The Amazing Spider-Man teszt

Peter Parker örökérvényű történetét és kalandjait szerintem a fejlett civilizáció fennmaradásáig újra és újra fel fogják dolgozni. Hálás a téma, ez nem vitás, és minél fejlettebb a számítógépes technológia, ez annál jobban szórakoztat majd minket. Emlékszem, nem is olyan régen még a Spider-Man 3-mal toltam órákon, napokon, heteken keresztül, egyike volt az első olyan játékoknak, amikkel képes voltam a végtelenségig nyomulni. Mert kevés ahhoz fogható élmény létezik az életben, mint New York gyönyörű épületei között pókhintázni. Aki kipróbálta, az pontosan tudja, hogy ez nem túlzás. Szóval a Pókember-játékoknak ezt a részét mindig komolyan vették, és a lehető legjobbra csiszolták. Úgy érzem, újfent felül sikerült múlni az elődöket, hiszen a Csodálatos Pókember grafikája egészen fantasztikus. Figyelembe véve, hogy egy nyitott sandbox világról beszélünk, ami az esetek többségében a megjelenítés kárára szokott menni. Ezt én most egyáltalán nem éreztem, mert a látvány egészen döbbenetes.


A játék érdekes és forradalmi módon FPS-ben, avagy belső nézetben kezdődik, ekkor még nem igazán értjük, miért van erre szükség, azt hisszük, ez valami hatásvadász bevezető videós dolog akar lenni, mint mondjuk a Chronicles of Riddick kezdő perceiben. Sajnos azonban nem erről van szó hanem arról, hogy a játék kétségbeesetten akar olyan lenni, mint a nagysikerű Batman: Arkham Asylum és Arkham City. Ugyanis a belső nézet átvált majd váll feletti TPS-be, és az irányítást zárt falak között vesszük majd át. Ekkor még azt fogjuk hinni, hogy ez csak egyszeri eset volt, de sajnos nem. Rengeteg olyan küldetésünk lesz, amikor a megszokott tökéletes szabadságot szűkös falak között kell túlélnünk. Akárcsak a Batman esetében, vadásznunk, lopakodnunk kell, ezek a részek még jól is működnének, de mikor menekülésre kell adni a fejünket, kissé bezártnak fogjuk érezni magunkat a hatalmas ugrással, a falra tapadással és a kellemetlenkedő irányítással, ami eleinte nem hogy segítene nekünk, inkább csak felidegesít minket. Miután persze megtanultuk az alapokat és tisztába kerültünk a legjobb vadászati stratégiákkal, esetlegesen még fejlesztettünk is valamicskét a képességeinken, akkor már nem fog olyan nagy gondot okozni a bezártság. De úgy vélem, ezt úgy, ahogy van, kihagyhatták volna a játékból.


Nem csak a “szuperhős-zárt-falakon-belül” dologgal akarták majmolni Batmant, de még magával a harcrendszerrel is. Nem tudom miért volt erre szükség, mikor a Pókember-játékok mindig is legendásak voltak az élvezetes bunyóikról. Nem tudom miért kellett ellopni az egygombos verekedés és kikerülés kombinációiból felépülő harcrendszert, de egy valami teljesen biztos; ami remekül működött a bőregérnél, az a nyolclábúnál kissé nyögvenyelős lett. Ugyanis könnyebb fokozatokon elképesztően könnyű, míg nehezeken meg szinte játszhatatlanná válik tőle az anyag. Én vérbeli hardkór kockaként természetesen Super Hero fokozaton álltam neki, és nem kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjek, ha már olyan tíznél több ellenfél ront rám egyszerre, a legjobb esély, ha a plafonra menekülve a csöndes elkapások mellett voksolok, és a lopakodást választom. Mert ilyenkor kőkemény reflexek és tapasztalat kell ahhoz, hogy sima bunyóval győzni tudjunk.


Amilyen rosszul áll a játéknak a lopott harcrendszer, olyan eredetiek, látványosak és döbbenetesen élvezetesek lettek a bossharcok. Ezzel már szinte rögtön az első órában szembesülni fogunk, amikor nekünk ront egy óriás harci robot, melynek a legyőzése nem csak az agyunkat fogja megmozgatni, de az állkapcsunkat is rendesen megdolgoztatja majd, lévén folyamatosan a padlóra fog esni a hihetetlen látványtól. Úgy gondolom, ezen a vonalon kellett volna maradni a bunyók terén is, belevinni valami eredetit, esetlegesen több QTE-mozdulatot vagy éppenséggel filmes kamerákat. Persze ízlések és pofonok, bizonyára lesznek olyanok, akik örülni fognak a Batmanes bunyók pókfejes változatának.


Természetesen, mint minden jó sandbox címnél, itt is akadnak majd bőségesen felfedezni- gyűjtögetnivalók, és persze mellékküldetések. A döbbenetes számban jelentkező képregények összegyűjtése nem egyszerű feladat, főleg, hogy akadnak köztük olyan szemtelen fajták is, amik jobbra balra repkedve – igen jól olvastad – szabályosan el akarnak menekülni előlünk. Szerencsére az újdonságnak számító és szerintem remek web rush mozdulat – ember legyen a talpán, aki ezt értelmesen lefordítja magyarra – sokat fog segíteni nekünk a gyűjtögetésben, hiszen ezzel képesek leszünk pár másodpercre lelassítani magunk körül a világot, majd könnyedén kiválasztani a következő célpontunkat pókhintázás közben. A mellékküldik sajnos pontosan olyan repetitívek, ötlettelenek és könnyen megunhatóak lettek, mint az összes eddigi részben. Nem tudom miért nem képes senki értelmes küldetéseket kitalálni egy sandbox játékban. De sajnos ebben az esetben sem ettől fog erősödni a játékélmény.



Látványos, élvezetes, humoros, ezzel egyetemben sajnos ötlettelen, innováció nélküli és egyben lopkodós is lett - amiről tudjuk, hogy csak akkor szabad megtenni ha jól is csinálják. Ez lenne az új Pókember, vagy nevezzük inkább Pókevérembernek?! Rajongóknak kötelező darab, hiszen ők értékelni fogják az újdonságokat, annak aki meg nincsen oda az ilyen játékokért, ugyancsak ajánlani tudom, hiszen iszonyatos pangás van most nyáron a piacon.