék, és azok az őrült tárgyak, amik ráragadnak a labdánkra, elképesztőek voltak már akkor is, a játék pedig mit se változott az évek során, a Touch My Katamari van olyan meleg, mint a sorozat bármelyik része. A rajongók számára viszont most szolgálnék egy jó, és egy rossz hírrel is, utóbbival előbb. A Playstation Vitára megjelent változat a kevés pálya miatt nem csak, hogy sokkal rövidebb az átlagnál, de még a világa se teljesen egyéni, a város megszólalásig hasonlít a régi helyszínre, s a benne lévő tárgyak is szinte mind ugyanazok, mint voltak. Javára legyen szólva viszont, hogy legalább rejteget egy igen jó új lehetőséget. A Vita hátsó touchpadját használva immáron ki lehet nyújtani, vagy ellenkező mozdulattal össze lehet nyomni a labdát, mindez pedig új tereket nyit meg előttünk, nagyobb felületen tudunk sepregetni, s beférünk a sok kincset rejtő kisebb zugokba is, egyszerű, de nagyszerű feature ez.


Apró érdekességként a menüt is érdemes szemrevételezni, nem gyenge a látvány. A Herceget irányítva apánk fejdíszén kezdünk, akkorák vagyunk hozzá képest, mint egy bogár, a karakterek között lapozva lehet felvenni a küldetéseket, s itt találjuk az egyes menüpontokat is. Megnézhetjük az összeszedett bónusztárgyakat, lecserélhetjük a Herceget valamelyik testvérére, turkálhatunk a beállítások között, illetve a játékban szerzett pontokért cserébe itt tudunk új ruhákat is venni. Apánk nem járhat mindig ugyanabban a göncben, vehetünk neki kalapot, szemüveget, nadrágot, inget, s övet is, van egy pár kemény darab a felhozatalban, készülj rá!


Aki játszott már Katamari játékkal, az pontosan tudja, hogy hangulatban mire lehet számítani. Baltával faragott játékvilág, tucatnyi szivárvány, ezernyi őrült karakter, és még több állat poén jellemzi a sorozatot, kell vonzódni egy kicsit a japán kultúrához, hogy a játék lemenjen a torkunkon, ha viszont ez megvan, akkor el nem fogjuk felejteni, az egyszer biztos. 


A Touch My Katamari méltó darabja lett a sorozatnak, hangulatos és beteg, pont olyan, amilyennek szeretjük. Az újdonságok hiánya, és a játék rövidsége azonban rányomja a bélyegét a végső értékelésemre, bármennyire is imádnivaló a Herceg, nem adhatok magas pontot a játéknak csak azért, mert egy több éves receptet megint remekül fel tudott dolgozni. Egy exkluzív Playstation Vita epizódot vártam tőle, nem egy összeollózott nosztalgiadarabot.