Anna teszt

Én vagyok a világ legtürelmetlenebb embere. Ha a teszkóban két percnél tovább kell sorban állni, elkezdek azon gondolkozni, hogyan nézne ki az egész hely, ha beplántálnám pár tonna C4-essel, és vigyorogva megnyomnám a piros gombot. Daks renszeresen posztol Facebookon fotókat arról, milyen finom lecsót főzött éppen. Egyszer megpróbáltam én is csinálni, de mikor elkezdtem összevagdalni az első paprikát, még a felénél sem jártam, már azt járt a fejemben, hogy miért siklott ennyire félre az életem. Ha valaki felhív, és hosszasan kezdi el ecsetelni a telefonban, hogy mi történt vele, ahelyett, hogy a lényegre térne, és két mondatban foglalná össze, legszívesebben a T-Mobile hálózatán keresztül a fejébe tekernék egy bornyitót. 


De a legrosszabb a közlekedés: ha egy nyugger gyökkettővel bizonytalanul totyorog előttem az úton a Peugeot-jában, elkezdek sikítani, ordítani, illetve ezeket kombinálva meghatározhatatlan hangokat kiadni. Akik először ülnek mellettem, általában azonnal meg is halnak szívrohamban. Akik másodszor, azok már csak röhögnek. De szerencsére egy 9GAG-es kép a múltkor elmagyarázta nekünk, hogy ha nem ordítasz és káromkodsz vezetés közben, akkor nem is figyeled igazán a forgalmat. Szóval erre legalább ráfoghatom, hogy csak biztonságosan vezetek. Erősen úgy tűnhet tehát, hogy az Anna nem nekem való játék, hiszen nem másról van szó, mint egy türelmesen haladós, holmikat kombinálós, rejtvényeket megfejtős kalandjátékról.


Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy már az is egy laza húszperces fejtörőbe kerül, hogy bejuss a napsütötte rétről a játék helyszínéül szolgáló házba. Az Anna története szerint ugyanis – habár valószínűleg nem erre tippelnél a cím alapján – nem Annát alakítjuk, hanem őt keressük férfi főszereplőnkkel, kinek rémálmaiban rendszeresen visszatér a ház. Valamiféle kapcsolatban vagyunk tehát a lánnyal, de ennél többet nem érdemes elmondanom, mert habár a sztori nem túl erős a játékban, mégiscsak ez az egyik fontos elem, ami miatt végig akarjuk majd tolni. Mert sajnos maga a játékmenet finoman szólva sem sikerült kiemelkedően.


Ahogy az előbb említettem, az Anna egy kalandjáték, és mint ilyen, a rejtvényeken és a kombinálható itemeken van a hangsúly. A probléma csak annyi, hogy a rejtvények tetemes részében egyáltalán nincs semmi logika, mint ahogy azt sem lehet ép ésszel megfejteni, hogy az egyes tárgyak miért éppen úgy kapcsolódnak egymáshoz, ahogy azt a játék elvárja. Mert ha a józan ész szerint szeretnénk kombinálni őket, akkor úgysem fog sikerülni a továbbjutás, így addig kell próbálkoznunk, amíg valahogy sikerül eltalálnunk a készítők észjárását. És ez nem lesz egyszerű, ugyanis olasz fejlesztőkről van szó, akiknek fejében valószínűleg a puzzle-ök készítése csak sokadrangú helyen áll a pizza, a teljes gazdasági csőd, és a svéd turista lányok után.


De ez még mindig nem lenne olyan hatalmas és égbekiáltó probléma, ha az ilyen szituációkból kevés akadna. De nem ez a helyzet. A játék helyszínéül szolgáló ház ugyanis nem túl nagy, így a játékidőt azzal próbálták kitölteni, hogy minden másodpercben újabb feladvánnyal kerülünk szembe, melyek megoldása minden alkalommal idegbetegségbe fullad. Számos más játék el tudja érni, hogy egy-egy nehéz puzzle megoldása után úgy érezzük, mintha mi lennénk a következő Einstein, és büszkeséggel telítődve haladjunk tovább, de az Anna nem ezek közé tartozik. Itt, ha végre átverekedtük magunkat egy logikai útvesztőn, semmi büszkeség nem tölt el minket, inkább csak anyázunk megállás nélkül, hogy ezt mégis hogy a fenébe gondolták?


Ha úgy gondoljátok, hogy csak a türelmetlenség beszél belőlem, más alkalommal igazatok lenne. De az egykor, a karrierje csúcspontján még a Gamekapocsnak dolgozó, de azóta komoly leszállóágra került Chocho is ugyanígy gondolja, amit onnan tudok, hogy éppen most olvastam el a tesztjét egy másik oldalon. És neki majdnem mindenkinél nagyobb türelme van még a legrosszabb kalandjátékokhoz is. Ráadásul nem ez a játék egyetlen problémája: az irányítás borzalmas, az egér mozgása túl gyors, így még a legalapvetőbb mozdulatok is igazi rémálommá válnak. A végtelen ideig tartó menüben kotorászást, kipróbálást, majd megint menüben kotorászást pedig már meg sem említeném – azt feltételeztem volna, hogy a 21. században ebből már kinőttünk.


De akkor miben teljesít jól az Anna? Nos, a hangulata tényleg elképesztő. Lehet, hogy a ház kicsi, de a fejlesztők minden egyes helyszínből kihozták a maximumot. A különböző paranormális tevékenységek megjelenése mindig képes a frászt hozni ránk, és főhősünk (Lovecraft-nyomán) egyre inkább képes elveszíteni a józan eszét. A játékot azzal reklámozták az első előzetesekben, hogy képes kitalálni, mitől félünk, és azokat fordítja ellenünk. Ez ugyan jól hangzott, de nem egészen valósult meg: valójában annyiról van szó, hogy amennyiben néhány tárgyat hosszú ideig bámulunk, a program úgy véli, biztos attól félünk oly’ annyira, és ezek aztán életre is kelhetnek, hogy halálra ijesszenek minket. Ez sokszor inkább furcsa, mint jól működő dolog.


Nem mindegy, hogy milyen stílusban, és a paranormális dolgokra miként reagálva toljuk végig az Annát, ugyanis három befejezést is tartogat számunkra. Sokat számít, ha elfutunk az ijesztő dolgok elől, vagy ha szembenézünk velük, ha igyekszünk a leggyorsabban átszaladni a feladványokon, vagy alaposan felderítünk és körülnézünk minden helyiségben – amit amúgy is érdemes megtenni. A legjobb, és szerintem az egyetlen igazán ütős befejezés akkor következik be, ha alaposak vagyunk, és nem viselkedünk csirke módjára. Kérdés, hogy kinek lesz türelme többször is végigtolni az anyagot.


A hangulathoz sokat hozzátesz a zene is, ami furcsa, mert nem éppen horrorisztikus muzsikákról van szó, sőt, sokszor akár vidámak is lehetnek. Ami viszont a frászt hozza ránk, az a zene és a csend nagyon ügyes váltása. Az Anna egyébként is iszonyatosan depresszív, és a szűk szobák biztosítják az állandó bezártságérzetet és parát, de amikor hirtelen elhallgat a zene, gyakorlatilag minden esély megvan rá, hogy hamarosan összeszarjuk a pelust. Szóval az Anna tulajdonképpen eléri a célját, és tapasztaltak számára körülbelül 2-3 óra játékidő második felére a történet is elkezd értelmet nyerni, de mindez keveset ér, ha közben idegesítő, és nehézkesen játszható. Ez persze a műfaj rajongóit valószínűleg nem fogja eltántorítani.